Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Sokan keseregnek azon, hogy a mai fiatalok keveset olvasnak. Kétségtelen, hogy ezen lehet keseregni, valószínűleg kell is, de formabontó módon most inkább azok miatt háborognék kicsit, akik olvasnak. Ha a könyvekre gondolok, valahogy olyan lelkiállapotban vagyok, amilyenben Ady lehetett – halála előtt egy évvel –, amikor Vallomás című publicisztikájában azt írta: „Állandó olvasmányom voltaképpen nincs is más, mint a Biblia…”

Lassan tényleg betelik a pohár, és eljutok oda, hogy nem állandó, hanem egyetlen olvasmányom lesz a Szentírás. Pedig szeretnék a Biblián kívül mást is olvasni – főként olyan szövegeket, amelyek szépségről, emberi dolgokról, Istenhez való viszonyunkról szólnak. Manapság viszont kétségbeejtő azoknak a köteteknek a mindent elborító szennyáradata, melyek a tudat felszabadításával és a boldogság kulcsának megtalálásával kecsegtetnek, holott nyilvánvalóan szellemi bizsuk. A műveltség és lelki értékek után szomjazók egyre csak viszik ezeket, mint a vattacukrot, s talán már nem is veszik észre, hogy „hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban” (Róm 1,21), és ezért ráadásul kemény pénzeket is fizettek.

Onnan jutott most mindez eszembe, hogy kedves ismerősöm a minap – kávéházi csevegésünk közben – világmegváltó olvasmányélményéről beszélt nekem, melynek címe fölöttébb ígéretesnek tűnt: Az élet sója. A Kínában született, nagy sikerű írónak, Lin Yutangnak a művéről van szó, mely az ajánló szerint „örök bestseller”. Az Egyesült Államokba emigrált szerző ebben „bölcs természetességgel” szól a természet szépségéről, emberi mivoltunkról és – nem utolsósorban – Istenhez való viszonyunkról.

Még szerencse, hogy nem olvastam végig a mintegy félezer oldalas sikerfilozófiát, melynek nemcsak a címe, de az alcíme is roppant ígéretes: Az élet megélésének fontosságáról. Jól tettem, hogy a tartalomjegyzék átfutása után szakítottam a folyamatos olvasás divatjamúlt szokásával, s rögtön a Miért vagyok pogány? című fejezethez lapoztam, megkímélve magamat sok feleslegesen eltöltött órától.

Yutang a kérdéses fejezetben büszkén vallja, hogy ő pogány, majd mérnöki precizitással részletezi, miként távolodott el „lépésről lépésre” a kereszténységtől. Na, ennek a fele se tréfa, gondoltam, miközben kíváncsian vártam, miként tárja ki előttem „bölcs természetességgel” azt a tágas kaput, mely – a kárhozatba visz (vö. Mt 7,13–14).

A kárhozatba vezető út gyakran humorral van kikövezve: nem tagadom, jót derültem azon a mondaton, hogy „ha Isten feleannyira szeret is, mint az anyám, nem küld a pokolba”. Jót nevettem, de aztán hamarosan arcomra fagyott a mosoly, mivel Yutang számomra szent dolgokról nyilatkozik pökhendi stílusban, hetyke könnyelműséggel odavetett, lesajnáló szavakkal.

A szerző a pogány egyszerűséget állítja szembe a „feleslegesen bonyolult és nyakatekert” kereszténységgel, melynek bűnről, megváltásról, keresztről, mennyei kincsekről szóló tanításai közül „egyiket se lehet közvetlenül bebizonyítani”.

Ezek után akár azt is mondhatnám, hogy a téma innentől szóra sem érdemes. Hiszen ha valaki azt állítja, hogy valamit közvetlenül nem lehet bizonyítani, akkor ezzel azt is állítja, hogy közvetve viszont lehet… De ne érjük be ennyivel, mivel a szerző a keresztényeket olyan konkrét vádakkal támadja, amilyeneket már sokfelől hallottam, s melyek ma is félreértések sokaságához vezetnek kortársaink körében.

Yutang szerint a vallásos ember csak „azért cselekszik jót, hogy a mennyországba jusson, tehát nem cselekedne jót, ha nem csábítaná a mennyország, vagy nem fenyegetné a pokol”. Sajnos ez a vád nehezen cáfolható, mivel valóban léteznek ilyen „vallásos emberek”. Akik viszont csak haszonlesésből vagy félelemből cselekszik a jót, nem is lehetnek Jézus tanítványai, legfeljebb magukat csalják meg. A vallásos emberek azonosítása Isten választott tanítványaival körülbelül olyan nonszensz, mintha a sarlatán, kuruzsló, mágikus energiákkal gyógyító csalókat hasonlítanánk össze a hippokratészi esküt tett orvosokkal.

Hiszen Jézus pont azt parancsolja: úgy szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket, és „nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért” – amit ő meg is tett (lásd Jn 15,12.13). Ne tévesszen meg senkit, hogy ez parancs. Mert aki megtartja Jézus parancsolatait, annak Isten a saját Lelkéből ad (Jn 14,15–18.26); ezáltal válunk alkalmassá a képmutatás nélküli szeretetre (vö. Róm 12,9).

Yutang nyilván azt érti „vallásos emberen”, aki hisz Istenben, de a testvérével szemben képmutató. De mi, Jézus követői, tudjuk, hogy aki azt mondja: „Szeretem Istent”, a testvérével viszont alakoskodó, az hazug, mert ha „nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát” (lásd 1Jn 4,20–21).

Ezért is írja Péter: „Tisztítsátok meg lelketeket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre, egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek, mint akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtek újjá, Isten élő és maradandó igéje által.” (1Pt 1,22–23) És ennek nyilvánvalóan semmi köze a fenti, „az élet sójából” idézett gondolathoz…

Érdekes, hogy Yutang lelkészcsaládból származott, keresztény papnak készült, egy ideig a misszionárius főiskolára járt, ahonnan viszont kicsapták. Talán nem véletlenül, de ez nem a mi dolgunk. Azonban az már pusztán „irodalmi nézőpontból” is érthetetlen, hogy egy művelt ember hogyan írhat olyan egyetemes, logikailag is abszurd ostobaságokat, mint hogy „mai csillagászati tudásunk mellett nem hihettem többé, hogy az egyes ember oly rettentően fontos lehetne a Nagy Teremtő szemében, hiszen az egyén végtelenül kis pont ezen a földön…” Én kérek elnézést, de már a konfirmálóknak is van fogalmuk Isten gondviseléséről: „Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot!” (Lk 12,32)

Kár, hogy a kicsiny nyáj létezésében, eljövendő boldogságában, a választottak fontosságában szerzőnk nem hisz. Mi sem vesszük komolyan, hogy bármi fontosat mondhatna nekünk az élet sójáról. Különösen úgy, hogy ez a címben használt szófordulat kísértetiesen hasonlít Jézus szavaira: „Ti vagytok a föld sója.” (Mt 5,13)

Szóval akármilyen népszerűek is manapság a távol-keleti bölcsességek, köszönjük szépen, de számunkra ez bolondság, az élettel való kérkedés, melyhez nekünk semmi közünk (vö. Róm 1,22; 1Jn 2,16). Mi maradunk inkább az evangéliumnál.

Andriska János

::Nyomtatható változat::