Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Ma reggel szomorú voltam és elkeseredett. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. S akkor közbelépett a nagy Dramaturg – az Isten. Elküldött látogatni egy nénihez, akinek még nincs egy éve, hogy felakasztotta magát a tizenkilenc éves unokája.

Néztem egymás után a fényképeket. Mosolygós fiatalember, egy holtvágányra tévedt élet. Ültem a szobájában, hallgattam a fájdalmát és kétségbeesett kérdését: „Lelkész úr, biztos megtettem érte mindent?” Csaknem egy éve gyötrődik és szenved, keresi a választ. Felkínáltam egyetlen kincsemet: az úrvacsora ajándékát. Megígérte, húsvétkor eljön. S a nagy Dramaturg megszégyenített. Hol van ehhez az én kis szenvedésem, sikertelenségem? Szólni se érdemes róla.

…a látogatás után hét percem volt, hogy visszatekerjek a hivatalba, ahol gyászolók vártak. Három testvér, a két férfi – ötven év körüliek – vakok. Harmincéves korukban bezárult előttük a világ. Most édesanyjukat siratják, aki hetvenkilenc évesen – ötvenévnyi vakság után – hazament. A három testvér közül az egyedüli látó – a hölgy – zokog, mert szóba kerül karácsonykor eltemetett férje. A másik vak testvér zokog, mert végső stádiumban harcol a rákkal. Velük sírok, s együtt imádkozunk az egész családért az imákat meghallgató Istenhez. (Mert imákat meghallgató az Isten: az egyik vak férfi gyermekeket szeretett volna, de tudta, hogy ha fiú lesz, meg fog vakulni. S az Isten adott neki három lányt…)

A nagy Dramaturg újra megszégyenített. Fogpiszkolóvá zsugorodott a vállamon lévő, nehéznek érzett kereszt. Újra megértettem, hogy mit kell tennem. Prédikálni Jézus Krisztusról, a keresztről és a megváltásról! Prédikálni arról, aki engem is megtart, és aki egyedül tud vigasztalást adni holnap a temetőben vagy húsvétkor az úrvacsorai asztalnál. Még lelkesebben, még intenzívebben, még nagyobb szeretettel! Szívekig hatóan egyenesen és őszintén!

Zelk Zoltánról azt hallottam a napokban, hogy egész életében harcolt az Istennel, s élete végén, súlyos betegen találkozott vele. Ekkor írta ezt a csodálatos versét: Mert így igaz. „Barátaim azt hiszik, hogy fekszem, / nem tudják, már járni tanulok / megadóan, Isten oldalán.”

Járni tanulok én is. Újra útra indított a nagy Dramaturg. Még össze-összeakadnak a lábaim, még megrémülök a kisebb domboktól is, de haladok, haladhatok. Megadóan, Isten oldalán… S tudom, hogy az én életem is az ő kezében van.

::Nyomtatható változat::