A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Bizony, egyáltalán nem mindegy. Mint ahogy az sem mindegy, mit húzunk alá, hova tesszük a szünetjelet, a hangsúlyt életünk dallamában. Szegődjünk hát együtt a nyomába ennek az ártatlan kétbetűs kicsi szónak: hol is helyezkedik el beszédünkben, gondolatainkban leggyakrabban? Az összetett mondat melyik része szokott utána következni? Ha kiderítettük, próbáljuk ki fordított sorrendben is!

A leghamarabb ebben az ismert változatban fogunk találkozni vele: „Megbocsátok, de nem felejtek!” Hányan és hányan szenvednek ettől! Nem is annyira azok, akikre vonatkozik, sokkal inkább azok, akik mondják. Mert ha mondják, bizonyára így is érzik. Ha így érzik, akkor nem lehet valódi békességük. Valódi békesség nélkül pedig nem tud megnyugodni a lélek. Még akkor sem, ha istenfélő, bibliaolvasó ember szenved ebben a „betegségben”.

Az idézett mondattal gyakran találkozunk életünk során. Úgy is, hogy mi mondjuk, és úgy is, hogy másoktól halljuk. Ezzel a sorrenddel az a legfőbb baj, hogy már a kezdet sem őszinte. Saját magunkat vezetjük félre az első lépésben. És ettől a mondat „de” szócska utáni folytatása nagyon is igazzá válik. Valóban nem fogunk tudni felejteni. Évek, évtizedek telhetnek el, és valahányszor eszünkbe jut a régi sérelem, megkeseredik a szánkban a falat, elpárolog az örömünk. Nemcsak addig tart ez az állapot, amíg a másik látása emlékeztet az egykori történésre, hanem átnyúlik még a halálán túlra is. Az őszintén – és idejében – meg nem bocsátott, azaz el nem felejtett bántás olyan a szívnek, mint amikor egy beszúródott szálka ottmarad a tenyérben. Fáj minden alkalommal, amikor megfogunk valamit, időnként begyullad, és minél tovább hagyjuk hatni, annál mélyebbre ágyazódik. Végül, ha már elviselhetetlenné válik, csak műtéti úton lehet eltávolítani.

Sokan vallják, hogy hiába akarnak, mégsem tudnak felejteni. Ezért most próbáljunk meg fordítani a sorrenden, valahogy így: „Nem tudom elfelejteni, amit mondott nekem, tett velem az a valaki, akit én sohasem bántottam, de meg akarok neki bocsátani!” Így most minden szó igazzá válik. Nem erőlködöm azon, amit úgysem vagyok képes kiizzadni magamból. Felejteni valóban nem lehet sem parancsszóra, sem nagy, szent akarásra. A seb sokáig sajog, nehezen gyógyul, csak az a kérdés, hogy engedjük-e gyógyulni, vagy újra meg újra megpiszkáljuk, amikor varasodni kezd. Mert minden ezen múlik! És amit ilyen módon életben tartunk, azt nem tudjuk évek, évtizedek alatt sem elfelejteni. Mint ahogyan a seb sem tud begyógyulni, ha folyton felszakítjuk.

Milyen balga is az ember! A testi sérülést kezelésbe veszi, a lelki sebet meg hagyja elmérgesedni. Nem veszi észre, hogy minden attól függ, mi áll a „de” után.

Már maga az imádság is segít: „Uram, nagyon megsebződtem, azt hiszem, ezt soha nem fogom kiheverni, de meg akarok bocsátani! Úgy, ahogy te is megbocsátottál ellenségeidnek, azoknak is, akik kigúnyoltak, megkorbácsoltak, keresztre feszítettek. Tőled akarok őszinte megbocsátást tanulni. Magamtól nem megy. Kérlek, segíts nekem ebben!” Jézus az ilyen imádságot mindig meghallgatja, a sajgó sebet pedig kezelésbe veszi. Aztán egyszer csak a megsebzett ember csodálkozva veszi észre, hogy már nem is fáj annyira a régi sérelem! Talán a nyoma még megvan, de már csak halvány emlékként él. A szív megbékélt, sőt az is lehet, hogy teljes lesz a gyógyulás. Isten szeretete csodákra képes. Semmiféle batyut nem szükséges vonszolni magunk után, mert Jézus megszületett Betlehemben, végigment vállalt útján, és a golgotai kereszt alá mindent, de mindent letehetünk.

