Evangélikusok

Legemlékezetesebb ünnepem

Hozzászólás a cikkhez

Szerkesztõségünk arra kérte az idén arany-, gyémánt-, vas- vagy rubindiplomát kapott lelkészeinket, hogy – „Legemlékezetesebb adventem”, illetve „Legemlékezetesebb karácsonyom” témacímmel – személyes vallomásaikkal gazdagítsák ünnepi lapszámainkat. Most ezekbõl adunk közre egy csokorravalót.

Hatvanéves lelkészi szolgálatom ideje alatt voltak emlékezetes karácsonyaim. Elõfordult, hogy lovas szánnal toronyiránt vittek ki egyik gyülekezetünkbe, mert olyan nagy volt a hó. Elõfordult, hogy kellékes csomagomat ródlira kötve, hófúvásban gyalogoltam a fíliába.

Mégis a legemlékezetesebb talán a „legsötétebb” volt. A második világháború utolsó évében, 1944 karácsonyán is világosság támadt, és szólt az örömhír: „Megtartó született!” Pedig kívül sötétség honolt, belül, a szívekben félelem uralkodott. A kötelezõ elsötétítés miatt még sötétebb, még feketébb volt az élet. Idõnként szirénák bõgtek fel, légiriadót jelezve. Ilyenkor az óvóhelyre bújva a bombák becsapódására, a halálra gondoltunk. Ennivalót csupán élelmiszerjegyekre lehetett vásárolni. Erõszak keveredett hazug propagandával. Az adventi csendet bombavetõ repülõgépek félelmetes, bár már ismert búgása törte meg. Még szívhez szólóbb volt az ünnepi hír: „Ne féljetek… Megtartó született!”

Püspökünk a Tolna megyei szolgálati helyemrõl haza, a soproni líceumi diákotthonba helyezett vissza. Mire keservesen hazaértem, az iskolában már nem volt tanítás. A diákok hazamentek. Milyen szolgálat vár rám? Szerencsémre az 526-os hadikórházban tábori lelkészként evangélikus lelkész százados szolgált, aki – a kórházparancsnokság engedélyével – megkért, hogy a hadikórházi munkában segítsek neki, és helyettesítsem õt, hogy nyugat-dunántúli gyülekezetében az adventi és karácsonyi ünnepi szolgálatokat elláthassa. A kórházparancsnokság elfogadott, és mint „civil” lelkész szolgálhattam. Kéthavi szomorú, nehéz, fájdalmas szolgálat várt rám, amíg egy erdélyi menekült református lelkész át nem vette a hadikórházi lelkészi munkát.

Talán karácsony másnapja lehetett, amikor a bánfalvi hõsi temetõben egy 23 éves fiatal katonát kellett eltemetnem. Nem volt díszes katonatemetés. Szüleit értesítette a kórház, hogy gyermekük temetésén ott lehessenek. „Hõsi halott” – egy a sok ezer áldozatból! Halál, gyász, háború, szürke, sötét, ködös idõ… Egyetlen vigasz csak az volt, hogy az üdvözítõ Jézus megszületett! Fájó, szomorú, háborús karácsonyi emlék!

A temetésrõl sietnem kellett haza, mert a Széchenyi-gimnáziumi hadikórházban egy súlyos sebesült várt rám. Imakönyvet kért, én pedig megígértem, hogy viszek neki. Papírra, borítékra is szüksége volt, mert levelet szeretett volna íratni velem a szüleinek. Mindkét karját géppisztoly lõtte át. Egy bibliai igével adtam át imakönyvét. Karácsonyi ajándék. Majd lassan, mély sóhajtás után diktálni kezdte levelét. Láttam, csak a teste volt ott elõttem a szalmazsákon – lelke, gondolatai szüleinél. „Édes jó Szüleim és Testvéreim! Tudatom, hogy itt vagyok a soproni hadikórházban…” Siettem feladni a levelet a bakonyi kis faluba a fiukért aggódó és bizonyára érte imádkozó szülõk részére.

Délután a kórház gépkocsiján Fertõrákosra vittek ki, hogy a frontra induló két századnak tábori istentiszteletet tartsak, és úrvacsorát osszak. Édesanyám, emlékszem, két zacskóra való kenyérkockát vágott a többségükben református katonák részére. Ostyát is vittem. Feszületet, paténát, kelyhet és úrvacsorai bort a kórház adott. Mintha valami barakkban lett volna az istentisztelet. Soha nem felejtem el a csüggedt, szomorú arcokat. Arra gondoltam, hogy egy-két nap múlva bevetésre indulnak. Bombaszilánk, géppisztolysorozat, aknatûz, talán hõsi halál vár rájuk. Közülük hányan hallhatták életükben utoljára, hogy van Megtartónk, aki ígérete szerint velünk van mindennap, és senki sem tud minket kiragadni az õ kezébõl... Úrvacsorát is többen talán utoljára kaptak az életben!

Háborús karácsony! A máskor megszokott áldásszöveg most szívet-lelket megragadó: „Az Úr áldjon és õrizzen meg téged!” Az iszonyú, félelmetes világháborús karácsonyon mégis hallható volt a csodálatos angyali dicséret: „Dicsõség a magasságban Istennek, a földön békesség és az emberekhez jóakarat!” Urunk, Jézus, de nagy szükség van rád ezen a világon!

Sümeghy József

::Nyomtatható változat::