A vasárnap igéje

HETVENED VASÁRNAP – Mt 20,1–16

Hozzászólás a cikkhez

Ma és a következő vasárnapon példázat az igehirdetés alapigéje. Ha közvélemény-kutatást végezhetnénk – akár szűkebb, akár tágabb körben –, a példázatok valószínűleg magas pontszámmal vezetnének ismertség és kedveltség tekintetében az Újszövetség, de talán az egész Biblia más jellegű részei előtt. Első olvasásra könnyebbnek tűnnek egyes nehezen érthető, korukba ágyazott ótestamentumi részeknél, de a sokszor dogmatikus veretűnek ítélt és a megismételhetetlen gyülekezeti viszonyokkal összekapcsolódó apostoli leveleknél is.

A példázatok azonban nem azért születtek, hogy valami olvasmányosabb, könnyedebb hangvétellel enyhítsék a magvasabbat. A példázat bizony nehéz, mert a mi világunk képeivel beszél, de nem a mi világunk logikája szerint. Rendszerint a példázat csattanójában jelenik meg ez a „más” – általában pont ezek miatt a csattanók miatt hangzott el. Ma is tanácsos ebből a csattanóból kiindulnunk.

A csattanót Jézus Krisztus szavához hűségesen, de a magunk nyelvén így fogalmazhatnánk meg: Jézus Krisztus, akiben Isten országa, uralma közöttünk van, és a nagy napon kiteljesedik, irgalmas szabadsággal gazdálkodik, bánik azzal, ami az övé. Vagyis mindennel.

Irgalmas szabadsággal gazdálkodik az idővel. A kora reggel hűvöse különbözik a déli rekkenő hőségtől vagy a napnyugtához közelítő késő délutántól. De mindegyik az övé. Szabadsága napszakokon túl átfogja emberi életünk egészét és a világkorszakok számunkra beláthatatlan távlatait.

Szabad abban is, hogy kit mikor szólít meg és hív irgalmas uralma alá. A példázatbeli sokszori időpont azt sejteti, hogy ebből senkit sem akar kizárni, senkit sem akar megszólítás nélküli értelmetlen tétlenségben, céltalan reménytelenségben hagyni. Szabadságát nem kizárásra, hanem befogadásra használja. Ez az irgalmas szabadság. A mi világunkban meghatározzák a munkakezdés időpontját, a munkaidő hosszát, legfeljebb nem tartják be. Ám a kiszolgáltatott munkavállaló, aki örül, hogy van állása, mit sem tehet a munkaadók ilyen önkényeskedése ellen.

Valljuk, hogy nem egyazon időben érkezik hozzánk Jézus Krisztus hívó szava, de az a reménységünk, hogy mégis időben tesszük le életünket – és mindazt, ami azt kitöltötte – az ő kezébe. Csak abban különbözünk, amit utólag sajnálunk és bánunk: hogy hányszor és mi okból voltunk éppen „máshol”, amikor a Gazda toborzott.

Jézus Krisztus irgalmas szabadsággal dönt a megszólítás módjáról is. Mindig személyesen szólít bennünket, de az ő személyessége gazdagabb annál, mint amit mi általában személyesség alatt értünk. Csak tizenketten voltak, meg Pál, akik a közvetlen megszólítás csodáját átélték. De még Pál apostol megszólításához is hozzátartozott az első mártír, István utolsó órájának a látványa meg az alig ismert Anániás szava és keresztelő mozdulata. Timóteus elhívásáról szólva Pál nem hagyja említetlenül nagyanyja és anyja hitét, szerényen háttérben tudva a maga szolgálatát. Jézus Krisztus irgalmas szabadságába belefér, hogy a megszólítottak megszólaltatásával hívjon. Ne feledjük megköszönni azokat, akiken keresztül hozzánk érkezett Krisztus meghívása!

Jézus Krisztus irgalmas szabadságához tartozik, hogy nem kétoldalú szerződéssel, hanem egyoldalú ajánlattal hív. Nem egyezkedik, hanem felajánlja különös uralmát, amelyre igent lehet mondani, de fejet is lehet rázni. A kegyelem nem az egyezkedést megpecsételő parola, hanem az elibénk jövő szeretet csodája. Arra is szabad és kész a Gazda, hogy a „korán reggel” megszólítottat még számos alkalommal invitálja. Nem kötelezhető rá, de megteheti. Meg is teszi. A „korán reggel” lehetőségét azonban senki sem háríthatja el azzal az indoklással, hogy lesz még déli vagy késő délutáni toborzás is.

Jézus Krisztus irgalmas szabadságához tartozik, hogy azzal nem kárunkra, nem ellenünkre, hanem értünk tesz. Ezért nem kétséges a „fizetség”. Semmi köze azokhoz, akiknek a „fizetés” idején bottal lehet ütni a lábuk nyomát.

Abban a bizonyos „egy dénárban” benne van minden. Ennél többet nem adhat, kevesebbel sem akarja senki szemét kiszúrni. Ezt az „egy dénárt” nevezzük üdvösségnek. Mindenkinek, aki ott lesz, amikor Isten uralma kiteljesedik, ez lesz a másikkal közös kincse. Még csak ízlelgetjük, de ízleljük, mit jelent az üdvösség. De reménységgel várjuk azt a napot, amelyen látható lesz mindaz, amit most még szem nem láthat, fül nem hallhat, és ember szíve meg sem sejthet; mindaz, amit Isten készített el az őt szeretőknek (1Kor 2,9).

Addig pedig Jézus Krisztus irgalmas szabadságának vonzásában, irigykedés nélkül, szegényen, „de mindennel bírva”, közösen, sőt együtt a többi megszólítottal „kapálgassunk” szép rendben és békességben, „amíg tart a nap”.

Fehér Károly

::Nyomtatható változat::