A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP – Ez 18,1–4.21–24.30–32

Hozzászólás a cikkhez

A közmondás kollektív tapasztalatot összegez: „Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle.” A Babilonban született nemzedék vélekedett így: ha atyáik nem vétkeztek volna, Isten nem sújtotta volna népét hetvenesztendei fogsággal.

De az atyák vétkeztek. Elkövették, amit Ezékiel – a textus felolvasásakor kihagyásra rendelt részben – felsorol: áldoztak a bálványoknak, semmibe vették a házasélet tisztaságát, kiuzsorázták a segítségre szorulót, szociálisan érzéketlenek voltak a nehéz helyzetbe kerülők iránt. Úgy éltek ezekben a bűnökben, mintha másképp nem is lehetne élni. Ami pedig a normális életvitel része, hogyan is lehetne bűn? Ezért eleinte csak csodálkoztak a prófétákon, akik az életvitelszerűen elkövetett bűnöket – az egész társadalmat megtérésre szólítva – makacsul bűnnek nevezték. Amikor pedig kilátásba helyezték Isten szigorú ítéletét, a vezetők a megtérni nem akaró többség támogatásával rájuk támadtak, és üldözték őket.

A fiak fogságban született nemzedéke nem automatikusan tisztult meg az atyák bűnétől. Hiszen olyan családban kellett felnőniük, ahol a felnőttek életvitelének része volt a felsorolt bűnök legtöbbje. Miközben panaszkodtak, hogy az atyák bűne miatt kell fogságban élniük, szinte észrevétlenül vették át az atyák bűnös életvitelét. Isten ezért figyelmezteti őket, hogy nincs tetszésére a széltében-hosszában hangoztatott mondás: „Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle.” Az atyáknak is, és a fiaknak is meg kell térniük az életvitellé vált bűnökből. Aki megtér, élni fog. Aki nem tér meg, meghal. A fogság, mint ítélet, kollektíve érte a népet. A megtérés azonban nem lehet kollektív. Megtérnie kinek-kinek magának kell.

A megtérés nem azonos a hitre jutással, mint sokan gondolják. A megtérés gyökeres szakítás a bűnös életvitellel, amelyet a többség normálisnak fogad el. Ennek könnyebb módja az, amit az első keresztény évszázadok remetéi választottak. Kivonultak a bűn fészkévé lett társadalomból. Volt, amikor Isten is ezt az utat ajánlotta. Ezért parancsolta meg Ábrahámnak, hogy hagyja el Ur városát, és induljon új hazát keresni azon a földön, amelyet ő ígér neki. Mózesnak pedig a kollektív kivonulás, az exodus irányítása lett életfeladatává. De a babiloni fogsággal ennek vége. Vége az ó szövetségnek. Azóta a világból való kivonulásnál sokkal nehezebb úton kell járniuk a megtérni vágyóknak.

Ez az út emberi erővel nem is járható végig. Aki csak a maga erejére hagyatkozik, arra biztos bukás vár. A megtérésnek az új szövetségben éppen ezért előfeltétele a hitre jutás. Mert a hívő minden útján Istennel jár, mint egykor Ábrahám, „minden hívő atyja”.

Babilont az Írás a pogányság megtestesítőjének, ördögök és boszorkányok tanyájának mondja. A fogságban született generációnak a pogányság fellegvárában kell megtérnie! Nincs exodus, mint Mózes idején. Isten őket nem vezeti ki a bálványok földjéről a pusztába, hogy miután szabadokká lettek, megtérjenek. A bálványok földjén kell megtérniük. Isten már tudja, amit ők még nem: ha megtérnek, kártyavárként fog összeomlani Babilon, a bálványok birodalma.

Mi is olyan társadalomban élünk, amelynek életvitele a bűn. Mivel az ezékieli bűnlajstromot nem kell a szószéken felolvasni, a ma életvitellé vált bűnökről is szemérmesen hallgathatnánk. Meg is tennénk, ha a keresztények nem élnének benne a társadalomban. De benne élünk mindannyian. És ugyanúgy csodálkozunk azokon, és csodabogárnak tartjuk azokat, akik a mi életvitelünkké is vált „össznépi” bűnöket bűnnek nevezik, ahogy a babiloni fogság előtt élt nemzedék csodabogárnak tekintette Isten prófétáit.

A kifogásolt bűnök kollektív jellegét mi is felmentésnek érezzük egyéni felelősségünk alól. Ha mindenki ezt teszi, miért ne tehetnénk mi is? Ha mindenki így él, miért ne élhetnénk így mi is? Mi rossz van abban? Hiszen az életvitellé vált bűnök jelentős részét az állam törvénye sem marasztalja el. Mi rossz van abban, ha a házasságról úgy gondolkodunk, mint időleges életközösségről, amelyet bármikor meg lehet szakítani, és másikat lehet kezdeni? Mindenki ezt teszi, miért ne tehetnénk mi is?

Aztán a másik ember és a közvagyon megkárosításának is van számos „bevett” módja, amelyet a törvény nem tilt, amelyet mindenki nyíltan űz: miért ne lehetne része mindez a mi életvitelünknek is? Arról már nem is szólva, hogy a lelkiismereti szabadság jegyében ma ki-ki olyan vallások vagy tanrendszerek elemeit veheti igénybe testi-lelki egyensúlya helyreállításához, amilyenekét csak akarja. Miért ne folyamodhatnánk egy kis asztrológiához, egy kis keleti vallásfilozófiához vagy egy kis fehér mágiához mi magunk is? Hiszen boldogulását keresve bárki bármit tehet, amivel másnak nem árt… Vagy mégsem így van?

Megtérünk vagy meghalunk – Ezékiel által Isten ma elénk is két lehetőséget állít. De nem a halálunkat akarja! „Hiszen nem kívánom a halandó halálát – így szól az én Uram, az Úr –, térjetek hát meg, és éljetek!” (32. vers)

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::