evél&levél

Evél&levél&Evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Sem a válással kapcsolatos olvasói levél (Evangélikus Élet, 2008. május 11.) írójával, sem annak meglátásaival nem szándékozom vitázni. A levél záró szakasza így kezdődik: „A probléma … sokkal bonyolultabb, mint hogy egy ilyen írásban minden részletre ki lehetne térni.” Ebben mélyen egyetértek Szilas Attilával, és néhány kimaradt részletről szeretnék a magam szemszögéből, az Ige támogatásával, 46 évi házasság tapasztalatával szólni.

Isten igéje így szól 1Móz 2,24-ben: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.” Jézus ehhez a farizeusok kérdésére hozzáteszi: „Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza.” (Mt 19,6) Egyenes beszéd! Amikor két ember úgy érzi: életre szóló kapcsolatot szeretne kötni, és ehhez Isten áldását kéri – és itt a lélekből fakadó igényre gondolok, mert a templomi esküvő önmagában még nem feltétlenül az áldás utáni vágy bizonyítéka –, akkor nyilván Isten mozdította meg bennük az egymásra való rácsodálkozást, a „te vagy az igazi” felismerését.

Még a legromantikusabb beállítottságú fiatalok sem olyan naivak már, hogy ne tudnák: az életre szóló kapcsolat és maga az élet tele van buktatókkal, megtorpanásokkal, csalódásokkal. Azt volna fontos felismerni, hogy a házasság a másik mindenestül való vállalása. Ahogyan én őt külső-belső „én”-jével vállalom, úgy ő is a hibáimmal, elviselhetetlen tulajdonságaimmal együtt vállal, és ezek többnyire az együttélés évei alatt válnak nyilvánvalókká.

Valóban gyakran nem úgy alakul az ember élete, ahogyan előre elképzeli. Ha azzal a bizonyossággal indul, hogy emberi döntés eredménye a házasság, és nem isteni irányítás, akkor igazolva látja a döntés megváltoztatásának jogosságát. Extrém esetek ismeretének én is bővében vagyok (iszákosság, despotizmus, elhidegülés stb.). Közvetlen környezetemben, széles családomban és ismeretségi körömben is személyes tapasztalataim vannak a kétségbeesett és gyötrődő válási áldozatokról. Emberi döntésük következményeitől nem mentesülhetnek, de vigaszra, megértésre, bűnbocsánatra van szükségük.

Azonban nem csak ilyen okok miatt alakulhat egészen másként a közös élet, mint ahogyan eltervezték. Jöhet súlyos és gyógyíthatatlan betegség, kétségbeejtő anyagi helyzet és sok más tényező. Talán a felszíni problémát meg is oldaná a válás. Mégis sok ellenpéldát tudnék felsorakoztatni tapasztalataimból.

Még a házassági hűség kérdésében is megadatott egy megrendítő, alázatra és hálaadásra indító tapasztalat: évek hosszú harca és „szeretni akarása” után egy nagyon közeli hozzátartozóm házassága a kölcsönös megbocsátás felülről kapott erejével rendeződött. Mert a szeretet nem csupán érzelmi kérdés, legalább annyira akarati is. Hiszen a házasság nem statikus, hanem dinamikus folyamat. Ebben a változásban áll a varázsa (mert bizony misztikus dolog ez, akárhogy tagadja a ráció!), de ebben áll a konfliktusok forrása is. El tudják-e fogadni a változásokat, ha azok meglepőek, kellemetlenek, nem a mi tempónkhoz igazodnak? A másik érdeklődési körét, hangulatait, az öregedést, ha nem azonos ütemben történik? Ha igen, ez Isten kegyelme, a kapott áldás naponkénti kiáradása. Amikor egy Isten áldásával kötött házasság zátonyra fut, és egészből két féllé szakad, Isten áldása sem erejét, sem időszerűségét, sem folyamatosságát nem veszíti el. A házasságkötéskor kapott áldásban a naponta megújuló bocsánat és békesség ajándéka van jelen. Ez megszabadít a gyűlölködés bilincsétől is.

Egyházunk az Isten hűségébe vetett hitünk megerősítésében segít. Az elesettek felemelésében, a bizonytalanok bátorításában, erősítésében és abban, hogy a házastársak együtt térdeljenek oda naponta, akár képletesen is az Úr elé: „Megvallom…, bánom…, bocsáss meg…, megbocsátottam!” A magam nem kevés tapasztalatában ezzel az egyházi attitűddel találkoztam már sokszor. Azzal, hogy „a problémák eltitkolására buzdított” volna, Istennek hála, nem.

Elvált és házas testvéreimnek is azt a bizonyosságot kívánom, hogy Isten áldása nem lesz érvénytelen a mi vétkeink, tévedéseink és csalódásaink miatt.

Gerhát Lászlóné (Ágfa)

::Nyomtatható változat::