A hét témája

Az Úr érkezését várva...

Hozzászólás a cikkhez

Nemrég levelet kaptam egy távolban élő kedves ismerősömtől, aki azt írta, készül eljönni hozzám. A szívem megtelt a várakozás örömével. Szemem hirtelen élesebben kezdett látni, sorra-rendre fedeztem fel azokat a hibákat, hiányosságokat a lakásban, amelyek addig – mivel már megszoktam őket – fel sem tűntek. Most egyszerre valahogy annak a másiknak a szemével kezdtem nézni otthonomat, holott jól tudtam, hogy őt legkevésbé sem ez fogja érdekelni. Mégis igyekeztem eltüntetni a kopást, a csorbulást, az elnyűttséget. S ahogy megújultak körülöttem a tárgyak, úgy gyarapodott szívemben is az öröm. Mert ami szép, az örömöt szerez. És az egyik öröm vonzza a másikat, mint ahogy sajnos az ellenkezőjét is sokszor tapasztalhatjuk. Most számomra a várakozás örömét több apró öröm tetézte, és ez így van mindig, amikor nemcsak passzívan várunk valamire, hanem cselekedni kezdünk.

Gondolataim fénykörébe most egy nyári emlék kerül. A Dunakanyarban kirándulva Visegrádon, a Duna partján üldögéltem, és bámultam a szemközti partot. Elgondoltam, milyen különös, hogy az, aki a túlsó parton szemben ül velem, egészen mást lát a tájból, mint amit az innensőről én. Pedig csak egy folyó van közöttünk, és a felettünk járó sétarepülőgép utasai ezt az egészet megint más nézőpontból, egyetlen egységnek látják. Pontosan úgy, mint ahogy ez az élet más vonatkozásaiban is van. A szemben álló felek egészen mást látnak a teljes igazságból, mint amit Isten lát, akinek tekintete átfogja az egészet. És ha csak annyit teszünk meg, hogy odaképzeljük magunkat a túlsó parton ülő helyébe, már mi is többet tudunk megragadni a teljes igazságból a magunk igazánál.

Hallottam egyszer egy japán mesét. Két ház állt szemközt egymással, a kettő között rizsföld terült el, amelyet a házban lakók munkáltak meg. Az egyik házban egy idős férfi élt egyedül, a másikban pedig egy kis család lakott. Anynyi volt egymással a kapcsolatuk, hogy amikor találkoztak, üdvözölték egymást. Az idő múlásával a kis családból a gyerekek elköltöztek a városba, és a szülők kettesben maradtak. A kedves, mosolygós asszony mindig énekelt, amikor nehéz munkáját végezte a vízzel elárasztott rizsföldön. Egyszer aztán elhalt ajkán az ének. Férje meghalt, ő egyedül maradt. A kedves mosoly is lehervadt az arcáról, mogorván, egykedvűen, hangtalanul dolgozott tovább. A szemközti szomszéd szomorúan nyugtázta ezt a változást. Ám egyszer, amikor találkoztak, azt kérte az asszonytól, jöjjön át hozzá másnap reggel. Az asszony ugyan nem értette, miért, de tisztelte az öreget, és engedett kérésének. Másnap kora reggel megállt a szomszéd háza előtt. Akkor az odament hozzá, és kézen fogva a rizsföld széléhez vezette. Nem szólt semmit, csak nézett a szemközti ház irányába. Az aszszony önkéntelenül követte a tekintetét, és szinte elvarázsolódott a szeme elé táruló látványtól. Háza – mint egy kis ékszerdoboz – csillogott a felkelő nap rávetődő sugaraitól, és a még árnyékban lévő, szürke, iszapos, lehangoló látványt nyújtó rizsföldről mintha ezernyi apró gyémánt verte volna vissza a kelő nap fényét. Az asszony ránézett az öregre, és csak ennyit mondott: köszönöm! Attól a naptól kezdve újra mosolygott és énekelt, mert szavak nélkül is megértette, amit segíteni akaró embertársa közölni szeretett volna vele.

Mi is várunk valakit. Ez az advent üzenete. Takarítunk, vásárolunk, szépítjük otthonunkat, így készülünk az ünnepre. A külső készülődés azonban kevés ahhoz, hogy a karácsony beköszöntével teljessé legyen szívünkben az öröm.

Miközben üldögélünk saját gondjaink partján, és onnan nézünk a túloldalra, semmi változás nem mehet végbe a szívünkben. Erről az oldalról nézve mindig csak a másik ember marad a hibás. Csak ő az oka annak, ha megkeseredünk, ha békétlenek vagyunk, és ő is így láthat bennünket odaátról. Amíg csupán kényszeredetten, örömtelenül tesszük dolgainkat, addig ez a szomorúság nem tud oldódni. Istent kell kérnünk, fizessen be számunkra egy „sétarepülést”, hogy legalább egy rövid időre onnan felülről együtt láthassuk a folyó mindkét partját, egy kicsit úgy, ahogy ő lát bennünket. Vagy képzeljük magunkat néhány pillanatra oda a túlsó partra, ahonnan az a másik ember lát minket. És ha az élet terhei közt elfelejtettünk mosolyogni, énekelni, nyújtsuk oda kezünket annak a másik embernek, aki a szemközti oldalról akarja nekünk megmutatni ugyanazt. Így szélesedhet látókörünk, tisztulhat látásunk, és ennek velejárójaként várakozásunk örömmé válhat.

S akkor az adventi napok múltán igazi találkozásunk lehet azzal, aki nemcsak vendégségbe készül hozzánk, hanem maradandó szállást akar venni nálunk.

Szántó Vilmosné

::Nyomtatható változat::