Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Mi, a 20. század szülöttei, akik nemcsak szemlélő „műélvezői”, hanem részt vevő szereplői is voltunk e századnak, képzeljük el, hogy életünk egy luxusszálloda éttermében és szobáiban, könnyed szalonzene kíséretében, gondtalanul mosolygó, dúsgazdag emberek, csinos és fiatal hölgyek társaságában telik – s a sokfogásos gasztronómiai csodák tökéletes tálalásában hiánytalanul megkapjuk a 20. századi (uralkodó) eszmetörténet gyakorlati megvalósulásának jóformán teljes menüjét…

A gondolat is abszurdnak tűnik, hogy az említett tálalásban emészthető táplálékot kapnánk. Bohumil Hrabal író és Jiří Menzel filmrendező azonban bizonyította, hogy a mesterien kidolgozott művészi ábrázolásmód számára nincsenek ilyen akadályok. Akik megnézik a mozikban mostanában játszott, Hrabal azonos című regényéből készült, Őfelsége pincére voltam című filmet, közvetlenül is átélhetik ezt az élményt: az író-rendező páros vendégeként olyan szemüveget kapnak, amely mindent könnyednek, színesnek és ragyogóan örömtelinek – első benyomásra teljesen felszínesnek – mutat.

Hrabal és Menzel rendkívüli módon alkalmazott „felszínessége” azonban az emberi létezés mélységeinek kifogyhatatlan gazdagságát rejti magában. Ezeket a mélységeket maga a felszínes ábrázolás látszatkönnyedsége kódolja, s ezáltal meg is szűri a megfelelő művészi befogadókészséggel rendelkezőket: az értő olvasó/néző ugyanis túllát a csalóka szemüvegen, s érzékeli a bájosan könynyednek láttatott események mögötti történelmi rettenetet, a felszínes egyszerűség mögötti lelki mélységeket, a véget nem érőnek tűnő komédia megejtően kisszerű elemei mögött húzódó, grandiózus sorsformáló erőket. A mélységekre nyitott érzékenység hiányában a művészi koncepció érthetetlen és megragadhatatlan, a szándékosan felszínességbe csomagolt lényeg pedig megközelíthetetlen marad.

A történet főszereplője, Jan Díte (Oldrich Kaiser, az idős Jan) tizenöt éves börtönbüntetésből szabadul a hatvanas évek elején, s élete új szakaszának felépítése közben visszaemlékezik addigi életére. A kis termetű, szőke prágai pikolófiú (Ivan Barnev, a fiatal Jan) a századelő boldog békeidejében nagyra törő ambícióktól vezérelve vág neki az életnek. Kezdettől nyilvánvaló, hogy hamis értékrend alakítja terveit, és motiválja cselekedeteit: legfőbb célja gyors meggazdagodás által felemelkedni abba a társadalmi rétegbe, amelynek teljesen felületes, tartalmatlan és céltalan életet élő vagyonos nagyurait munkahelyein – a karrierje során egyre előkelőbb szállodákban – pincérként szolgálja ki. Két meghatározó szenvedélye a pénz és a nők imádata: az élet természetes élvezetét keresi sokféle nőben, mint ahogy a pénzt is szenvedéllyel keresi felfelé ívelő karrierjében.

A fiatal Jan pitiáner, mégis szeretetre méltó svihákként kezdi építgetni töretlenül ívelő pályafutását: főtt virslit árul a pályaudvaron, s közvetlenül a vonatindulás előtt eljátssza, hogy nem találja a megfelelő pénzérméket a visszajáróhoz, majd alakítását tökélyre viszi azzal, hogy az indulás után ártatlanul ijedt ábrázattal szalad a vonat után a bankókat nyújtva megkárosított kuncsaftja felé. A későbbi munkáit már tisztességgel végző pincér fehér kesztyűs markában sokszor landolnak tekintélyes összegű borravalók – az áhított gazdagság és társadalmi felemelkedés azonban csak álom marad. Jan személyiségében és jellemében a hrabali cseh kisember természetes egyszerűségének minden vonása adott; a feltörekvésre sarkalló ambíció azonban sajátos jelleget kölcsönöz jellemrajzának és sorsának.

