Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Mi, a 20. század szülöttei, akik nemcsak szemlélõ „mûélvezõi”, hanem részt vevõ szereplõi is voltunk e századnak, képzeljük el, hogy életünk egy luxusszálloda éttermében és szobáiban, könnyed szalonzene kíséretében, gondtalanul mosolygó, dúsgazdag emberek, csinos és fiatal hölgyek társaságában telik – s a sokfogásos gasztronómiai csodák tökéletes tálalásában hiánytalanul megkapjuk a 20. századi (uralkodó) eszmetörténet gyakorlati megvalósulásának jóformán teljes menüjét…

A gondolat is abszurdnak tûnik, hogy az említett tálalásban emészthetõ táplálékot kapnánk. Bohumil Hrabal író és Jiøí Menzel filmrendezõ azonban bizonyította, hogy a mesterien kidolgozott mûvészi ábrázolásmód számára nincsenek ilyen akadályok. Akik megnézik a mozikban mostanában játszott, Hrabal azonos címû regényébõl készült, Õfelsége pincére voltam címû filmet, közvetlenül is átélhetik ezt az élményt: az író-rendezõ páros vendégeként olyan szemüveget kapnak, amely mindent könnyednek, színesnek és ragyogóan örömtelinek – elsõ benyomásra teljesen felszínesnek – mutat.

Hrabal és Menzel rendkívüli módon alkalmazott „felszínessége” azonban az emberi létezés mélységeinek kifogyhatatlan gazdagságát rejti magában. Ezeket a mélységeket maga a felszínes ábrázolás látszatkönnyedsége kódolja, s ezáltal meg is szûri a megfelelõ mûvészi befogadókészséggel rendelkezõket: az értõ olvasó/nézõ ugyanis túllát a csalóka szemüvegen, s érzékeli a bájosan könynyednek láttatott események mögötti történelmi rettenetet, a felszínes egyszerûség mögötti lelki mélységeket, a véget nem érõnek tûnõ komédia megejtõen kisszerû elemei mögött húzódó, grandiózus sorsformáló erõket. A mélységekre nyitott érzékenység hiányában a mûvészi koncepció érthetetlen és megragadhatatlan, a szándékosan felszínességbe csomagolt lényeg pedig megközelíthetetlen marad.

A történet fõszereplõje, Jan Díte (Oldrich Kaiser, az idõs Jan) tizenöt éves börtönbüntetésbõl szabadul a hatvanas évek elején, s élete új szakaszának felépítése közben visszaemlékezik addigi életére. A kis termetû, szõke prágai pikolófiú (Ivan Barnev, a fiatal Jan) a századelõ boldog békeidejében nagyra törõ ambícióktól vezérelve vág neki az életnek. Kezdettõl nyilvánvaló, hogy hamis értékrend alakítja terveit, és motiválja cselekedeteit: legfõbb célja gyors meggazdagodás által felemelkedni abba a társadalmi rétegbe, amelynek teljesen felületes, tartalmatlan és céltalan életet élõ vagyonos nagyurait munkahelyein – a karrierje során egyre elõkelõbb szállodákban – pincérként szolgálja ki. Két meghatározó szenvedélye a pénz és a nõk imádata: az élet természetes élvezetét keresi sokféle nõben, mint ahogy a pénzt is szenvedéllyel keresi felfelé ívelõ karrierjében.

A fiatal Jan pitiáner, mégis szeretetre méltó svihákként kezdi építgetni töretlenül ívelõ pályafutását: fõtt virslit árul a pályaudvaron, s közvetlenül a vonatindulás elõtt eljátssza, hogy nem találja a megfelelõ pénzérméket a visszajáróhoz, majd alakítását tökélyre viszi azzal, hogy az indulás után ártatlanul ijedt ábrázattal szalad a vonat után a bankókat nyújtva megkárosított kuncsaftja felé. A késõbbi munkáit már tisztességgel végzõ pincér fehér kesztyûs markában sokszor landolnak tekintélyes összegû borravalók – az áhított gazdagság és társadalmi felemelkedés azonban csak álom marad. Jan személyiségében és jellemében a hrabali cseh kisember természetes egyszerûségének minden vonása adott; a feltörekvésre sarkalló ambíció azonban sajátos jelleget kölcsönöz jellemrajzának és sorsának.

