A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Ha jól meggondolom, már a gyümölcslé is gyanús volt azzal a halványlila árnyalatával, de annál még szerényen mosolyogva türtőztettem magam. Mégiscsak testvérem ez a kotyvasztógép itt, aki megkínált ebéddel. A gulyáslevesnél azonban nem bírtam tovább. Egész konkrétan a tetején úszkáló rákocska- és tintahalfoszlányok csapták ki a biztosítékot. Ezenkívül volt még benne gomba meg ananász is, hogy csak a fontosabbakat említsem.

– Mi ez itt? – zúdítottam rá indulatom eddig elfojtott áradatát. – Neked fogalmad sincs a főzésről. Mit kutyultál itt össze? Egyáltalán ehető dolgokból áll ez a förtelem?

Ő csodálkozva nézett rám. Látszott rajta, hogy nem érti, mi a bajom. Egyszerűen ez a stílusa főzésügyben, és ebben semmi, de semmi furcsát nem talált. Gulyásleves egyenlő zsíros lé, benne mindenféle tápláléknak alkalmas anyag. Hogy se krumpli, se hagyma, az egyáltalán nem zavarta. Csak nehezen és sokára tudtam neki elmagyarázni, hogy mit gondolnának erről az átlagemberek. Kielemeztem, miből áll a nagybetűs gulyásleves, és hogy mi az, ami még tűréshatáron belül van esetleg.

– És ti akkor mondjuk rákot nem is esztek? – nézett rám ámulva.

–Hát keveset, de ha mégis, akkor se a gulyásba dobáljuk – oktattam ki.

Kicsit ingatta a fejét hamiskás mosollyal, végül elnevette magát.

– Hát ez is olyan, mint az egyházak. Ki így, ki úgy kevergeti, de végül is ugyanaz táplál bennünket – állapította meg nagy megrökönyödésemre.

Hazafelé sokáig morzsolgattam magamban a mondatait. Protestáns gyülekezethez szokott lelkemnek szinte rémes volt a díszes katolikus templomok látványa. Hú, micsoda bálványimádás! Aztán kijózanított egy ismerősöm: mi is ábrázoljuk ám Istent, ha máshol nem, hát a képes Bibliákban biztosan. Aztán döbbenten fedeztem fel, hogy a templomba ártatlanul betoppanó kislányaim egyenként megörültek a képeknek, szobroknak. Más íz. Nekem idegen, de van, akinek ez a természetes, vagy éppen ezt keresi.

Utazásaim során sokféle „ízű” gyülekezeti élettel találkozhattam. Volt közöttük vonzó és ellenszenves egyaránt. Aztán a megismert emberek közül néhányan testvérekké születtek, és akkor valahogy jelentéktelenné vált, hogy ki honnan, milyen háttérből jött. Amikor pedig néhány éve beteg kis barátnőm életéért imádkozni kész társakat kerestem, a címlistámon egyáltalán nem szerepelt, hogy ki milyen gyülekezetbe jár, de tudtam, hogy kik azok, akiket mozgósítani lehet. Itt is eltűntek a különbségek.

A vakok és az elefánt története jutott eszembe. Az egyik a fülét tapogatja meg, a másik a lábát, a harmadik a hátát. És csaknem összevesznek, mert mind másmilyennek érzi ugyanazt, és mind biztos a dolgában. Lehet, hogy így együtt lenne igazunk?

Aztán a játszótéri kalandunkra gondolok. Kamilla, legpöszébb kislányunk bemutatja az újonnan érkező kisfiúnak a barátnőjét: Jebeka. Rebeka felháborodva helyesbít: „Nem vagyok én Jebeka, én Lebeka vagyok.” Talán Jézusnak is lenne kedve időnként helyesbíteni, amikor hallja, miket mondunk róla. De nem teszi. Mosolyog ránk, imádkozik értünk, és azt mondja: nem baj, amíg szeretik egymást, így is jó lesz.

Mindig is gondom volt a megszólításokkal. Emlékszem, már kisgyerekként is hogy összerázkódtam, amikor egy-egy rosszul elsült csínytevés után maga elé állított a haragos felnőtt, és a kioktatást mindig így kezdte: „Kislányom!” Anyukám meg apukám, akiknek igazából a kislányuk voltam, sose mondták ezt. Leginkább a keresztnevemen vagy az általuk kitalált beceneveim egyikén szólítottak. Gyakran csak a hangsúly alapján jöhettem volna rá, hogy az a „Békácska” vagy Tyüttyös” nekem szól, mégis mindig tudtam.

Aztán jött a kisasszonyosodás, és attól kezdve ha valaki ridegen magyarázni akart valamit a képembe, hát „hölgyem”-nek kezdett szólítani. A „hölgy” szó amúgy egészen addig tetszett nekem, míg nem lettem akárki türelmetlen orvosnak vagy ideges kalauznak a „hölgye” – attól kezdve utáltam.

Mára elérkezett számomra az „asszonyom” megszólítás kora. És újra ott a bökkenő, ahogyan mondják, hiszen maga a szó logikus, és persze: valahogy csak kellene szólnunk egymáshoz. Nem tudom, hogy ezért, ennek a megszólítássornak a rosszízűsége miatt zavart-e ugyanígy a „testvér” megszólítás.

