Evangélikusok

Nagy hét volt…

Hozzászólás a cikkhez

Istenélmények áradata

A teológushallgatók számára mindig nagy élményt jelent tanulmányaik harmadik évében a passiójáték. Más szemszögből ismerik meg a szenvedéstörténetet. Egy héten keresztül az ország különböző gyülekezeteiben különböző korú és sorsú emberekhez viszik el Jézus történetét, és míg a hivatásuk, szolgálatuk alapjául szolgáló váltságmű hírét hirdetik, maguk is közelebb kerülnek hozzá, mélyebben megértik. Kinek-kinek a maga szerepén keresztül kell szembesülnie azzal, hogy Jézus érte is meghalt. Meghalt a törvényeskedő farizeusért, meghalt Pilátusért meg Péterért és minden tanítványért, a bűnös asszonyért, még magáért az árulóért is. Mindig nagy kérdés, hogy miként lehet eljátszani a főszerepet, Jézus szerepét. Ki az, aki vállalja? Ki az, aki alkalmas rá? Benne milyen folyamatok játszódnak le a turné hete alatt? A harmadévesek Borsod-Hevesi Egyházmegyét bejáró passiókörútján a valamikori orosházi diák, Keveházi D. Sámuel alakította Jézust. Élete egyik nagy ajándékaként emlékszik vissza a turné hetére, a szerepére. Bevallása szerint istenélmények sorát tapasztalta meg, mialatt a gondviselő Isten – a rendelt és legalkalmasabb időben – lelkileg „helyre tette” 21. századi tanítványát.

– Mit ért istenélmény alatt?

– Korábban, körülbelül nyolc évvel ezelőtt, mikor még Orosházán éltem, tapasztaltam meg először azt a békességet, amit egy istenélmény jelent számomra. Lutherhez hasonlóan én is nagy viharba kerültem, és a rettegés közepette imámban Istenhez menekültem. Elhatároztam, hogy változtatok korábbi életfolytatásomon, megváltozom, és neki tetsző életet élek.

Döntésemet követően nagyon nagy boldogságot és felszabadultságot éreztem. Valahogy minden a helyére került, és békesség teremtődött bennem. Mintha húsz centivel a föld felett lebegtem volna. A rá következő hetekben komolyabban vettem Istennel való kapcsolatomat. A körülöttem levők visszajelzéseiből tudom, hogy valóban változáson mentem át. Később azonban a hétköznapok sodrása valahogy elhalványította bennem ezt az élénk és elkötelezett kapcsolatot. Mindenesetre gitárommal és énekemmel sokat szolgáltam gimnáziumi éveim alatt.

Valójában már korábban is mindig fontos kezek tartottak meg, és hirdették általam a kereszténység nagy reménységét: gyerekkoromban sokak meglepetésére maradtam életben, fölépülve egy súlyos betegségből. A teológiára való jelentkezésem ugyanakkor szinte véletlenszerűnek mondható. De – bár küzdelmeket vívok azért, hogy összhangba hozzam egymással a magam karakterét és a betöltendő lelkészszerepet – nagyon fontosnak érzem ezt az utat. A passió hete lényeges állomás volt: egyrészt újra a misszió egyik eszköze lehettem, másrészt ismét megtapasztalhattam a mindent helyreigazító békességet.

– Miért éppen Ön kapta Jézus szerepét?

– Már elsőéves korunkban kiosztotta rám az egyik évfolyamtársam. Nyilván mert – hosszú hajam miatt – én hasonlítottam a csapatból legjobban a hagyományos Jézus-ábrázolások alakjához. Akkor még viccelődés tárgya volt ez a szereposztás, de én folyamatosan éreztem, hogy egyszer valósággá válik. Féltem ettől a szereptől, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy nekem kellene eljátszanom, de eljött a harmadév, és külsőleg még mindig én voltam a legmegfelelőbb erre a feladatra. Hiszem, nem véletlen, hogy rám esett a választás. Isten sok mindenre tanított meg e szerepen keresztül. Miközben belül eltávolodtam tőle, és személyes akaratom, vágyaim kibékíthetetlen harcát vívtam, ő újra megbékített magával, és elfogadtatta velem az ő akaratának a fontosságát, sőt elsőbbségét.

– Hogyan készült fel a szerepre, és hogyan tudott azonosulni vele?

– Egy korábban Jézust alakító szereplőt kérdeztem meg arról, ő hogyan élte át. Abban maradtunk, hogy végül is ez színdarab. Eljátszom, amit Jézus tett, szinte kívülállóként. De már akkor is éreztem, hogy ez nekem nem fog sikerülni. Nem fogok tudni kívül maradni a történeten. Itt fájdalomról és szenvedésről volt szó, ezt nem lehet kívülállóként eljátszani. A saját fájdalmamon keresztül értettem meg jobban, és tudtam még mélyebben elfogadni, hogy Jézus értem szenvedett, az én boldogságomért halt meg.