A művészi ábrázolásmód meghatározó módszere az, hogy miközben mindvégig a fiatal Jan szemén keresztül látjuk az eseményeket, aközben az emlékeit rendszeresen kommentáló idős Jan gondolkodásmódja alapján halljuk az értelmezésüket. A mind jobban eldurvuló történelmi események tartalma és az őket légiesen könnyedén bemutató ábrázolás formája közötti kontraszt – kiegészülve a látottak és hallottak közötti feszültséggel – rendkívüli erejűvé fokozza a művészi hatást. A néző alig hisz a szemének, amikor a megejtően bájos képsorokat kezdik felváltani a náci diktatúra tébolyult ámokfutásának egyre képtelenebb hátterei, miközben az egyre féktelenebbül tomboló szörnyűségeket végig ugyanazzal a derűs megvilágítással és ragyogóan üde színvilággal, ugyanolyan vidám zenei aláfestéssel és ártatlanul kedélyes hangulatvilággal – végső soron teljesen felszínesnek tűnő módon láttatja a rendezés. A hatás elementáris, mert a könnyed forma nem interpretálja a súlyos tartalmat: ez a művészi eszköztár még az abszurd kategóriáján is túllépve, képileg ábrázolt oximoronként a lehető legrövidebb úton, a racionalitás analitikus folyamatait félresöpörve, közvetlenül juttatja a látványt a néző agyába és lelkébe. Védekezésre, hárításra nincs lehetőség, csak választásra: a néző vagy befogadja és átéli az emberlét és a történelem tátongó mélységeit, vagy eltaszítja magától.

Jan a fasiszta diktatúra idején ismeri meg nagy szerelmét, későbbi feleségét is, a náci fajelmélet által végletekig elhülyített, Prágában élő német lányt, akinek végső soron ambiciózus álmainak röpke „beteljesülését” is köszönhette. A német hadseregben szolgálatot vállaló Líza (Julia Jentsch) milliókat érő, zsidóktól elkobzott bélyeggyűjteménnyel tér haza Lengyelországból.

A bombázások során a feleségét elveszítő Jan élete és a történelem romjain megvalósítja régi álmát: pincérből milliomos szállodatulajdonos lesz, aki büszkén várja dúsgazdag vendégeit. Csakhogy ekkor 1948-at írunk, és Jannak fogalma sincs róla, hogy Csehszlovákiában nincsenek már milliomosok… (A szállodát államosító kommunista népi küldöttek közlik vele: annyi évet fog kapni, ahány milliója van.)

Szabadulása után már nem ugyanazt a személyiséget látjuk: Jant egy olyan elhagyatott, határ menti faluba száműzi a diktatúra, ahonnan a világháború után kitelepítették a német ajkú lakosságot. A korosodó Jan már nem vágyik gazdagságra és társadalmi tekintélyre, kétkezi munkával építi újjá az egyik romos házat, s ezzel párhuzamosan az emberség igazi – és egyszerű – értékeire építi új életét. Egykori értékrendjét egészséges és bölcs humorral szemléli. A fiatalon még idealizált életeszményét megtestesítő szimbólum – felszolgálói pályafutásának csúcspontján az abeszszin császár által neki adományozott érdemrend – az önmagát és lelki békéjét mégis az egyszerűségben megtaláló kisember öniróniájának kifejezőeszközévé válik: Jan látszólag büszkén mutatja meg a gondosan őrzött érdemrendet új barátainak, de aztán végső helyét kijelölve kecskéjét díszíti fel a rangos kitüntetéssel.

S miközben a század történelmének irracionális viharai tovább tombolnak valahol a távolban, azt látjuk, hogy a koncentrációs tábort túlélő öreg zsidó tőzsdés felkeresi a falusi kisvendéglőt, hogy virslit és sört rendeljen. Mielőtt koccintanának, Jan leteszi az asztalra az utolsó fillérig kiszámolt visszajárót.

Hrabal és Menzel mélységesen megértő és elfogadó, ítéletmentes emberszeretetének lecsupaszított egyszerűségét látjuk, amelyben örök érvényűen bölcs tanítás rejlik: ha képesek vagyunk egy magasabb nézőpontból, humorral és szeretettel rátekinteni a legnehezebb helyzetekre is, s e titkot másokkal is meg tudjuk osztani, maradandónak vélt sérüléseink begyógyulnak, s legbenső lelki békénket többé nem veszíthetjük el.

Petri Gábor

::Nyomtatható változat::