Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Ha csak félig megtett utakról hallunk, akkor céljukat el nem ért próbálkozások, félútról való visszafordulások, nem kellően előkészített, nem kellő gondossággal megtervezett és ezért eleve kudarcra ítélt vállalkozások jutnak leginkább eszünkbe. Ilyenkor – ha mi vagyunk, akik kudarcot szenvedtek – gyakran hivatkozunk a körülmények kedvezőtlen összjátékára, mások értetlenségére vagy rosszindulatára, és ezeken kívül is sokféleképpen és találékonyan mentegetjük magunkat. Csak ne kelljen bevallanunk, hogy kudarcunk oka éppen mi magunk vagyunk!

Persze egészen más a helyzet, ha mások sikertelenségéről értesülünk. Akkor nehezen találunk – ha egyáltalán keresünk – más magyarázatot a kudarcra, mint annak az ügyetlenségét, felelőtlenségét, gondatlanságát, akit olyan szégyen ért, hogy vissza kellett fordulnia, vagy hajótörést szenvedett a cél előtt. De akár könnyen lelt kifogással mentegetjük magunkat, akár találékonyan kitalált indokkal hibáztatunk másokat, azt mindenki tudhatja, hogy a csak részben megjárt út nem visz célba bennünket!

Mostanában különösen is sok szó esik közöttünk ilyen félbehagyott, félbemaradt utakról – életünk legkülönfélébb összefüggéseiben. Zátonyra futott házasságok, sikertelen vállalkozások (és ezt a szót most a legtágabb értelemben értem!), egyházunk életét feszültségekkel terhelő ügyes-bajos dolgaink tartoznak ide, de a sokak szerint félbemaradt vagy félig sikerült rendszerváltást is említhetném.

Nem tudok szabadulni attól a felismeréstől, hogy egy útitervet úgy is kudarcra lehet ítélni, ha az utat nem az elején kezdjük el, hanem minden erővel azon mesterkedünk – bármilyen abszurdnak tűnik is a gondolat –, hogy csak valahol a felénél vagy a háromnegyedénél kelljen belevágnunk. Talán azért, mert az út eleje különösen is nehéznek, kényelmetlennek, talán kínosnak is tűnik. Feltételezem, sejti már a kedves olvasó, hogy ezekkel a gondolatokkal messze túljutottunk egy-egy konkrét eset feletti töprengésünk távlatain. Egész életünket, sorsunkat meghatározó kérdésről van itt szó! Valóban itt az idő, hogy a lényegre térjek.

Hitünk és életünk fundamentumára, a kereszt evangéliumára gondolok. Lehet mondani, az örök téma foglalkoztat megint. Hát mikor, ha nem most, e szent napokban? Amikor – bocsánat a képért – mintha valóban azon mesterkednének sokan, hogy csak az út felénél, esetleg csak a célegyenesben kelljen „beszállniuk”. Mintha húsvét önmagában állna, mintha az Úr feltámadása a kereszt nélkül is lehetséges lett volna. Mintha az evangélisták, reformátoraink – és a lényeget jól értő művészek (festők és muzsikusok) is a maguk eszközeivel – nem erre emlékeztetnének bennünket újra és újra.

Kedves testvérek! Húsvét, a keresztre feszített Jézus feltámasztásának ünnepe nem teszi feleslegessé, nem helyezi hatályon kívül a keresztet, hanem érvényt szerez neki! Húsvétkor maga Isten mondott igent szent Fia áldozatára, és így tette nyilvánvalóvá, hogy az ő ártatlan szenvedéséért és haláláért van bűnbocsánat, és van szabadulás a halál hatalmából. A kereszt húsvét nélkül tragédia, értelmetlen áldozat lenne, a húsvét pedig a kereszt nélkül erőtlen és üres tavaszünneppé silányulna.

Mindkét veszély nagy. Az is, hogy húsvét misztériuma előtt zárva marad a szívünk, és az is, hogy húsvét után kivetjük szívünkből a „keresztről szóló beszéd”-et (1Kor 1,18). Isten óvjon minket mindkettőtől! Ezért mondták az apostolok kezdettől fogva egy lélegzetre: Jézus Krisztus „halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért” (Róm 4,25). Ezért és így igaz, amit egyik szép húsvéti énekünkben így mondunk: „Nem sötét a keresztfa már, / Húsvét után fényárban áll.” (EÉ 219,4)

Sohasem volt és ma sem természetes és magától értődő ez a keresztről szóló beszéd. Mégsem – még húsvétkor sem – hallgathatjuk el, mert a kereszt koordináta-rendszerével maga Isten adott új értéket minden ember életének és új értékrendet az értékválságba került emberiségnek.

Az utak a keresztnél elválnak… Mindig ott váltak el. Már akkor is, amikor még csak beszélt róla a Mester. Amikor még csak tanítványait készítette elő mindarra, ami reá vár, s amivel tanítványainak is számolniuk kell. Türelmes szeretettel, felelős szeretettel és – milyen sokszor! – meg nem értett szeretettel tanította, oktatta őket. Ott válnak el az utak, ahol az egyik megtépi köntösét, és megbotránkozik; a másik gúnyolódik, és a józan észre vagy ideákra hivatkozik; a harmadik meg így szól: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.” (Lk 23,42) Igen, a kereszt elválaszt.

Jézus Krisztus keresztje ugyanakkor összeköt. Sziklák és szívek indulnak, válaszfalak omolnak. A kereszt alatt kéz kézre, szív szívre talál. Isten bennünket kereső szeretete eléri szívünket. Önző életünket mások felé nyitja, bűneink bilincsét leoldja, szeretetével szeretetre indít.

Aki nem járta meg a kereszthez vezető utat, nem leli, nem lelheti meg a húsvéti utat sem. Ez Isten rendje. S ha az elején – egészen konkrét példákra utalva – a félig bejárt utak kudarcát említettem, hadd fejezzem is be ezzel. Számomra nem kétséges, hogy ezért nem tudtunk maradéktalanul élni a külső szabadság Istentől felkínált ajándékával sem, és ezért hordozzuk az elmérgesedett, évtizedes, adott és kapott sebek nyomorúságait, és ezért mérgezi egyházi és nemzeti közéletünket a bizalmatlanság, mert a múltat végképp eltörölni, lezárni – valóban múlttá tenni – csak neki van hatalma.

A húsvéti örömhír igazságáról, a feltámadás valóságáról egyedül csak a kereszt Gazdája, a feltámadott Úr győzheti meg szívünket. Keresztény hitünk is az ő ajándéka, azt senki emberfia nem szíthatja fel sem a maga, sem mások szívében. De Jézus Urunk megígérte, hogy ha róla szólunk, ő maga szól általunk; ezért hirdetjük „a diadalmas szent kereszt” (EÉ 189,6) evangéliumát.

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::