Evangélikusok

Legemlékezetesebb ünnepem

Hozzászólás a cikkhez

Szerkesztőségünk arra kérte az idén arany-, gyémánt-, vas- vagy rubindiplomát kapott lelkészeinket, hogy – „Legemlékezetesebb adventem”, illetve „Legemlékezetesebb karácsonyom” témacímmel – személyes vallomásaikkal gazdagítsák ünnepi lapszámainkat. Most ezekből adunk közre egy csokorravalót.

Nincsenek könnyű helyzetben azok, akiknek ötven-hetven esztendő emlékezetes ünnepeiről kell szólniuk, hiszen ily hosszú idő alatt számos „különleges” ünnepük lehetett.

Számomra a legemlékezetesebb a hetven évvel ezelőtti. Lelkésszé avatásom ugyanis – amely a Deák téri templomban történt – 1933. december 24-re esett. Délelőtt még advent negyedik vasárnapját ültük, ekkor zajlott a lelkészavatás; estére pedig odahaza, a családban karácsony szentestéjét ünnepelhettük! Így hát mondhatjuk: advent és karácsony egyaránt emlékezetes volt számunkra. Számunkra, mert négyünket avatták akkor. Közülük sajnos már csak én vagyok az élők sorában. A szószéki szolgálatot Raffay püspök rám ruházta. Először az ország templomában hirdethettem az igét! Előtte ugyan már korábban is prédikáltam, első ízben 1930 nyarán mint szupplikáns teológus, Albertiben. Azután még sokfelé a soproni teológusotthon nevében. Felavatásunk előtt is végzett teológusként többfelé helyettesítettem. Hónapokig nem volt akkor üres hely még egy segédlelkész számára sem! Ezért esett azután csak karácsonyra a felavatásom. Nemcsak az volt meglepetés számomra, hogy a püspök rám bízta az igehirdetést, hanem az is, hogy maga mellé rendelt a Deák térre segédlelkészül. (Ha nem is közvetlenül, hiszen őt is helyettesítette Magócs Károly püspöki másodlelkészként.) Meglepetés volt ez azért is, mert már Kemény Lajos fasori esperes várt rám. Az ő gyülekezetéhez tartoztunk, gyakran jártam hivatalában mint teológus. Előtte a fasori gimnáziumban végeztem. (Itt jegyzem meg, később három esztendőn át a gimnázium vallástanára is lehettem.) Nagy kihívás volt. Gyönyörű feladat. A Deák tér örök emlékem ma is. Milyen különös, hogy 1911-ben éppen itt keresztelt meg Raffay Sándor későbbi püspököm, s ő avatott lelkésszé is engem a Deák téren!

Ami pedig ezután következett, annak leírására itt nincsen hely. Az első önálló zuglói lelkész lehettem. Az üres telken templomot kellett építenünk, miközben pusztított a háború. Tizennyolc év után „száműzetésbe” kerültem. Hatvanba helyeztek, ahol szeretettel fogadtak, huszonegy évig – nyugdíjazásomig – ott éltünk. Boldog házasságunkból hat gyermek született, és tizennyolc unokánkkal is szeretetteljes közösségben élünk.

Mivel fejezzem be? Rubindiplomámat fiam vette át helyettem, mert évek óta betegeskedem. Igaz, nyugdíjasként is másfél évtizeden át sokfelé szolgálhattam. Sokat olvasok, írogatok. Bár teológiai könyveim és az énekeskönyvben található egyházi énekeim után most már inkább csak négysorosaimat írom százával. De hogy ne feledjem a hetven évvel ezelőtti első nevezetes karácsonyt, egy nagyon régen írt karácsonyi gyermekénekemmel fejezem be, melynek – horribile dictu – még a dallamát is magam szereztem annak idején.

Jászol az ágya…

Jászol az ágya, takarója alom, zsenge virágszál sanyarú avaron. Nincs, ami óvja, csak az egyszerű pólya – mégis Övé már a világhatalom!

Nem lesi bárdos, feszes őr, aki áll, fény se füröszti, mit a pompa kínál. Gyönge a karja, sose lesz csatakardja, – mégis örökre csakis Ő a Király!

Lásd meg a Krisztust, vakos emberi szem, zord, hidegült szív, Urad érted izen. Légy alom-ágya, nem utálja, megáldja – üdvöt ad mindnek, aki Benne hiszen!

1. december 15-én Weltler Jenő Deák téri karnagy barátom írt a dallamhoz négyszólamú kottát, ma is őrzöm.

Scholz László

::Nyomtatható változat::