Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Eperjes Károly

A gróf Széchenyi István alakját és az 1820–60 közötti Habsburg Monarchiát megidéző nagyszabású történelmi film, a Hídember hamar ellentmondásos vélemények kereszttüzébe került. Foglalkozott vele a sajtó, a színi világ, a történészi kör, a politika és – a címszereplő halála (öngyilkossága?) kapcsán – az egyház is. A KÉSZ (Keresztyén Értelmiségi Szövetség) erzsébetvárosi csoportja az elmúlt vasárnap a filmbemutató egyéves évfordulója kapcsán találkozást szervezett Eperjes Károllyal, melynek a Rózsák terei Evangélikus Kollégium adott otthont.

Az előadó személyének kiválasztása nem volt véletlen. Eperjes Károly alakjában egy olyan öntudatos értelmiségi áll előttünk, aki hitvallását nem rejti véka alá, aki – gondolatainak közreadása közben – különleges belső erővel, bátran és határozottan evangélizál. Saját bevallása szerint így tesz kollégái körében is, s nem egy színészt sikerült már „megfertőznie”. Megszervezte a művészek szentségimádását, zarándoklatokat tart, rendszeres bibliaolvasó, és törekszik a napi megtérésre. Előadásában nemcsak történelmi ismeretekkel felvértezett színészként, de egyre tudatosabb keresztény emberként is megmutatta magát. Kritikusan és szigorúan értelmezi saját hitállását, őszintén vállalja korábbi – „kultúrkeresztény”; „vasárnapi templomban lő-dörgő”– korszakát.

Széchenyi Istvánnal való rokonszenve, a korra vonatkozó ismereteinek nagy része már a rendező, Bereményi Géza szerepfelkérése előtti időszakban gyökerezik. Eperjes Károly a Nagycenktől kb. 9 km-re fekvő Hegykőn született, Széchenyi egykori birtokán, és a Széchenyi-gimnáziumban érettségizett. A környéken még ma is nagy kultusza van az adakozó, áldozatkész reformernek. A megtisztelő, ámbár nehéz színészi feladatra nagy kedvvel vállalkozott, hiszen így gyermekkori példaképével tudott azonosulni.

A Hídember forgatásának kényszerű, két és fél éves késlekedése-késleltetése sokáig nagy fájdalma volt, de ma már kegyelemnek, kegyelmi időnek érzi ezt az időszakot. A várakozás idejét a felkészülésnek, Széchenyi István minél alaposabb megismerésének szentelte. Meglátogatta az emlékhelyeket, könyveket olvasott, levéltárakban kutatott, még olyan dokumentum is a kezébe került, amit évek óta történészek sem olvastak. Egy keresztény kutató tollából származó, a történelemtudomány süllyesztőjébe került forrásban találkozott először Széchenyi halálának (öngyilkosság vagy merénylet?) újabb megközelítésével. Őt meggyőzte a történész világos gondolatmenete, és a Széchenyiről folytatott tanulmányok is azt bizonyították számára, hogy „a legnagyobb magyar” nem önkezével vetett véget életének. A Széchenyi családot a vagyonelkobzástól való félelem, a történészeket és gondolkodókat pedig a politikai nyomás tartotta távol a véleménynyilvánítástól.

„Szamócát” részben keresztényi pálfordulása, másrészt Széchenyiről alkotott „merész gondolatai” miatt sokan bolondnak tartották. Igen, ezt a „címet” nagyon könnyű másokra ragasztani, ahogyan Széchenyi István újításait, hazája iránti aggodalmát, apátiáját is illeték ilyen jelzőkkel: „őrültség, bolondéria, elmeháborodottság”. Aki a hit és a ráció, az értelem és az érzelem harmóniájában akar élni, és még ki is meri mondani gondolatait, annak számolnia kell az ellenállással és a tagadással.

Az előadó Széchenyi alaposabb megismeréséhez négy olvasmányt ajánlott a hallgatóságnak. Megemlített két levelet (Széchényi Ferenc István fiához és Széchenyi István Béla fiához intézett sorait), melyek tanulságos keresztényi intelmek, a keresztény nevelés „tankönyvei”. Különleges adalék „Az önéletrajzrul” szóló írás, és talán a legérdekesebb Széchenyi személyes naplója. Eperjes ebben találta meg azt a mondatot, amely nemcsak színészi alakításában segítette, hanem életének útravalójává is vált. Nem véletlenül – a napló utolsó bejegyzései között ugyanis ez olvasható: „Zay cikke remek. Kár: Jobban szeretjük Magyarországot Istennél, üdvösségünknél is.” [1859. december 1., Döbling] Széchenyi István vallomása egy egész életen át tartó identitásküzdelem révbe jutását, a helyes sorrend – Isten, család, haza – megtalálását tükrözi.

Balogh Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::