A mûvészi ábrázolásmód meghatározó módszere az, hogy miközben mindvégig a fiatal Jan szemén keresztül látjuk az eseményeket, aközben az emlékeit rendszeresen kommentáló idõs Jan gondolkodásmódja alapján halljuk az értelmezésüket. A mind jobban eldurvuló történelmi események tartalma és az õket légiesen könnyedén bemutató ábrázolás formája közötti kontraszt – kiegészülve a látottak és hallottak közötti feszültséggel – rendkívüli erejûvé fokozza a mûvészi hatást. A nézõ alig hisz a szemének, amikor a megejtõen bájos képsorokat kezdik felváltani a náci diktatúra tébolyult ámokfutásának egyre képtelenebb hátterei, miközben az egyre féktelenebbül tomboló szörnyûségeket végig ugyanazzal a derûs megvilágítással és ragyogóan üde színvilággal, ugyanolyan vidám zenei aláfestéssel és ártatlanul kedélyes hangulatvilággal – végsõ soron teljesen felszínesnek tûnõ módon láttatja a rendezés. A hatás elementáris, mert a könnyed forma nem interpretálja a súlyos tartalmat: ez a mûvészi eszköztár még az abszurd kategóriáján is túllépve, képileg ábrázolt oximoronként a lehetõ legrövidebb úton, a racionalitás analitikus folyamatait félresöpörve, közvetlenül juttatja a látványt a nézõ agyába és lelkébe. Védekezésre, hárításra nincs lehetõség, csak választásra: a nézõ vagy befogadja és átéli az emberlét és a történelem tátongó mélységeit, vagy eltaszítja magától.

Jan a fasiszta diktatúra idején ismeri meg nagy szerelmét, késõbbi feleségét is, a náci fajelmélet által végletekig elhülyített, Prágában élõ német lányt, akinek végsõ soron ambiciózus álmainak röpke „beteljesülését” is köszönhette. A német hadseregben szolgálatot vállaló Líza (Julia Jentsch) milliókat érõ, zsidóktól elkobzott bélyeggyûjteménnyel tér haza Lengyelországból.

A bombázások során a feleségét elveszítõ Jan élete és a történelem romjain megvalósítja régi álmát: pincérbõl milliomos szállodatulajdonos lesz, aki büszkén várja dúsgazdag vendégeit. Csakhogy ekkor 1948-at írunk, és Jannak fogalma sincs róla, hogy Csehszlovákiában nincsenek már milliomosok… (A szállodát államosító kommunista népi küldöttek közlik vele: annyi évet fog kapni, ahány milliója van.)

Szabadulása után már nem ugyanazt a személyiséget látjuk: Jant egy olyan elhagyatott, határ menti faluba számûzi a diktatúra, ahonnan a világháború után kitelepítették a német ajkú lakosságot. A korosodó Jan már nem vágyik gazdagságra és társadalmi tekintélyre, kétkezi munkával építi újjá az egyik romos házat, s ezzel párhuzamosan az emberség igazi – és egyszerû – értékeire építi új életét. Egykori értékrendjét egészséges és bölcs humorral szemléli. A fiatalon még idealizált életeszményét megtestesítõ szimbólum – felszolgálói pályafutásának csúcspontján az abeszszin császár által neki adományozott érdemrend – az önmagát és lelki békéjét mégis az egyszerûségben megtaláló kisember öniróniájának kifejezõeszközévé válik: Jan látszólag büszkén mutatja meg a gondosan õrzött érdemrendet új barátainak, de aztán végsõ helyét kijelölve kecskéjét díszíti fel a rangos kitüntetéssel.

S miközben a század történelmének irracionális viharai tovább tombolnak valahol a távolban, azt látjuk, hogy a koncentrációs tábort túlélõ öreg zsidó tõzsdés felkeresi a falusi kisvendéglõt, hogy virslit és sört rendeljen. Mielõtt koccintanának, Jan leteszi az asztalra az utolsó fillérig kiszámolt visszajárót.

Hrabal és Menzel mélységesen megértõ és elfogadó, ítéletmentes emberszeretetének lecsupaszított egyszerûségét látjuk, amelyben örök érvényûen bölcs tanítás rejlik: ha képesek vagyunk egy magasabb nézõpontból, humorral és szeretettel rátekinteni a legnehezebb helyzetekre is, s e titkot másokkal is meg tudjuk osztani, maradandónak vélt sérüléseink begyógyulnak, s legbensõ lelki békénket többé nem veszíthetjük el.

Petri Gábor

::Nyomtatható változat::