Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Az első a hitetlenség útja. A farizeusok, a főpapok és a Názáreti megfeszítésén buzgólkodó pribékek, mint akik jól végezték dolgukat, hazafelé indulnak. Passió című versében így ír Pilinszky János:

„Csak a vágóhíd melege,

muskátliszaga, puha máza,

csak a nap van. Üvegmögötti csöndben

lemosdanak a mészároslegények,

de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.”

Ezek az emberek azt hiszik, végre célhoz értek, hiszen megölték az őket zavaró, nyugtalanító Jézust. Valójában azonban ekkor kerülnek legtávolabbra önmaguktól s mindattól, amit úgy hívunk: emberiesség. Sajnálatosan tágas ez a kapu, és széles a hitetlenség útja.

A második a gyávaság útja. Pilátus az Újszövetség talányos alakja. Egy világbirodalom rettegett helytartója, aki azonban a „mosom kezeimet” gesztusával gyámoltalanul viselkedik. Éppen visszavonulásával és távolságtartásával enged teret az erőszaknak. Jézus ügyében ilyen következményekkel járhat a semlegesség. Ma is mellbe vágja az olvasót Iluh István 1970-es években írt, Sorozat című négysoros verse:

„Jézus markába szöget vertél

Dózsa húsából ebédeltél

Hitler-taktusra meneteltél

Nemet mondani sose mertél”

Aki a gyávaság útján jár, azt Dinnyés József átiratában így szólítja meg ez a vers: „Nemet mondani ma se mernél…”

A harmadik a meghasonlás útja. Júdás előbb a templomba ment, ahol kétségbeesett dühvel szórta szét az árulásáért kapott harminc ezüstöt. Pedig még abban a pillanatban is lett volna esélye. Hiszen amikor zajlott Jézus pere, akkor ő, a koronatanú akár még meg is menthette volna Mesterét, hiszen ártatlannak nevezte őt (Mt 27,4). Ám nem ismerte fel a menekülés útját, végképp meghasonlott önmagával. Utolsó útja, kezében kötéllel, egy magányosan álló fához vezetett. Magában azt mondhatta, amit a 20. században József Attila:

„Tudod, hogy nincs bocsánat,

hiába hát a bánat…”

Isten őrizzen, óvjon meg bennünket a júdási zsákutcától.

A negyedik az ingadozás útja. Júdás összeomlásától lényegesen eltér Péter megkeseredése. Ő is rádöbbent, mekkorát vétkezett, talán még őt is megkísértették a júdási végjáték gondolatai. Ám tekintete találkozott Jézus szelíd szemével. És ez az egy tömbből faragott, marcona halászember, meglett férfi képes volt sírni. De az evangélium ezek után is kendőzetlenül beszél róla. A feltámadáshitre nem könnyen jutott el, hiszen már húsvét után jelentette ki: „Elmegyek halászni!” Húsvét után is húsvéttalanul élt. Túrmezei Erzsébet mély bölcsességgel írja Meddig? című versében:

„Uram, Teneked sok a Pétered…”

Ám a Mester utánament ennek az ingadozó tanítványnak, ismét kézbe vette ezt a repedt szikladarabot. A háromszori tagadás után aztán Péter háromszor felelhetett igennel Jézus kérdésére: „Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem?” (Jn 21,16) Olyan volt az a párbeszéd, mint egy rendhagyó gyónás és feloldozás.

Az ötödik a kételkedés útja. Igen, ez Tamásé. De ő nem a „hitetlen Tamás”, hanem a kételkedő. Bizonyos helyzetekben a becsületes kételkedés többet ér a gyáva hitnél. Görgey Gábor írja Tamás című versében:

„Ő volt a legmerészebb,

A többiek rémülten hittek inkább,

csak hogy a bizonyság irtózatától

megmeneküljenek.

– ő mindenestül vállalta, amit lát,

s megfogta a nem embernek való öt

vérző sebet.”

A kételkedés útja vargabetűt jelent, de Jézus megtalálja a kételkedőt is, aki aztán így borulhat le előtte: „Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20,28)

A hatodik a remény útja. Hajnalban aszszonyok indultak útnak. A győztesek még bódult álmukat álmodták, a vesztes férfiak is rémülten húzták össze magukat vackukon. De ők, az asszonyok elindultak. Szeretetből, részvétből el akarták végezni az előírt kegyes jó cselekedetet, a holttest megkenését. Rónay György A hét első napján, amikor még sötét volt című versciklusában így ír:

Csak Mária, a magdalai készítgette gyolcsait

s a balzsamot, és egy

kis amforát a gyolcs közé dugott, hogy

legyen mivel

meglocsolja lábait, ha netán mégis

szembejön az úton

Tudjuk: csak az üres sírt találták. „Nincsen itt, mert feltámadt!” (Mt 28,6) Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy csak az asszonyok indultak hajnalban Jézushoz, csak az ők szorongatták kezükben a segítés eszközét. És a férfiak? Mai gyülekezeti életünkből is sokszor hiányoznak.

A hetedik a feltámadott útja. A feltámadott derűje. Szinte bújócskázik az övéivel. Jeruzsálembe rendeli őket, aztán előttük megy Galileába. Felbukkan a Tibériás-tenger partján, a hajnali párában. Hagyja, hogy Mária Magdaléna a kertésszel tévessze össze. A bezárt ajtón keresztül lepi meg tanítványait. Jóízűen megeszik szemük láttára egy halat. A gyász sötétje elmúlt – ez az élet derűje. A feltámadás öröme. Ez a derűs Jézus minket is derűssé tehet. A visszatérő pásztor továbbra is vigyáz a nyájra. Erről is szól Lajdi Tamás A pásztor visszatér című verse:

„A kullancsok azt jelzik

hogy e réten bárányok jártak

de a pásztorral nem történt semmi:

nem hagyott jelet

A harmadik nap mégis visszatér

kezében fűzfavessző

arcán nyírfaháncs

s nyomában folyómosta

tiszta nyáj”

Jézus most is előttünk jár. Ahogyan követni próbáltuk a keresztet hordozó Jézust, úgy léphetünk a feltámadott nyomába is. Azon a vidéken a pásztor nem a nyáj mögött haladt – a „terelgeti nyáját, fújja furulyáját” módján –, hanem elöl. A harmadik napon visszatért pásztor ma is előttünk jár. Kövessük őt könnyű szívvel, derűs lélekkel. A hetedik út az igazi.

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::