Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A mai világ mély ellentmondásossága abból származik, hogy a 21. századi emberiség jelentős része abban a meggyőződésben él és cselekszik, hogy az emberi életnek, a létnek nincsen semmiféle transzcendenciája, az „autentikus” létnek nincsen felülről jövő értelme, önmagán túlmutató célja, rendeltetése. Létünk céltalan és értelmetlen, mert véges. S ha minden véges, akkor Én, az Ember lettem mindennek a végső kritériuma. Én, a nagybetűs Én lettem egyedül mindennek az alfája és ómegája. Én tudom, Én állapítom meg, hogy mi a jó, és mi a rossz, mi a szép, és mi a csúnya, mi a számomra hasznos vagy haszontalan, és ebből következik, hogy Én határozom meg, hogy kinek-minek van jogosultsága létezni, és kinek nincs…

Vegyük végre észre, hogy milyenné lett az a világ, ahol az „Isten meghalt”, ahol az a törvény, hogy azt teszek, amit akarok, ami nekem jó; netán azt, amit az erősebbek diktálnak. Ha egy kultúra, egy civilizáció istentagadóvá lesz, ha elszakítja önazonosságát, erkölcsét, értékszemléletét Istentől, akkor lezüllik, és önpusztítóvá válik.

Olyan időket élünk, amikor az egyház, Isten népe is egyre kevésbé tudja kivonni magát a kor hatásai alól. Sokszor mi magunk, gyakorló keresztények, hívő emberek is úgy élünk, úgy cselekszünk, úgy gondolkodunk, mintha nem Isten színe előtt állnánk minden pillanatban. Úgy próbálunk a jó erkölcs leple alatt alkalmazkodni a világhoz, mintha nem tartoznánk sem felelőséggel, sem számadással Istennek.

A megfeszített Isten című írásában Jürgen Moltman már a hetvenes években kimondta, hogy a 20. század egyháza krízisben van. Ami azt jelenti, hogy az egyház mára már nem tudja mélyrehatóan megszólítani kora emberét; egyáltalán, alig képes megszólítani az embert. Szerinte olyan korban élünk, amelyben semmi sem magától értetődő. Másrészt egy részeire, individuumokra széteső világot kellene megszólítani, amely nem fogad el általános érvényű igazságokat, csak egyénre szabott sokféleséget. Ez azt is jelenti, hogy alig van válasz, amely mindenkit kielégít, alig van tartalom, amely mindenkit érint, és alig van forma, amely mindenkinek megfelel. Mindenki a maga módján lehet hívő, mindenki a maga módján viszonyulhat Istenhez és embertársához. Maguk az egyházak is – félve a nyilvánosság kihívásától – bezárkóznak; szokások, tradíciók, ceremóniák, dogmák falával bástyázzák körül önmagukat. Állandóan védekező pozícióba kényszerülnek, és egyszerűen tudomásul veszik a zsugorodás tényét.

Így nem csoda, hogy nincsen kisugárzása, vonzása, dinamikája, növekedése közösségeinknek. Nincsen perspektíva, jövőkép, hiányzik az a pozitív, mozgósító gondolkodás, az az eszkatológiai ígéretekben gyökerező hit, amely a mozgás, a növekedés, a fejlődés záloga. Hiányzik életünkből a hit mélysége és komolysága.

Ám mindezeket figyelembe véve is el kell mondani, hogy az egyház mozgástere közelről sem annyira leszűkített, korlátozott, az összkép közelről sem annyira sötét és rémisztő, mint ezt némely elemzők hangsúlyozni szeretik. Meggyőződésem, hogy a mai társadalom spirituális nyitottsága nem más, mint nyugtalan keresése valaminek, ami marandó, ami lényeges. Talán ez a legnyomatékosabb érv amellett, hogy egyházunk jövőjének szempontjából fokozottan „alkalmas időket” élünk.

Az újra aktuálissá, kikerülhetetlenné nyilvánított istenkérdés, a transzcendencia iránti igény konkrét jele annak, hogy „sok az aratnivaló”. És számunkra nem lehet közömbös, hogy ki takarítja be a termést!

Ideje észrevenni az idők jeleit, és komoly elszántsággal megragadni az alkalmat, amely által egész hivatásunk, szolgálatunk új értelmet kaphat.

Isten bennünket felelős, cselekvő életre hívott el. Arra, hogy mindennapjainkat az öröm, a reménység, a szeretet és a hit cselekvő módján éljük meg. Meggyőződésem, hogy ha magunk mögött hagyva félelmeinket, szorongásainkat, a rengeteg anakronisztikus hordalékot (amelyeket tévesen tradíciónak mondunk), elutasítva a tartalmatlan kliséket (melyekkel leplezni próbáljuk intellektuális kényelmünket), és ha több bátorsággal, világos, lényegre törő szókimondással (nem elbújva kétértelmű kijelentések mögé) lépnénk a nyilvánosság elé, más helyzetet teremthetnénk. Más helyzetet, ha – vállalva a nyilvánosság kockázatát – hiteles élettel „képviselnénk” ezt a hitnek mondott „furcsa absztrakciót”, amely képes legyőzni a világot.

Merjük vállalni azt az eszkatológiai ihletettségű dinamikus hitet, amely a beteljesülés és az ígéret, a várakozás és a reménység kettős feszültségében képes mélyrehatóan átalakítani és forradalmasítani a jelent! A Lélek által belénk plántált hit dinamikus, világot átalakító erő, amely új kezdetet képes teremteni. Ez abban valósul meg, hogy akiket megszólít és megragad Isten élő igéje, azok már nem tudnak többé némák maradni. Szólniuk kell, beszélniük kell. A tanúságtétel egy állandó belső kényszerré válik számukra: „Mert ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, mivel kényszer nehezedik rám. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16)

Adorjáni Dezső Zoltán püspök (Erdélyi Egyházkerület)

::Nyomtatható változat::