e-világ

Hozzászólás a cikkhez

„Jó lenne, ha sokan, azok is, akik boldog házasságban élnek, azok is, akiknek sikerült úrrá lenni a válságon és együtt maradtak, azok is, akik nem láttak más lehetőséget, mint a válás, közreadnák tapasztalataikat.”– írja Frenkl Róbert „A válás dilemmája 2003.” margós cikkében és hozzá teszi, sokaknak segíthet az Evangélikus Élet nyilvánossága. Az Ev. Élet 2003. július 20.-ai számában, e cikk mellett olvashatjuk a szerző egy évvel korábban írt hasonló című írását is.

Ismerős házaspár örömmel mesélte, hogy a közeljövőben ünneplik 55. házassági évfordulójukat. Ehhez képest hol van a mi 28.-unk, – gondoltam magamban. Néhány órával később pedig, a bevezetőben említett cikket olvastuk. Milyen is volt? – kérdeztük magunktól. A gyermek születésnapjára kap játékot, könyvet, vagy bármilyen ajándékot. Miért kapja? Megérdemelte? Tehet arról, hogy megszületett, hogy szeretik a szülei? Így van velünk a mi Mennyei Atyánk is. Ad, ajándékoz, annak ellenére, hogy semmivel nem érdemeltük ki. Megteremtett szeretetéből. Sokkal jobban tudja, mint mi, mi a jó nekünk és mi nem jó. „Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.” (1Móz. 2.18) Az életünk első szakaszáról tehát elmondhatjuk, semmi érdemünk nincs benne: Isten megteremtett és társat teremtett. Hozzám, hozzánk illőt. Csak Ő tudta, ki az, aki csak hozzánk illik. Ebben megint nem volt semmi érdemünk. És a folytatás? Kedves, négy gyermekes lelkésztestvérem mondta néhány hónappal ezelőtt: „tudod, ha Isten nem védte volna a házasságunkat, már nem lennénk együtt. Ha rajtam, rajtunk múlik, már elváltunk volna.” Szavait hallgatva döbbentünk rá, hogy rólunk is szólhatnának ezek a megállapítások. A folytatásban sincs tehát, érdemünk. Minden ajándék és minden kegyelem. Nincs hát felelősségünk?, – tehető fel a kérdés. Ha tönkrement volna a házasságunk, ráfoghattuk volna Istenre, hogy azért történt, mert valamit nem adott meg? Mondjuk az áldását? Minden ajándékot neki köszönhetünk, ugyanakkor felelősen döntő személyiséggel ruházott fel bennünket. A házasság tönkremenetele, az elszakadás véglegessége, egy bűnfolyamat vége. Ezt viszont nem lehet az Isten számlájára írni. Egyik, vagy másik fél, vagy mind a kettő, esetleg külső szereplők, „lazítottak” az Istennel való függőségi kapcsolaton. Édesanyám így szokta mondani: elengedte(-ék) az Isten kezét. Az ember minden felelőssége erre vezethető vissza.

Fél-ről írtunk. Jézus ugyanis ezt mondja, „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy már nem két test, hanem egy.”(Mt. 19 5,6/a) Két fél alkotja ezt az egészet, mely a házasság. Mind a ketten feladnak valamit, és mégsem szegényednek, ellenkezőleg, gazdagabbak lesznek. Istennek milyen csodálatos és különleges alkotása a házasság. Hány olyan válni készülő van, aki úgy érzi, hogy ő csak szegényebb lett, sőt lelkileg kiürült. Pedig Isten mindazoknak, akik kérik – meg akik nem kérik, azoknak is – ad, nem pedig elvesz. „Hármas kötelet” kínál, mely nehezen szakad el. A házasságnak Ő a harmadik/első személye. Nélküle a bűn miatt, sérülékeny, könnyen válságba jutó két embernek egy életre kötött szövetsége. A Mennyei Atyával kötött szövetség nélkül, a házasságban és a házasság ellenében bármi megtörténhet.

