evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Először nem akartam leírni, de mivel napok óta kísér ez a szívmelengető élmény, úgy érzem: nem tehetem meg, hogy nem írom le. Olyan belső késztetést érzek, olyan nagy örömöt, hogy meg kell osztanom másokkal is!

Családi istentiszteleten vettem részt január egyik vasárnapján a kelenföldi evangélikus templomban. Kórházból indultam; kedves betegtársaim segítettek az öltözködésben, mert mindenképpen templomba szerettem volna menni. Az útvonal egyszerű volt, nem kellett a villamosról átszállnom, és a rövid gyalogolást is kibírtam. Már énekeltek a templomban, amikor odaértem.

Anyukák, apukák és gyerekek ültek, álltak bent, volt, aki éppen a helyét kereste. Azután a lelkész az oltár elé hívta a gyermekeket, és ők minden húzódozás nélkül, azonnal mentek. Félkörbe állva hallgatták. Nem volt párbeszéd, a feltett kérdésekre nem volt hangos válasz, mégis mindenki érezte, lelki füleivel hallotta, hogy felelnek a gyermekek. Engem mindez leginkább arra emlékeztetett, amikor még „vasárnapi iskolás” voltam (régen vasárnap délutánonként a gyerekeknek külön igemagyarázatot tartottak), és így figyeltünk a „tisztelendő bácsira”: nem szóltunk, de ő látta rajtunk, hogy értjük, és tudta, hogy gondolatban mit felelünk.

A néhány nagymama és a szülők mind együtt voltunk ebben a nagy figyelésben – persze ebbe a gyermekek arcának figyelését is bele kell érteni. Éneklés, igehirdetés következett, egyes gyülekezeti tagok imát mondtak, majd az egész gyülekezet jól hallhatóan kérte a Mindenhatót: „Urunk, hallgass meg minket!”

Bűneink megvallása után az oltár elé mentünk úrvacsorát venni. Nemcsak a nagyok, hanem a kicsi gyermekek is. Ők simogató áldást kaptak a buksijukra és egy-egy mosolyt, amelyet viszonoztak is. Köszöntöttük egymást a béke jelével – kézfogással és meleg mosollyal –, de nem csak a mellettünk ülőt: volt, aki felkelt a helyéről, és távolabbra is elment kezet szorítani. A befejező éneket nem a padban ülve (és az énekeskönyvet pakolgatva…) énekeltük, hanem mindenki kijött a padsorokból, és kört alakítva, egymás kezét fogva énekeltünk. Gyülekezeti tagból gyülekezeti tagba áradt át a szeretet, az együvé tartozás, az Urunkban megvalósuló testvériség érzése.

Tudom, sokan még nem értenek egyet az új istentiszteleti formával, liturgikus renddel – talán kicsit az ő számukra is írtam le a fentieket. Családom körében mindenkinek elmondtam, hogy milyen jó volt ott lenni azon az istentiszteleten.

Dr. Vándor Antalné (Budapest)

::Nyomtatható változat::