e-világ

Válás-visszhang

Hozzászólás a cikkhez

Az Evangélikus Élet 2003. július 20-i száma egész oldalt betöltően „A válás dilemmája” cím alatt Frenkl Róbert terjedelmes, vitára ösztönző írásait közli, felhívva az olvasókat, mondják el a véleményüket a válás családokat megrázó gondjainak problematikájáról a széles nyilvánosság előtt.

Írásában a 2001. május 27-én megjelent dolgozatát idézi, melyben kimondja, hogy „a válás nem bűn”. Akkor még „nem tudta" – írja, hogy egyházunk tanítása szerint a válás hangsúlyosan bűn. A válást valójában polgári, jogi aktusként fogta fel. Azóta helyesbít, mint bevallja, kijelentését ma már nem vállalja. A válás szerinte az előzetesen elkövetett bűnök következménye, mely megállapításra természetesen igent kell mondanunk. De gondolatmenetét folytatva: van bűnbocsánat és van kegyelem is, mely egyértelmű megoldást nyújt. Nem vagyok egyházjogász és a Szentírás szakértője sem, dehát akkor mit minősít a szerző súlyos bűnnek, csak az előzményt, a következményt már nemigen? Vagyis a válást valójában mégsem tartja bűnnek. A házasság megkötésekor elmondott holtomiglan-holtáiglan Frenkl Róbert így csak formai kérés, annak megszegése nem bűn? Hogy akar a mai erkölcsileg megrokkant világunkban a helyes útra terelni, ha egyházunk világi elöljárójaként fellazító logikával végső soron mégis csak a válás bűnének megkérdőjelezésén fáradozik, ráadásul megbélyegzi, populistának titulálva az egyház belső rendjét óvó belmissziói csoport tevékenységét, név szerint is megjelölve annak néhány képviselőjét. Úgy vélem, Frenkl Róbert ne munkálkodjon laikusként a válás Újszövetségen alapuló értelmezésén. Ne hivatkozzon a krisztusi szeretet-parancsokra, és ne próbálja az egyházi vezetésbe becsempészni azt a gondolatot, hogy a vezető lelkészek válásának szinte elhanyagolható a negatívuma azt sugallva: az emberi természet már pedig ilyen. Ne legyen annak sugalmazója, hogy a lelkészek válásának Ön által is felismert gyakoriságát, – azok súlyos terhét egyébként megértve – a mai élettel együtt járó, csupán sajnálatos folyamatnak tekintsük, a többszörösen elvált lelkészekről már nem is szólva. Ha a bűnök kezelésének általa javasolt liberális módját vezetnénk be és fogadnánk el, melyet célszerűnek akar láttatni, akkor az egyház erősen közelítene – és felteszem ez is a cél –, a világi élet eleve elítélendő tetteinek bocsánatos bűnként való kezeléséhez, majdhogy nem a felmentéséhez. A szekularizáció nyomásának,terjedésének egyenes következménye, hogy kikényszeríti az efajta liberális megközelítést.

Ma már az egyneműek „házasságának” elfogadása is terjedőben van. Az Evangélikus Élet 2003. augusztus 10-i számában Frenkl megállapítja, hogy merev a Vatikán e témában kiadott állásfoglalása, mely a legteljesebb mértékben elítéli az egyneműek házasságát, bár maga is bűnnek nevezi azt evangélikus egyházunkhoz hasonlóan. Ez dicsérendő, de a szerző nem gondol arra, hogy a kiúttalan, zsákutcás ilyenfajta házasságok létrejöttének megakadályozása „segítő szeretettel” vajmi kevés eredményt hozhat csupán. Igenis, fel kell lépni azokkal a politikai hangoskodókkal (törvényhozókkal) szemben, akik ezt az irányzatot nyíltan, a többségi akarattal szemben támogatják és előbb-utóbb törvényes kereteket is biztosítanak majd számára. Frenkl ne felejtse: hazánkban a liberális politika képviselői gerjesztik az egyneműek követelései melletti kiállást, hangoztatva azok együttélésének életszerűségét. A segítő szeretet ott kevés, ahol az ellenzők a gyűlölet merev falába ütköznek és elítélik a társadalom többségének egészséges tiltakozását. Az isteni törvények itt is határozottan eligazítanak, nem érdemes azokat emberi okoskodással fellazítani.

De maradjunk inkább az Isó lelkészházaspár által kimondott, vagy kimondatlan „populizmusnál” és az őket támogató belmissziói társaság józan ítéleténél, mely a tévtanokra a Szentírás idevonatkozó igéit összegyűjtő Agenda alapján konkrétan rámutat.

Felügyelő Úr! Ne higgye, hogy több száz írásából – ahogyan dolgozatában megjegyzi – csak a válásra vonatkozó megállapítása volt téves. Számtalan más megállapítása is vitatható. Emlékszem egy Önnel folytatott levélbeni vitámra, mely akkor kérésem ellenére nem került közlésre, melyben Pál apostol nyomán Lutherre hivatkozva Ön a személyes felelősségű szabad véleménynyilvánítás hívének vallotta magát, csak más ne tegye ugyanazt, ha ellenkezik az Ön véleményével. Az mindjárt populista és a vita politikai küzdőteret jelent. Miért populista és politikai küzdőtér az, ha valaki nem ért egyet Önnel, Felügyelő Úr? Ne vegye személyeskedésnek az Önre vonatkozó megállapításaimat, de ha hathatós belmissziói tevékenységet folytató lelkészeket dolgozatában név szerint minősít, akkor én egyszerű egyháztagként ezt Önnel szemben ugyanúgy megtehetem.

Jelen írásban nem esett eddig szó a válás legnagyobb veszteseiről, a gyermekekről. A két tűz közé került ártatlan gyermekekről. Nem a legnagyobb ártalom számukra a válás, a család felbomlása? Már csak ezért is súlyos bűnnek kell tekintenünk a válást! És egyetérteni Önnel ellentétben az egyház azon gyakorlatával, hogy hajlandó áldását adnia válást követő új házasságra is, mert csak a család képes biztosítani a gyermekek biztonságát és helyes fejlődését.

Jelen vitában elsőrangúan az egyház szava az irányadó, éppen ezért nagy felelősség terheli annak világi elöljáróját minden elmondott, leírt szaváért. De felelősség hasson át minden megnyilatkozót is, hogy a tévutakat, tévtanokat felismerjük, és messze elkerüljük. Tiszta vizet, tiszta pohárba kell önteni, mert a piszkos pohárba öntött tiszta víz ihatatlan!

Felügyelő Úr! Törvényeink értelmében rövid időn belül, mandátumának lejártával át kell adnia helyét utódjának. Kérem, tegye ezt úgy, hogy egyházunk egysége a felvetett súlyos témák kapcsán is megmaradjon, sőt erősödjön.

Dr. Sokoray Béla

::Nyomtatható változat::