A Biblia szellemisége Isten szándékát és akaratát tükrözi a házasság vonatkozásában is. Az Ószövetség éppen úgy, mint az Újszövetség. Ez az isteni szándék pedig az, hogy Ő házasságot teremt, mely az Ő ajándéka. Ő nem téved, ezért, ha Tőle kértük és kaptuk a párunkat, akkor Isten az Ő ajándékát nem bánja meg. Előfordul, hogy párválasztásunkkor akaratunkat az Övével szemben érvényesítjük és később ennek következményeit szenvedjük. Ebben az estben sem akarja a mi Urunk, hogy elváljunk. Ő a rosszból, az elrontottból is tud jót és újat adni. Hisszük-e ezt, vagy a hitetlenség bűne erősebb? Ilyen felismerés kitartó imádságra késztet-e bennünket?

Nem vagyunk képzettek a teológiában. Reméljük nem ezért, de mi nem érzékelünk az Ó- és Újszövetség házasságról, elválásról szóló tanítása között olyan különbséget, mint Frenkl Róbert. „Az Ószövetség, melyből a törvények erednek lehetségesnek tartja a válást.”– írja a szerző. Jézus, amikor a farizeusok válólevél ügyében Mózesre hivatkoznak, azt mondja, hogy „Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől fogva nem így volt.” (Mt. 19. 7-8) Úgy hisszük, a „de ez kezdettől fogva nem így volt” jézusi mondat, közös alapra teszi az Ó- és Újszövetséget. Isten nagyon sok ótestamentumi igében jelzi a házassággal kapcsolatos egyértelmű akaratát. Ezek közül egyet idézni is szeretnénk: „…az Úr tanúja annak, hogy hűtlen lettél ifjúkorodban elvett feleségedhez, pedig ő a társad, feleséged, akivel szövetség köt össze. Egy ember se tesz ilyent, akiben maradt még lélek… Vigyázzatok azért magatokra, és ne legyetek hűtlenek ifjúkorotokban elvett feleségetekhez! Gyűlölöm azt, aki elválik feleségétől – mondja az Úr…” (Mal. 2. 14-16) „A válás bűn, ha valaki hűtlenül elhagyja társát egy külső kapcsolat kedvéért. Ha viszont két ember belátja, hogy tévedtek, amikor összekötötték sorsukat, akkor nem bűn.”, – idéz egy református teológiai tanárt Frenkl Róbert. Tényleg ilyen egyszerű lenne mindez? A Biblia efféle tévedésbelátásról nem szól. Sem szóban, sem szellemiségében. Isten szándékában ez nem lelhető fel. A Szentírás egésze ellenben arról szól, – nem csak házasság és elválás kérdésében – hogy az ember bűnös volta ellenére, Isten cselekszik és megoldást ad. Ennek legteljesebbike a golgotai kereszt. Ha ebben az „annak ellenére” tükörben nézzük meg a tévedésből kötött házasságot, akkor azt láthatjuk, hogy egy válással, Isten kezéből ütjük ki annak lehetőségét, hogy ebből a „tévedésből” eredő házasság-romból, vagy torzóból, Ő ujjat teremthessen. Nem hitetlenség-e az a gondolkodás, ami e mögött van: ehhez már az Isten is kevés. A vitaindító cikk szerzője beszél ugyan bűnbocsánatról és megbocsátásról, de már minden után. Nem a házasságon belül kellene ezt gyakorolni és ebből élni? Az ismerkedéstől kezdve, a jegyesség alatt, majd pedig a házasságban, naponként bocsánatot kérni és megbocsátani. Pszihológusok és lelkészek állítják, hogy a váláshoz vezető útnak, majd pedig magának a válásnak, mindig van vesztese. Már pedig Isten nem vereségre és veszteségre, hanem lelki győzelmekre és meggazdagodásra teremtett bennünket, mind a kettőt Ő adja. A vereséget és a veszteséget pedig a Sátán.