Mi az öcsémmel néha förtelmes dolgokat bírunk mondani egymásnak – és szerintem nem is vagyunk ezzel egyedül –, de amikor bajban vagyok, és segítségre szorulok, ő biztosan ott van és ott lesz mellettem. Ha szomorú vagyok, őt mindig felhívhatom, sőt lehet, hogy valami titokzatos összeköttetés hatására ő hív fel váratlanul. Amikor beteg vagyok, tudom, hogy családjával együtt imádkozva izgulja végig a napokat, és ha elfelejtek szólni, hogy jobban vagyok, hát türelmetlenül rákérdeznek, és esetleg meg is szidnak, amiért nem osztottam meg velük az örömömet. Lehet, hogy közben Majomkának szólít vagy éppen Tüsszencs néninek, de biztosan számíthatok a szeretetére a mindennapjaimban.

Nemrég vásárolni mentünk együtt, nagy nevetgélve, egymásba karolva sétálgattunk valahol, amikor gyanakodva mért végig öcsém egy-egy ismerőse. Ki lehet ez a nő? Miért ő karolja ilyen virgoncan a felesége helyett ezt a fiút, aki ráadásul még presbiter is a gyülekezetben? Szinte szégyellősen vallotta be rólam, hogy a testvére vagyok. Nagyon furcsa volt, tán életében nem hívott még így, de ahogy mondta, az akkor is tele volt melegséggel, és ettől valami különös ízt kapott.

Azóta nem zavar annyira a „testvér” kifejezés. Rájöttem, hogy a szó mögött is mindig a lélek a lényeg. Szólítsanak akár így, akár úgy, ha szeretettel teszik, akkor már nem is taszít annyira ez a sok kialakult névhelyettes. S meglehet, hogy ez az ökumenikus közösség megélésének is a titka. Mindegy, hogy hívjuk a többieket – ha szeretet van közöttünk, akkor Jézus rábólint, ha meg nincs, akkor a többi úgyis csak szó marad.

Életem első imaheti alkalmát tizenévesen éltem meg. „Ugyan, maradj itt, jó lesz!” – biztatott lelkész barátom, én meg hümmögve húzódtam be egy eldugott sarokba. Hát jó, maradok, de őszinte leszek, ha a végén megkérdezi, hogy tetszett. Igazi tinis kritikussággal néztem végig az istentiszteletet, amelyen a szokatlan hely miatt esetlenül mozogtak a lelkészek. Furcsa volt a református palást; ha áldást oszt a viselője, olyan, mintha egy denevér szárnyra készülne kelni. A katolikus reverenda elejét nézegetve sokáig méláztam: vajon mennyi időbe telik, míg végiggombolják? Az ige felolvasásánál az egyik lelkész valami reformkor előtti nyelvezetbe csapott át, a másik meg folyton beleütközött a tilalomba, hogy itt most nem kellene szenteket említenie, és keserveseket nyögött a kihagyandó részeknél. A hitvallásnál már direkt figyeltem, hányan rontják el a szöveget, és mondanak „egyetemes” helyett valami mást.

A keresztvetésnél már fuldokoltam. Huh, gondoltam, majd elmondom én a véleményemet. Még hogy ökumené! Még hogy imahét! Mi volt ez? Egy csomó képmutatás: így meg úgy testvérek vagyunk, közben pedig mindenki arra gondol, hogy csak legyünk túl rajta, és menjünk haza szépen a saját kis kuckónkba, a megszokott templomkánkba. Fentem a nyelvemet, hogy majd élesen tudjak bírálni.

Már tódult ki a gyülekezet. A lépcsőn megbotlott az egyik néni. Éppen az, aki benn jól a szemem előtt volt, és láthatóan a katolikus gyülekezet rendjéhez volt szokva. Egyszerre ketten karoltak bele, hogy megtartsák: jobbról egy nehezen járó református, balról egy pihegve csoszogó evangélikus néni. „El ne essél, no!” – tartották a megbotlót. Kicsit nevetgéltek a tehetetlenségükön. Így együtt tán elviselhetőbb a terhe. Én meg elszégyelltem magam. Hát mégiscsak van ökumené?!

– Ha tetszik, ha nem, rivalizálnak. Megy a versengés azokért az emberekért, akik aktivizálhatók. Kevés a gyerek, a felekezetek törtetnek értük, így aztán időnként feszültség is adódik abból, ha valamelyiknek sikerül becserkésznie egyet-egyet. Az egység csak mese, álom, káprázat, megjátszott dolog…

Ezt szerettem volna még bővebben kifejteni, amikor lelkész barátom asztalán megcsörrent a telefon. Bocsánatkérőn nézett rám, én meg igyekeztem nem zavarni, míg beszélt.

– Azonnal figyelek rád, de most hívott a református kolléga – mondta komolyan. – Rossz lett a szövettanja a kis Deményi Eriknek, még ma összegyűlünk imádkozni a családért; gyorsan szólok Laci atyának is.

Most papnéként figyelem az ökumenét, ami ott él év közben is elevenen a barátságok, imádságok, az egymásra figyelés igazi testvéri rezzenéseiben.

Füller Tímea

::Nyomtatható változat::