Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

„Ekkor átkarolta, és kezét rájuk téve megáldotta őket.” (Mk 10,16) Azok a gyerekek valószínűleg nem értettek az egészből semmit, de ha mégis, akkor is csak nagyon keveset. Nem tudták, ki ez az ember, akihez a szüleik velük együtt igyekeznek. A nevét sem ismerték. Nem tudták, honnan jön, hová megy, mik a tervei és céljai. A különös idegen furcsán viselkedett, másképp, mint általában a gyermekekkel beszélő felnőttek. Nem dorgálta meg őket. Nem figyelmeztetett a szüleiknek való engedelmességre. Nem hangzott el semmi, ami nevelő, tanító jellegű lett volna. Nem történt más, csak áldás és ölelés.

Vajon mi történt később ezekkel a gyerekekkel? Biztosan akadt közöttük olyan, aki elfelejtette az egészet. A különös embert, a barátságos tekintetét, az áldó szavait, a meleg érintését. Olyan is lehetett, akinek később, már felnőttként ez az emlék, ez az élmény tette személyessé és elkötelezővé a keresztény igehirdetés üzenetét. „Igen, emlékszem, ez az ember, akiről annyit beszélnek, aki egyszer az ölébe ültetett, és fejemre tette a kezét.” És olyan is akadhatott közöttük, aki bár élete végéig hithű zsidó maradt, de az áldás és ölelés emléke mégis végigkísérte az életét, s talán emiatt nem tudta gyűlölni a keresztényeket.

Mire jó a keresztség? Főleg csecsemők esetében, akik semmit sem éreznek, értenek az egészből. A felnőtt legalább felelősen tud dönteni. Átérzi, átéli, megérti, ami vele történik. Nem szabad egy újszülött csecsemő sorsáról annak öntudatlan állapotában másoknak rendelkezni. Majd eldönti ő, ha felnő – szokták mondani.

Én nem kívánok ezekkel a jogos felvetésekkel vitába szállni. Én csak arról tudok beszélni, ami átélni és átérezni nekem megadatott. Kicsiny gyermekként kereszteltek, de csak kamaszként kezdtem Isten felé fordítgatni az életem. A mai napig nem vagyok kész vele. Elvégeztem a teológiát. Elolvastam jó néhány könyvet, nem egyszer a Bibliát. Mégis úgy érzem, az egyetlen, ami biztos, ami megkérdőjelezhetetlen, ami tőlem Isten és a hit dolgában el nem vitatható, az a bizonyos első és mindent megelőző áldás és ölelés. Én nem tudnék olyan felelős döntést hozni, amit már akár a következő pillanatban ne csúfolnának meg, és ne törnének szilánkokra emberi gyarlóságaim. Az ő áldása és ölelése azonban törhetetlen és meg nem csúfolható. Én nem tudok az életemben olyan élményről, olyan katarzisról, olyan érzelmi fellángolásról, amelynek valódiságáról, őszinteségéről és önzetlenségéről kételyek ne maradtak volna bennem. Az ő áldásának és ölelésének valódisága, őszintesége, önzetlensége felől azonban nincsenek kétségeim.

Különbözőek vagyunk, mint Jézus ölében a gyermekek. Különböző a sorsunk, különbözőek az útjaink. De meglátásom szerint minden ember életének közös, szilárd alapja, bázisa van. Akár tud róla, akár nem. Akár hálát ad érte minden pillanatban, akár nem gondol rá soha egy percre sem. Áldás és ölelés. Ahonnan indultunk, ami kísér, és ahová egykor megérkezünk mindannyian.

Németh Zoltán

::Nyomtatható változat::