Nézzük meg, kik lehetnek a vesztesei a szeretetlen, megbocsátani nem tudó, nem bűnbocsánatból élő házasságnak, elszakadási folyamatnak és a válásnak. Mindenekelőtt a házastársak egyike, esetleg mindkettőjüke. Ha van gyermek, akkor ő szinte mindig vesztes. A már felnőtt gyerek is, hiszen a házassági mintát elsősorban otthonról hozzuk. A tágabb családból szintén lehetnek vesztesek. Szülők, nagyszülők, rokonok, akik megismertek és megszerettek valakit, akiben csalódtak. Ha nem szerették meg soha, akkor azért, mert maradék hitüktől is megfosztattak: lám az Isten sem tudott ebből jót kihozni. Vesztesek a szomszédok, a munkahelyi kollégák, az ismerősök és a gyülekezet is. Elvesztettek egy bizonyságtevő párt, akik életükkel prédikálhattak volna Isten végtelen szeretetéről, és az Ő teremtő akaratába való belesimulásról.

Hitünk szerint minden ember esetében fennállnak ezek. Mégis külön kell beszélni a lelkészek válásáról, – ezt teszi Frenkl Róbert is. Sőt, kiegészítenénk a gyülekezetek és az egyház világi vezetőivel is. „Akinek sokat adtak, attól sokat kérnek számon” – írja a Szentírás. Nekünk lelkész és laikus vezetőknek, vitathatatlanul nagyobb a felelősségünk. Jézus személyesen is, majd pedig Pál apostol, beszél a botránkoztatásról és azokról, akik ezt a bűnt elkövetik. Vannak ugyanis hitükben bizonytalanabbak, keresők, csalódottak, még csak lelki tejet fogyasztók stb., akiket fokozottan védeni, óvni akar a mi Gazdánk. Frenkl Róbert, amikor attól tart, hogy stigmák kerülnek az elvált lelkészekre, akkor néhány tíz lelkészért aggódik. Mi pedig azokért az ezrekért és tízezrekért, akikben egy lelkész, vagy laikus vezető megbocsátás-képtelensége, kompromisszumhiánya, szeretetlensége, hitetlensége – és még ki tudja mi minden, vezet el egy váláshoz, – valamit összetör, lerombol. Egy egyházi ember rossz házassága és válása, a leendő és mai házasoknak negatív prédikáció, a már elváltak pedig igazolva érezhetik magukat: nincs ebben semmi, lám a lelkész is, vagy a felügyelő is elvált. Ez az antibizonyságtétel néha évtizedekig él és rombol. A keresztény szabadság csak akkor valódi, ha szeretet hatja át (Gal. 5,13); a hit is csak akkor igazi, ha támogatja a testvérek hitét.(Róm.14,1-23) Úgy vélem, hogy gyülekezeti és egyházi vezetők felelőssége sokkal nagyobb, mint ahogy némelyek gondolják. Éppen ezért el kellene gondolkozni azon, hogy az evangélikus egyház mai gyakorlata, vagyis az elvált lelkészek és laikus vezetők szolgálata, szolgálja-e az egyház megerősödését, hitelét? Természetesen az elváltaknak sem megbélyegzése, sem diszkriminálása nem helyes. Ellenben (az egyházi törvény ide vonatkozó megváltoztatása után) a lelki gondozói szolgálatból történő visszahívásuk és más feladattal való megbízásuk, bizonyosan nem a 80%-ban szekularizált egyháztagok további elriasztását jelentené, hanem elgondolkoznának azon, hogy az egyház Isten törvényeit, akaratát és szentségét is képviseli ebben a világban. Az egyháznak nem népszerűnek kell lennie, hanem hitelesnek. Erre ad áldást az Úr. Ki kell próbálni. A tönkre ment házasságúak, elváltak, lelki pásztori, lelki gondozói szolgálatból történő visszahívása, nem szeretetlenség és megbocsátás-képtelenség, hanem a gyülekezetre, az egyházra bízottak iránti féltő és mentő szeretet. Sok háttérfeladat van az egyházban, ahol kevés a munkás, és ahol lehet még szolgálni. A hivatásos gépkocsivezető, ha tömegszerencsétlenséget idéz elő, az elévülés és a büntetett előélet megszűnése után, sem kapja soha vissza eredeti jogosítványát, esetleg évekkel később újabb vizsgát téve maximum csak egy úrvezetőit. Ránk, a gyülekezetekben, az egyházban szolgálókra lelkek vannak bízva, és ez is élet-halál kérdése. A diakónusok szolgálatának feltételéről Pál apostol így ír: „De őket is meg kell vizsgálni előbb, csak akkor szolgáljanak, ha feddhetetlenek.” (1Tim. 2, 10)

