A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 11. vasárnap

Hozzászólás a cikkhez

Máté a Hegyi beszédben idézi Jézus szavait, melyekkel az ítélkezéstől óv. János evangéliuma ehelyett a házasságtörő nő esetét (Jn 8,1–11) beszéli el, akit Mózes törvénye szerint megkövezésre ítéltek, és akinek vádlói megszégyenülten távoznak Jézus szavát hallva: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ” (Jn 8,7). Ott nincs szó szálkáról és gerendáról, a vádlók mégis mindnyájan megértik, hogy ők is – kivétel nélkül – elmarasztalhatók ugyanabban a bűnben, amiért az asszony életét akarják kioltani. A különbség csak az, hogy az asszonyt – szerencsétlenségére – tetten érték, őket viszont – szerencséjükre – nem érték tetten, amikor hasonlóképpen vétkeztek.

Nehéz azonosulni Jézus látásával, aki szerint minden ember minden bűnben egyformán vétkes, a különbség csak anynyi, hogy nem mindenki érhető tetten valamennyi bűnben. Egyesek azért nem, mert tettük titokban marad. Mások pedig tevőlegesen nem viszik végbe, amire a szívükben lakó bűn indítja őket. A Hegyi beszédben Jézus mégsem hagy kétséget: Isten előtt a gondolatban elkövetett bűnökért, és a tettekre nem váltott bűnös kívánságainkért is ítéletre méltók vagyunk! „Hallottátok, hogy megmondatott: »Ne paráználkodj!« Én pedig azt mondom nektek, aki kívánsággal tekint egy férjes asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében!” És hasonlóképpen: aki tettleg nem ölt, de szívében ott él a gyilkos harag, azt Isten gyilkosként ítéli meg. Aki nem vette el a másét, de szívében ott él a vágy, hogy birtokolja, az Isten előtt tolvaj. Egészen biztos, hogy nincs olyan bűn, ami – függetlenül attól, hogy elkövettük-e –, ne érintette volna meg, és ne szennyezte volna be a szívünket. Nem túlzás, hogy Isten előtt valamennyi bűnben vétkesnek kell vallanunk magunkat. Nagyon nehéz elfogadni, de Jézus szerint emiatt kivétel nélkül valamennyien egyforma mértékben vagyunk kiszolgáltatva Isten kegyelmének, amitől örök sorsunk függ.

Ez az alaphelyzet teszi lehetetlenné – érvel Jézus –, hogy ember az embertársa fölött ítélkezzék. Aki maga is kegyelemre szorul, az nincs abban a helyzetben, hogy embertársát bármilyen bűne miatt elítélje.

Jézus nem hagy kétséget afelől, hogy az ítélet napján kétféle mértéket fog alkalmazni. Lesznek, akiktől vétkes adósságukat kéri számon, és mivel nem tudják számlájukat rendezni, örök kárhozatra ítéli őket. Ők azok, akik nem a kegyelem, hanem a törvény mértékével ítéltetnek meg. Akiket viszont a kegyelem mértékével ítél, azoknak nem fog vétkeikről megemlékezni, hanem irgalmas tetteiket idézi fel, amikor enni adtak az éhezőnek, inni adtak a szomjazónak, felruházták a mezítelent, befogadták a hajléktalant, meglátogatták a beteget és a foglyot (Mt 25,31–40).

Luther helyesen látja, hogy senki sincs, aki az irgalmasságnak ezeket a jótetteit mindig, minden alkalommal véghezvinné, mint ahogy olyan elvetemült ember sincs, aki sosem tenné meg. A különbség az ítélet mértékében van! Akit Jézus az irgalom mértékével ítél, annak életében csak azokról a helyzetekről fog megemlékezni, amikor megtette. Akiket a törvény mértékével ítél, azoktól azt fogja számon kérni, amikor nem tették meg. Egy elmulasztott lehetőség felidézése is elég, hogy kárhoztató ítéletüket indokolja: „amikor eggyel nem tettétek meg a legkisebb testvéreim közül, velem nem tettétek meg”.

Jézus a Hegyi beszédben is azt mondja, hogy az irgalom mértékével való megítéltetésre azoknak van esélyük, akik maguk is az irgalom mértékét alkalmazzák embertársaikkal szemben. Akik viszont a törvényre hivatkozva lépten-nyomon elítélik embertársaikat, azoknak számolniuk kell azzal, hogy a törvény mértéke szerint kapnak kárhoztató ítéletet, mert – mint mondja – „amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek majd”.

Jézus szerint végső soron mindez a látásunk tisztaságán múlik. Ha a szemünkben gerenda van, akkor nem leszünk képesek meglátni másokban az irgalomra szoruló felebarátot. Akkor csak bűneiket látjuk, miközben magunkról azt gondoljuk, hogy jogunk van ítéletet mondani fölöttük. Ha viszont kivetjük szemünkből a gerendát, ami a magunk bűneit takarta el előlünk, akkor kitisztul a látásunk, és nyomában szívünk is tiszta lesz: többé nem arra indít, hogy törvényt üljünk embertársunk fölött, hanem hogy érdekében szóljunk, és javára cselekedjünk.

Imádkozzunk! Urunk, Istenünk! Add nekünk a hit alázatát, hogy el ne bizakodjunk, és magunkat igaznak gondolva ne ítélkezzünk embertársaink fölött. Emlékeztess rá szüntelen, hogy egyedül kegyelmedben reménykedhetünk, és te kegyelmedet személyválogatás nélkül árasztod ki mindazokra, akik megvallják elesettségüket és téged hívnak segítségül. Ámen.

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::