Vigyázzunk hát nagyon, ne vezessük félre magunkat! Ha például egy fájó megállapítás hallatán azt mondjuk valakinek, akinek egyébként biztosak lehetünk a tiszta érzéseiben, hogy „megértelek ugyan, de nagyon fáj, amit mondtál”, akkor valójában nem akarjuk megérteni, hogy is mondhatta ezt az illető nekünk. Egyre gyötrőbb gondolatok fognak a hatalmukba keríteni minket, és hosszabb időre felborul a lelki nyugalmunk. Esetleg korábbi, apróbb sérelmeink is eszünkbe jutnak, kikívánkoznak belőlünk, és fájdalmunk nyomán újabb tüzek lobbannak fel. Viszont mi történik, ha megfordítjuk a sorrendet? Akkor is ugyanúgy fáj, de valóban megértjük, hogy nem bántó szándék áll mögötte, és még az is megtörténhet, hogy egymás vállán tudjuk kisírni magunkat. Ilyen nagy a különbség!

Még valami idekívánkozik. Egyre gyakrabban lehet hallani ilyesféle kijelentéseket: „Szép, szép volt ez a karácsonyi készülődés, meg az ünnep is valamikor régen nagyon kedves volt nekem, de most már inkább fárasztott, a legszívesebben átaludtam volna az egészet!” Sőt azok sincsenek kevesen, akik ilyeneket mondanak: „Nem szeretem a karácsonyt! Félek a vele járó tortúrától, ez már nem nekem való!” Anélkül, hogy a valós okokat elemezni kezdenénk, vagy megbotránkoznánk azon, hogy hova jutott a világ, fordítsuk figyelmünket még egyszer a sorrendiség felé. Alakítsuk át a „de” szócskás mondatot valahogy így: „Egyre fárasztóbbá teszik az ünnepet azzal, hogy a külsőségekre terelik a figyelmet, de a karácsony akkor is nagyon kedves, nagyon fontos ünnep. Inkább legyen az asztalon kisebb és egyszerűbb az étel- és süteményválaszték, a karácsonyfa alatt szerényebbek az ajándékok, csak a lényeg ne vesszen el!” Aki valóban, őszintén a lényeget tartja fontosnak, az meg is tudja találni még a készülődésben is az „előörömöt”. Mint ahogy egy kedves vendéget várva sem merítjük ki szükségtelenül a végsőkig magunkat, hiszen akkor hiába ragyog majd minden, hiába roskadoznak a hűtőszekrény polcai a finomságoktól, hiába sorakoznak az éléskamrában a különféle sültek és sütemények, sőt hiába várná a kedves vendéget valami óriási meglepetés, ha mi magunk alig tudunk odavánszorogni az ajtóhoz, amikor meghalljuk a csöngetést.

Urunk, te tudod, hogy mi őszintén akarnánk a legjobbat, amit csak te adhatsz nekünk. Ismered korlátainkat is, jól látod mindazt, ami buktatót jelent a számunkra. Kérünk, az adventi úton ismételd át velünk, amit régen tudtunk, de azóta elfelejtettünk! Kisgyermekként nem őrizgettünk sérelmeket, örültünk, ha megbocsátottak nekünk, és mi is boldogan megbocsátottunk az ellenünk vétkezőnek. Valamikor régen az „örök harag” a legrosszabb esetben sem tartott fél óránál tovább, s alig vártuk, hogy folytathassuk a játékot. Akkor még tudtunk felejteni, és nem rágódtunk a múltban történteken. Segíts rajtunk, hogy ilyen gyermekeid lehessünk. Engedd, hogy egészen hozzád simuljunk, olyan közel, amennyire csak lehet. Aztán mutass rá sorban azokra a csúnyaságokra, amelyeket te látsz rajtunk, mert mi már annyira megszoktuk őket, hogy nem is vesszük észre.

Mondjad, édes Atyánk: „Eredj, mosakodjál meg, meglátod, jobban fogod érezni magad!” Mi pedig futhassunk boldogan a forráshoz, mint régen. Megváltó Jézusunk, tiszta és örvendező szívvel akarunk fogadni téged! Vezess az úton – te vagy az út! Gyújtsd meg kitakarított szívünkben az igazság lámpását – te vagy az igazság! És újévi ajándékul, kérünk, adj nekünk megújult életet – te megteheted, hiszen te vagy az élet!

Szántó Vilmosné

::Nyomtatható változat::