Evangélikus esketési liturgiánk része, az eskütétel. Amikor halljuk, vagy olvassuk, mindig megrendülünk a szövegén és tartalmán. Tanúskodik arról, hogy az embert komolyan vevő Istennek, bizonyságtevő választ adunk, hogy az Ő ajándékait és áldásait mi is egy életre szólóan komolyan vesszük. Még is felvetődik Mt. 5, 33-37. alapján, ahol Jézus az esküt tiltja, hogy helyes-e az egyház gyakorlata az esketésnél. Ezt teszi cikkében Frenkl Róbert is. Miként már említettük, nem vagyunk képzett teológusok, mégis szerintünk igaza van Prőhle Károlynak az Agenda ide vonatkozó magyarázó szövegében, hogy Jézus nem az eskü, hanem az esküdözés ellen szól. Megerősíti e véleményt az is, hogy más élő nyelveken, a Bibliában ezen a helyen olyan szó van, amit „esküt tesz”, „megesküszik”, „esküdözik”, „átkozódik” szavakkal lehet fordítani. Magyar szóhasználatban is ismerős ez: pl. verjen meg az Isten, ha nem igaz, vakuljak meg ha nem láttam, stb. Bizony az esküdözés-féle eskü, ilyen közel van az átokmondáshoz. Ettől tilt bennünket a mi Urunk, és nem attól, hogy az Ő teremtői szeretetére és akaratára, esküvel válaszoljunk. Őrüljünk tehát annak, hogy az esketési liturgiánk és annak minden szava nagyon komoly, amelyet hitünk szerint a Mindenható Isten is komolyan vesz. Ha ez igaz, már pedig az, akkor felvetődik, mert sokan fel is vetik, hogy helyes-e az elváltak újra esketése. Aki egyszer már elmondta azt, hogy „…esküszöm az élő Istenre…hogy igazán szeretem, hűséges házastársa leszek, Isten rendje és igéje szerint, holtomig, holtáig el nem hagyom, sem egészségében, sem betegségében, sem örömében, sem bánatában. Isten engem úgy segéljen. Ámen”, mondhatja másodszor, harmadszor, negyedszer stb. is? Egyet lehet érteni azokkal, akik, úgy gondolják, hogy a nem első házasságkötéskor, ne hangozzon el az eskü fenti szövege, hanem egy áldásban részesüljenek a házasulandók a szertartás során. Biztosak vagyunk abban, hogy az egyház ilyen gyakorlata, a mai, értékeket devalváló világunkban, az „árral szemben úszást” jelentené. Úgy gondolom, hogy a házassága felbomlásában teljesen vétlennél, – mert van ilyen is – lelki gondozói beszélgetések során lehet feltárni mindezeket, és szabad döntésévé tenni, hogy az eskütételt vállalja-e.

A válással kapcsolatos minden véleményt komolynak tartunk. Azokat is, amelyekkel nem tudunk egyetérteni. A saját élettapasztalat és életút, minden véleményen átszűrődik. Rossz házasságban élőknél és elváltaknál, jó lenne meghallgatni a másik felet is.

A Biblia idevonatkozó részei nem arról szólnak, hogy a válásnak lennének dilemmái, ellenben arról, hogy az embernek bizony vannak. Jézus Krisztus azért vette fel az ember létet és halt meg értünk a kereszten, hogy dilemmáinkra napról-napra választ és útmutatást, fájó, megbánt bűneinkre pedig bűnbocsánatot adjon.

Garádiné Büki Tünde, Garádi Péter

::Nyomtatható változat::