Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Bemutatok valakit, akit e történet után megmosolyoghatnánk, pedig bizonnyal sokat lehet tanulni tőle.

Azon a napon, amikor a történet megesett, nagyapám napszámosokat fogadott, akik éppen falatoztak a munka megkezdése előtt. Én is ott lábatlankodtam, hallottam hát a beszélgetést. A téma a katonaság volt, mivelhogy sok falusi ember őrzi becsesen a hadseregben töltött évek emlékeit. Az egyik analfabéta, katonaviselt munkásunk beszélte el a vele megtörtént esetet.

– Pihenőidőben voltunk, beszélgettünk. Egyik bajtársam sorra kérdezett minket, hogy milyen vallásúak vagyunk. Katolikus, református, így ment ez sorban. Amikor rám került a sor, én megmondtam, hogy evangélikus vagyok. Erre a kérdező katona rám meredt: „Szóval te protyestyál vagy.” Hogy mi vagyok én? Protyestyál? Ezt már nem tűröm el! Azzal jól elvertem. A társaim szabadították ki a „sértegetőt” a kezem közül.

– Azután mi történt? – kérdezte a nagyapám.

– Bevittek a hadbíróságra – mondta János bácsi. – Ott elmondtam mindent úgy, ahogy esett. Ekkor az urak összesúgtak, s a bíró döntött. Azt mondta: „Sajnos ez az ember ťvilágtalanŤ, nem tehetünk vele semmit.”

Eddig a történet, amely nem fakasztott nevetésre. Igaz, hogy iskolázatlan volt a néhai János bácsi, de a lelke mélyén tiszta. Nem értette a szó lényegét, ezért sértőnek találta, s úgy érezte, meg kell védenie a vallását. „Harcolt” érte. Manapság mit látunk? Kevesen állnak ki valakiért, valamiért. Hovatartozás, becsület, gerincesség fénye megkopott. „Művelt” emberek szennyezik a másik lelkét.

Naiv óhaj, hogy álljunk meg és gondolkozzunk? Hogy lássuk újra igazi értékeinket? Mégis: add, Uram, hadd legyünk mi gondolkodó „protyestyálok”!

Tóth Márta

::Nyomtatható változat::