Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

Szená-torok kórus

Advent második vasárnapján délután hat órai kezdettel jótékonysági koncertre került sor a Deák téri evangélikus templomban. Mint arról már lapunk múlt heti számában is beszámoltunk, a Déli Egyházkerület vezetőjét a november másodikai televíziós istentisztelet-közvetítés után kereste meg Iványi Tamás, a parlamenti képviselőkből álló Szená-torok kórus vezetője azzal a kéréssel, hogy a Brass in the Five fúvószenekarral szívesen adnának jótékonysági hangversenyt a Deák téri templomban, melynek bevételét a Magyar Vöröskereszt Madridi úti hajléktalanszállójának javára ajánlanák fel. A rendhagyó koncerten egy rövid darabbal az intézmény színjátszó csoportja is bemutatkozott.

Mintegy háromszázan gyűltek össze az ország templomában, hogy előbb kapjanak, majd ajándékozzanak: adományaikkal hozzájáruljanak a hajléktalanok nehéz körülményeinek enyhítéséhez. Az esemény üzenet értékű: arról tanúskodik, hogy egyházunk nyitni szeretne a fedél nélkül maradt emberek felé.

„Örömmel, reménnyel és szorongással érkeztem” – kezdte igehirdetését Gáncs Péter püspök, majd így folytatta: „Ritkán adatik meg egy igehirdető számára, hogy prédikációjának gyümölcse rövid idő alatt beérik, és ez örömmel tölt el.” Reménységünk lehet, hogy nem csak egy kampányfogás résztvevői lehetünk, hanem elkezdődhet az érdemi munka: ki kell tárnunk eddig bezárt templomkapuinkat, vonzóvá kell tennünk zárkózott közösségeinket, és láthatóvá kell tennünk mindenki számára azt, aki minden élet forrása – mondta Gáncs Péter, majd hozzáfűzte: egy ilyen jótékonysági est természetesen nem oldja meg a hajléktalanok összes problémáját, hiszen azok nem csupán anyagi természetűek.

Az igehirdetést követően a Szená-torok énekkar előadásában több egyházi kórusművet hallhattak a jelenlévők, majd a hajléktalanokból álló AHA színjátszó csoport következett Dickens Karácsonyi énekének bemutatásával. Füsti Molnár Sándor, a kis társulat vezetője az előadás után elmondta: soha nem játszottak még templomban. Kérdésemre, hogy milyen érzésekkel távozik, röviden így válaszolt: „Megható volt közel vinni a szereplőket Istenhez… Ez mindenkinek jó, a színjátszók és a nézők egyaránt gazdagodhattak az est alatt. Hiszem, hogy nincs olyan ember, akiből ne lehetne kihozni a benne lakozó jó tulajdonságokat, mindenkiben ott rejlik a pálfordulás lehetősége.”

Talán sokan furcsállják e rendhagyó kezdeményezést, és nem értik pontosan a mögötte meghúzódó szándékot. A szervezők azonban bíznak benne, hogy egyre több evangélikus közösség érzi majd kötelességének a bajba jutott emberek megsegítését. Hiszen nem erőnket meghaladó feladatról van szó. Valljuk be őszintén: sokszor kényelmünkön, nemtörődömségünkön múlik, hogy a már használaton kívüli ruha, cipő, meleg takaró évekig porosodik a padláson. Az, ami nekünk már felesleges, sokszor életbevágóan fontos lehet egy rászoruló számára.

Persze könnyű ilyenkor kifogásokat keresni: túl kis egyház vagyunk ehhez… A hajléktalanok összes problémáját természetesen nem tudjuk megoldani, de talán nem is ez a feladatunk, Urunk nem ezt fogja számon kérni rajtunk. Ám jogosan ítél meg minket, ha különféle kifogások mögé bújva semmit sem teszünk annak érdekében, hogy másokon segítsünk. Ott, ahol tudunk, azokkal az eszközökkel, amelyek rendelkezésünkre állnak, azokon az embereken, akiknek szükségük van ránk.

Mindezt egy olyan valaki nevében tehetjük, aki „fedél nélkül”, egy istállóban látta meg a napvilágot, akinek nem akadt hely Betlehemben… Nem „társadalmi kötelességünket” teljesítjük, és nem is csupán lelkiismeretünk megnyugtatásáról van tehát szó: amikor hajléktalan testvéreinken segítünk, a szeretet parancsának engedelmeskedünk.

Szabó Szilárd

::Nyomtatható változat::