– Milyenek voltak a próbák?

– Az volt a szilveszteri fogadalmam, hogy új életet kezdek, új célokat állítok magam elé, talpra állok, férfi leszek, lelkész leszek, és mindezt saját erőből. Valahogy nem jött össze az egész. Miért? Mert kihagytam Istent. Aztán jöttek a szuplikációk. Három egymás után. Az utolsó volt a legnehezebb. Egy hét után végre megszületett az igehirdetés, s akkor csattant fel bennem, hogy hát ezt nemcsak szépen leírni, megfogalmazni kellene, hanem komolyan át is gondolni. Miként az igehirdetési alapigében állt, nekem is mindent Isten elé kell tennem, mint Ábrahámnak Izsákot. Isten úgysem veszi el azt, ami számodra fontos, amire szükséged van. Március elseje volt; aznap volt az első rendes, kellékes próbánk. Szúrtak a tövisek, fájt az eljátszott korbácsolás, a rugdosás, nehéz volt a kereszt. Akkor történt először, hogy a próba végén sírva mentem ki. Nekem ez a színjáték is fájt. Mennyit szenvedhetett ehhez képest Jézus egy egész napon keresztül?! Nagyon kicsinek éreztem magam. Ekkor éreztem nyolc év után újra nagyon közel Istent. Meztelenül, megalázva álltam előtte. Akkor értettem meg: ez a hét arról fog szólni, hogy engem lelkileg helyre tegyen.

– Hogyan zajlott ezek után maga a nagyhét?

– Kedden, nagyhét második napján egy börtönben adtuk elő a darabot. Ott minden nagyobb súllyal hatott. Mi is teljesen másként éltük át. Azok a szavak, hogy elfogatás, bűnös, ítélet, igazság, szabadság, valóságosabban hangzottak. Ott éreztem át legjobban azt a pillanatot, amikor Pilátus előtt elítéltek. Hátramentem a negyvenkilós keresztért. A katonát játszó évfolyamtársam segített, de így is nagyon nehéz volt. Odaszólt az egyik rab az őrnek: „Hadd segítsek!” Igen, pont úgy akart segíteni, ahogyan Jézusnak akartak. Én is úgy szorultam segítségre, akár Jézus. Ott voltam az ötven bilincsbe vert ember között keresztre kötött kezekkel. Ott, abban a kiszolgáltatottságban, rabságban, tehetetlenségben értettem meg, hogy ha testileg rabok is, lelküket megmenti, felszabadítja Isten. Imádkoztam: bárcsak ők is megértenék…

Már a hét közepén, szerdán nagyon fáradtnak és gyengének éreztem magam. Úgy estem el a kereszttel, hogy szinte eltörött a csuklóm. Az előadás után kimentem, és a falu végén újra sírva könyörögtem, hogy történjen már valami, mert ezt én tovább nem tudom… Közben a „turné” idejére tervezett egyik találkozóm sem jött össze. Nagyon szerencsétlennek éreztem magam, és akkor jött Isten egyik „pofoncsapása”.

Körülnéztem: gyönyörű naplemente előtt zokogtam. Megint az a nagy békesség, túláradó szépség. Rügyező fák, csiripelő madarak, a színek a vöröstől a narancssárgán át a mélykékig. Minden aggodalmammal, makacskodásommal és gyengeségemmel ott újra megszégyenített Isten. A nagy harmónia megvan, csak bele kell illeszkedni. Nem az én akaratom a fontos.

A csütörtök volt a legnehezebb nap. Délelőtt hatszáz gyereknek játszottuk el a passiót egy református templomban. Késve nyitották ki a templomot, rohanva szereltük össze a hangosítást, és vittük be a kellékeket. Elég feszülten és idegesen kezdtünk hozzá, de végül minden rendben zajlott. Az előadás után azonban fájt egy kicsit a mellkasom. Míg a többiek pakoltak, én pihentem. Kivonult a sok gyerek, senki nem mondott semmit. Végül az utolsó előtti kisfiú odaszólt nekem: „Ez tízpontos volt! Jó voltál!” Hálát adtam, hogy – ha csak miatta is, de – megérte az előadás. Utána odajött hozzám egy tanárnő, s míg arról kérdezősködött, hogy miként osztották rám ezt a szerepet, megértettem: itt arról van szó, hogy ezt nekem most át kell élnem. Isten valamiért így akarja.

