Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Mielőtt még kedves olvasóim megijednének, gyorsan előrebocsátom, hogy egykor, még 1916-ban a háború gázolt át ezen az ősi népszokáson. Abban az évben a következő rendelet jelent meg: „A m. kir. minisztérium a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott törvényes rendelkezések alapján a következőket rendeli: A tyúktojásnak a húsvéti ünnepek alkalmából szokásos festése vagy hasonló kikészítése, továbbá az ily festett vagy kikészített tyúktojásnak forgalomba hozatala az egész ország területén tilos. Aki a jelen rendelet rendelkezését vagy a hatóságnak a jelen rendelet alapján kibocsátott rendelkezését megszegi, az, amennyiben cselekménye súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik, kihágást követ el és két hónapig terjedhető elzárással és hatszáz koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. A rendelet hatálya Horvát-Szlavonországokra nem terjed ki. Gróf Tisza István, m. kir. miniszterelnök.”

Korunk néprajzkutatója, jelen esetben e cikk írója – meglepetéséből való felocsúdása után – örömmel fedezi fel e rövid törvényben is az egykori közösségi viszonyokat. Jelen esetben azt, hogy a múlt század elején is voltak asszonyok, akik a tojásokat azért festették, írták, hogy eladják őket, és voltak olyanok, akik inkább pénzt adtak érte, mintsem hogy fáradjanak a megfestésükkel. További forrásokat kutatónk már csak az akkori sajtóban találhat, hiszen kinek a nagyanyja, dédnagyanyja tartotta volna fontosnak, hogy éppen erről az „aprócska” tényről meséljen unokáinak? Ekkor következett a második meglepetés.

A Brassói Lapokban figyeltem fel először a tojások festésének tiltására. A szerző nem részletezte a rendeletet. A következő évben az újság ismét emlékeztetett arra, hogy a rendelet érvényes. Reménykedtem abban, hogy ha már Az Est a kor egyik legnagyobb példányszámú lapja volt, nem elégszik meg csupán a tiltó rendelet ismertetésével. Többször kellett átlapoznom az április eleji lapszámokat, hogy felfedezzem a hírek rovatban megbúvó néhány soros közleményt.

Következett hát Az Újság. A rendelet érvénybe lépésének másnapján még kevesebb szóval hozta az olvasók tudtára a tiltást, mint konkurens laptársa. Ám másnap jött a nosztalgia, a számunkra értékes szokásleírás. „Miket evett meg előlünk a háború?” – kérdi a szerző. „Megette előlünk a fehér kenyeret, megette a zsemlyét, a kiflit, felhabzsolta a tejszínt, megette a habos tortákat, és most készül megenni a délutáni ozsonnakávénkat. Hetenként két napon a húst eszi el előlünk a háború, másik két napon a drágaság veszi ki a szánkból. Eb, aki bánja. Semmi se hiányzik, semmi se fáj. De tudja Isten, a húsvéti tojás, a szép börzsönyös, alkörmös, piros tojást mégis nagyon sajnálom. Anélkül, hogy az okát pontosan ismernök, bizonyosra lehet venni, hogy a váratlan rendelkezésnek komoly és alapos oka van. Alighanem nincs elegendő tojás, vagy ha van, bizonyosan fontosabb célokra kell, mint hogy a gyerekek »kocósdit« vagy »topázást« játsszanak velük. (A kocósdi, amikor a gyerekek összeverik a két piros tojás hegyét, amelyiké betörik, az vesztett. A topázásnál krajcárral dobnak a tojásra, ha beszakad, a dobóé a tojás, ha lepattan, a tojásosé a krajcár). Valami oka van a piros tojás tilalmának is. Valami komoly, becsületes oka. Nem hiába foglalkoznak ilyen nagy időkben ilyen kicsi dolgokkal. Mégis kár, nagy kár azért a szép poézisért, ami a piros tojás körül csillog. Szép gyerekkorunk, nagy örömeink – de sajnálom, hogy a mai gyerekeknek nem jut belőle. Hogy kiöltöztünk húsvétra. Hogy szaladgáltunk a tüllel bekötözött rózsavizes üvegekkel házról-házra. Hogy locsoltuk a sivítozó fehérnépeket, a menekülő leánykákat. S hogy örültünk a szép hímes tojásnak, ami a locsolás törvényes jutalma volt. Délután aztán összeült a nagy gyerekparlament. Az volt a legtekintélyesebb, aki a legtöbb tojást gyűjtötte össze. És mindenik tojásnak története volt. A mi akkori hitünk szerint roppant érdekes története. A végin aztán megettük a piros tojásokat. Éppen úgy, mintha nem lett volna alkörmössel befestve.”

Abban az évben elveszett a poézis. Nem csillogtak a tojások, s ki tudja, locsolni elmentek-e a legénykék. Mert a nagy legények, az apák a fronton harcoltak a későbbi boldog húsvétok reményében.

Ma senki sem tiltja a tojások „kikészítését”, árulását. A poézis mégis elvész évről évre. A csillogást nem a szokás megszűnése űzi el: a bevásárlóközpontok idő előtti kínálata.

Veres Emese-Gyöngyvér

::Nyomtatható változat::