A vasárnap igéje

HÚSVÉT 2. napja – ApCsel 10,34–43

Hozzászólás a cikkhez

A huszadik század harmincas éveiben a város peremén, elhagyott gyárudvarok és szikárló tűzfalak között járva a költő mégis látja a kibontakozó életet: „Magadra ismersz? Itt a lelkek / egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt / oly üresen várnak, mint ahogy a telkek / köröskörül mélán és komorlón / álmodoznak gyors zsibongást szövő / magas házakról.” (József Attila: Elégia)

Az üres telkek magas házakról álmodoznak. A hiány mindig betöltésre vár. Talán ezért is formálták eleink úgy a böjtöt lemondással, élvezetek és örömök elhagyásával, hogy a böjti hiány várja a húsvéti beteljesedést. Ma is hallom itt-ott: böjtben lemondok az édességről, a tévénézésről, hogy húsvétkor valamiképpen megéljem – még ha csak közvetett formákban is – az élet teljességének örömét. Mert a hiány mindig betöltésre vár.

Úgy látom, és a Szentírás példái is azt mutatják, hogy a feltámadás nem annak a hiánynak a betöltése, amelyet böjtölésünkkel szoktunk kifejezni. Bár annyiszor szenvedünk élethiányban, s meg is fogalmazódik bennünk, hogy „kell ott fenn egy ország” (Zorán), a feltámadás – legalábbis úgy, ahogy Jézus feltámadása mutatja – mégis hihetetlen, és ezért várni sem tudjuk.

Az emmausi tanítványok három forrásból is értesültek arról, hogy Jézus sírja üres, mégis „rest a szívük” elhinni azt, amiről angyalok tanúskodnak nekik.

Kornéliusz istenfélő ember volt, aki bizonyosan ismerte Isten irgalmát és hűségét a szent iratokból. Mégis Pétert küldte hozzá az Úr, hogy a vártnál többet, egészen újat, a feltámadás örömhírét hirdesse neki. Mert a húsvét több, mint amit várunk, amit várni tudunk. A húsvét más, mint amit várunk, amit várni tudunk. A húsvét egészen új. Nemcsak akkor volt új, hanem ma is, sőt bennünk is.

Hogy mennyire új, azt mutatja Péter igehirdetésének kezdete: „Most kezdem igazán megérteni…” Akár az emmausi tanítványoknak, akár Péternek mennyi régi, megszokott gondolatot, milyen megszilárdult világképet kellett levetniük ahhoz, hogy a húsvét békéltető örömével találkozzanak! Mondhatnánk: nekünk is meg kell küzdenünk saját megcsontosodott képzeteinkkel, szokásainkkal, elvárásainkkal ahhoz, hogy a feltámadás evangéliuma egybeköthessen minket.

Ezek a történetek azonban nem arról szólnak, hogy a tanítványok önmagukon fölülemelkedve befogadták a többieket, hanem éppen arról, hogy erre ők képtelenek voltak. Egyedül az Úr Jézus Krisztus teremtett bennük hitet. Ő lépett oda mindnyájukhoz, ő győzte meg tanítványait, és tette apostollá őket. Jézus feltámadása, az élő Jézussal való találkozás törte meg az apostolokban az elzárkózást és az előítéletet. Jézus feltámadása teremtett egyházat. Jézus feltámadása teremt ma is egyházat.

Viselkedni természetesen tudunk. Sőt az emberi mértékhez tartozik, hogy azt, akinek más a kultúrája, életmódja, értékrendje, ugyanazzal a mértékkel mérjük, mint magunkat. Az elfogadás külső formáit meg tudjuk tartani. Egyházat – a kultúrák különbözősége ellenére egybekötő közösséget – azonban csak a feltámadott Jézus teremt. A földi keretek között ebben tapasztalható meg az a kimondhatatlanul új, amit a feltámadás jelent. Hiszen a mennyei közösség előképe és hordozója az egyház. Ahogyan a Feltámadott megjelenése előképe – bibliai szóval: első zsengéje – testünk feltámadásának. A húsvétnak örvendező jeruzsálemi gyülekezet s a néhány évvel később Cézáreában egybegyűlt zsidók és pogányok csoportja Péter igehirdetése nyomán a mennyei közösséget élte meg.

S azóta az egyház úgy él, mint a város peremén fekvő foghíjtelkek. Kívánja a beteljesedést. Kívánja, hogy azt, amiben ő részesült, amikor Jézus feltámadását megismerhette, minél többen megkaphassák. Ez a vágy nem magából ered. Jézus parancsa hat ebben a vágyban. Hiszen azoknak a keveseknek – az emmausi tanítványoknak, a jeruzsálemieknek s Péternek is – azért jelent meg, hogy róla bizonyságot tegyenek.

Most itt az újságon keresztül is azért szólalok meg, mert a Feltámadott engem is megszólított, amikor bűneim bocsánatát adta, amikor abban az egészen újban részesített keresztségem által. S abban a reményben hangzik az igehirdetés, hogy az olvasók családja, baráti köre is meghallja a Jézusról szóló tanúságot. A foghíjtelkek lassan megtelnek gyors zsibongást szövő házakkal – az örök életnek örvendező közösséggel.

Úr Jézus Krisztus! Áldunk téged, mert egyházat teremtettél. A semmiből hívtad életre igéd által. Hirdettesd ma is közöttünk az evangéliumot, hogy mennyei közösségedet – ha töredékesen is, de – megélhessük egyházad egységében. Ámen.

Bencze András

::Nyomtatható változat::