Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Johann Sebastian Bach h-moll miséjének előadásával március 7-én véget ért a 2007/2008-as szezonban Bach közelében címmel megrendezett családi hangversenysorozat. Az ötlet és a megvalósítás egyaránt nagy bölcsességre és fantáziára vall a Budapesti Vonósok kamaraegyüttese – művészeti vezetők: Bánfalvy Béla és Botvay Károly – és Kamp Salamon karnagy részéről. Adva voltak a remek, vállalkozó szellemű előadók (a szólistákat, a zenekart és az énekkarokat mind – így a Lutherániát is – ideértve), a Bach-specialista házigazda személye, valamint a rendezők lelkesedésén kívül az alkalmi helyszínek (a Szent Margit Gimnázium és a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium díszterme); mindezek együttesen álltak jót azért, hogy a rendezvény formája és tartalma ne legyen mindennapos.

Az első három alkalommal a műsorra tűzött egy-egy Bach-kantáta megszólaltatása előtt Kamp Salamon ismertetőit hallhatták a jelenlévők. A megidézett zeneszerzőhöz méltó szerény keretek között zajlottak az előadások: minden szereplő különösebb hivalkodás nélkül tudása és művészete legjavát nyújtotta, miközben folytonosan a „csak itt és most” érzete lengte be a termet. Szó sem volt az ifjúság látványos koncertterembe csalogatásáról, ám kaphattak közérthető zenei magyarázatokat, találó képzettársításokat szöveg és kifejező zene között és mindehhez jól körvonalazott, kiragadott hangzó illusztrációkat. Kamp Salamon sziklaszilárd meggyőződéssel tartotta magát a címben megfogalmazott célkitűzéshez: valóban Bachhoz magához akart bennünket közelebb vinni. Ezért érzékeltette nagy komolysággal a 18. századi szerző evangéliumhoz és választott költött szövegéhez való viszonyulását és aktualitásából mit sem vesztő keresztény hitvallását.

Vannak a zeneirodalomnak remekművei, melyeket ünnep meghallgatni, melyeket nem hallgat nyakra-főre az ember; különös tekintettel fajsúlyosságukra és nagy terjedelmükre. Sokszorosan ünnep az ilyenek élő megszólaltatása, hiszen az előadók személyes jelenléte, művészi és emberi kisugárzása, a valóságos akusztika, a megteremtett hangzó szféra és a befogadó pillanatnyi lelkiállapota olyan kivételes együttállást eredményez, amelyet a színvonalas cédéfelvételek arzenálja sem képes helyettesíteni. E sorok írója nem több mint néhány ünnepszámba menő h-moll mise hangversenyre emlékezik vissza; mostantól köztük lesz ez a 2008. március 7-i is.

„Egyszer az életben a h-moll misét muszáj!” – írja névtelenül valaki a világhálón, valószínűleg efféle ünnepre vágyva. Johann Sebastian Bach monumentális misealkotása majdnem háromszáz év után sem vesztett semmit vonzerejéből. Az 1733-as Missa Kyriéje és Gloriája Bach ambiciózus törekvéseinek és látóköre spektrumának köszönhetően minden bizonnyal túlszárnyalta a kor hasonló kompozícióit, és – jóllehet akiknek szánta, inkább fektették, mintsem kultiválták volna – ökumenikus jellege folytán két felekezet egyházzenéjében is helyet követelt magának. A Missa kései, ésszerű indítékokkal alig magyarázható kiegészítése – szerzője a halála előtti években dolgozott rajta – tetőzte be azután a korábbi kezdeményeket. Bach csodás foglalatba helyezte énekes templomi muzsikájának és mély hittel átitatott teologikus gondolatvilágának ékköveit.

A Pécsi Egyetemi Kórus és a Budapesti Vonósok Kamp Salamon vezényelte zeneakadémiai h-moll mise előadása, úgy vélem, azért jelentős, mert képes volt egyrészt újonnan és újra a nagy mű vonzáskörébe szippantani sokakat, másrészt megajándékozni azzal a nem csekély élménnyel, amit a Bach által zenébe kódolt gondolati és érzelmi gazdagság megragadhatóvá, átélhetővé tétele jelent.

A kórus oroszlánrészt vállalt a mise megszólaltatásában, és nem csak a kórustételek feltűnő túlsúlya miatt. A Kamp Salamon szándéka szerint összegyetemivé fejlesztendő Pécsi Egyetemi Kórus nem tetszelgett a profi együttes pózában; hamvasan megilletődötten állt a Zeneakadémia pódiumán, időnként heroikusan küzdve az intonációs nehézségekkel. De ne feledjük, Lipcsében maga Bach sem profikkal dolgozott hétről hétre! Az énekesek számára rendkívüli követelményeket támasztó szólamok – mint például a Gloria Cum Sancto tételében – ez alkalommal óhatatlanul a kortól független előadói hitel érzetét keltették. Látni lehetett, amint a nagy Johann Sebastian remekműve egyenesen a fizikumon keresztül hatol a fiatalok szívéhez és fejéhez, és teljesíti be küldetését. A kórus a karnagyára olyannyira jellemző precíz szövegkiejtéssel, megformálással, tagolással, szinte végletes plaszticitással szólaltatta meg a rábízottakat. Így történhetett, hogy főszereplőjévé lépett elő a kezdet kezdetén a Kyriének, háttérbe szorítva az éppen akkor érthetetlenül visszafogottan, akcentusok nélkül játszó vonósegyüttest.

Úgy tűnt, mintha Kamp Salamon keze intésére elenyészne valamennyi, a tolmácsolást amúgy itt-ott meg-megzavarni képes apró visszásság. Bekövetkezik a csoda, amiért végső soron Bach a felelős, hiszen oly nyilvánvalóan hallatszik, hogy ez az, amit elképzelt, ez az, amire vágyott. Az Et in terra (És a földön békesség) alatt a föld közelíteni kezd az ég felé; a Domine Deus duettje – Zádori Mária és Megyesi Zoltán makulátlan szólója – mögött a fuvolaszóló frázisai örömtől repkednek; a Miserere (Irgalmazz nekünk) letargiájából pedig csak egyetlen menekvés lehetséges. A Credo hatalmas íve megrendítően fogja össze az Et incarnatus (Megtestesült), a Crucifixus (Keresztre feszítették), a Resurrexit (Föltámadott) misztériumait. A végére marad azonban az apokaliptikus látomás: az Et expecto resurrectionem mortuorum (Várom a holtak feltámadását) kijelentése a földi halandó fogalmai szerint siralomvölgy, de krisztusi perspektívából diadal; s ha Bach megkomponálásában helyet kap e kontraszt, most egyenesen elementáris erővel hat, szinte földhöz vágja az embert.

A korhű előadásokat idéző óvakodás az előtérbe tolakodástól látszólag hangszeresek és énekes szólisták technikai problémája. Túlnőtt azonban önmagán, amikor az Agnusban (Isten Báránya) a vibratomentes hegedűjátékhoz az alt szólista (Meláth Andrea) jó arányban kimért puritánsága társult, s néhány lélegzetelállító pillanatra a hang szinte önmaga tagadásává, csenddé változott. Következhetett-e ezután más, mint a lakonikusan ható Dona nobis (Adj nekünk békét) befejező hangjai után beállt döbbent némaság? Bach közelében éreztük magunkat.

Papp Ágnes

::Nyomtatható változat::