De még ezután következett a legnehezebb és egyben a legnagyszerűbb előadás hétszáz evangélikus iskolás előtt Miskolcon. Két dalom is volt a „darabban”. Az egyik a Gecsemáné-kerti, a másik a főpapok előtti. Hétszáz fiatal elé álltam ki énekelve, rájuk mutatva: „Meglátjátok majd az Emberfiát.” Kirázott a hideg arra a gondolatra, hogy ennek a mondatnak itt mekkora súlya van.

Utána a Krisztus megcsúfolásáról szóló rész durvára sikerült. Hideg volt, meggörnyedtem a kereszt terhe alatt. Véletlenül érzékeny ponton érintett a korbácsolás. A keresztre rögzítve már zokogtam… Nagyon fáradt és gyenge voltam. Egész testem remegett, és erőfeszítésbe került ott maradnom, de a kezemet egyedül nem tudtam volna kiszabadítani… Ebben az állapotban az „Én Istenem, én Istenem, mért hagytál el engem?!” teljesen életszerű volt. Már nem gondolkodtam, teljesen beleéltem magam. Valóságosan kiáltottam az ég felé. A társaim és az első sorokban ülők, akik közelről láttak, már izgultak, hogy kibírom-e, vagy levegyenek a keresztről… Fizikailag teljesen kimerültem, de nem adhattam fel. Egyrészt kínos lett volna, és elrontotta volna az előadást, ha kiszállok, másrészt nem tehettem meg, hogy megtöröm a hétszáz fiatal számára szóló üzenetet. Ki kellett bírnom, és sikerült.

Miután leszedtek, az istentisztelet végéig még húsz percet pihenhettem a sekrestyében. Isten oltalmába helyezkedve kizokoghattam magam, és próbáltam magamhoz térni. Utána kimentem a levegőre. A kerítésből lebomlott szögesdrót a töviskoronához hasonlóan feszült hozzám. Elmentem kialudni magam. Egyórás alvás után már egészen jól voltam, és – túljutva a fizikai holtponton – az aznap esti előadáson már eléggé elfogadható volt az állapotom.

Nagypéntek reggelén hívta fel a figyelmemet rá a vezetőnk, Orosz Gábor Viktor egyetemi lelkész, hogy ez az én napom. Attól a perctől kezdve egész nap ez a mondat működött bennem. Ez az a nap, amikor Jézus meghalt. Valahol ezen a napon nekem is meg kell halnom? Tudtam, hogy nyilván az „óemberem” hal meg, de mi lesz tovább?… Az ismeretlen, az új némi félelemmel töltött el. Érdekes módon nagyon egyedül maradtam ezen a napon. Valahogy úgy, ahogy Jézussal is történt.

Aznap este azért nem omlottam össze, mert az igehirdetés nagyon pozitívan hatott rám. Jézus utolsó perceiben még rábízta anyját, Máriát a szeretett tanítványra, Jánosra. Már ott a kereszten újat kezdett el, új közösséget hozott létre. Ez reménykeltő – még a halál idegenségében is.

Szombaton már utaztunk haza. Nagyon szép volt a Kékes tető a vonatból a napsütéses csillogásban, csodálatosan zárta le bennem a nagyhetet…

– Milyen örömöt hozott a húsvét hajnal?

– Otthon igen jó és szíven találó igehirdetést hallhattam. Ennek a húsvétnak is rendelt ideje volt. Az sem véletlen, hogy ez a hét az én életemben pont mostanra esett. Nekem most kellett megküzdenem az óemberemmel és hagynom az újat győzni. Ezt a hetet soha nem fogom elfelejteni. Most sokkal felszabadultabb, boldogabb vagyok. Kezdem megtalálni a helyemet. Életvidámabb vagyok a barátaim között. A céljaimhoz továbbra is ragaszkodom, de most ki tudom mondani: „Atyám, te tudod, legyen meg a te akaratod!” Ezt az igét találtam a miskolci nagytemplom több száz énekeskönyve közül az egyikben, amelyik „történetesen” pont az én kezembe került.

– Mit gondol, ha valakinek nem adatik meg, hogy bejárjon egy ilyen utat, miként találhatja meg azt a békességet, amelyet Ön megtapasztal?

– Biztos vagyok benne, hogy Isten mindenkinek az életében elkészít egy olyan pillanatot, amikor megélheti és megértheti mindezt. Mindenkinek máskor, és történhet persze másféleképpen is. Mindent a rendelt időben. A magam részéről pedig valóban hálás vagyok ezért a hétért, és szeretném, ha továbbadhatnám a bennem levő örömöt, békességet.

Kalit Eszter

::Nyomtatható változat::