Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

Asszonyhétvégét rendezett május 22–25. között a Női Missziói Szolgálat Révfülöpön, az Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban. Az idén már tizedik alkalommal megszervezett konferenciára ismét szép számmal gyűltek össze a nőtestvérek. Sokuknak nem kis távolságot kellett leküzdenie: Békéscsabától Tatabányáig, Arnóttól Győrig hazánk szinte minden régióját képviselte valaki.

A hétvége összefoglaló témáját már korábban megismerhették újságunk figyelmes olvasói: „Szótlan rábeszélés – az élet igehirdetése”. Péter bátorító soraira utal a cím; az apostol levelében arról ír, hogy a feleségeknek engedelmes magaviseletükkel, „szavak nélkül” is módjuk lehet megnyerni férjüket az evangélium ügyének (1Pt 3,1).

Az asszonyhétvége előadásai arra keresték a választ, hogy a 21. században vajon változott-e a nők küldetése. Radosné Lengyel Anna rádióriporter, szerkesztő, a Déli Egyházkerület felügyelője leplezetlenül tárta a hallgatóság elé a mai magyar társadalom képét, ahol – ahogyan fogalmazott – „a mindennapok gondjai ölik meg az emberek lelkét”.

Bizony nehéz feladata a ma egyházának, hogy a reménységről tudjon bizonyságot tenni a reménytelenség közepette. Isten népe azonban gyakorta volt kilátástalan helyzetben a történelem folyamán. S milyen gyakran épp asszonyokra bízta, hogy szótlanul – vagy éppen nyílt bizonyságtétellel – hitet tegyenek a gondviselő Úrba vetett reménységükről!

A Szentírásban való elmélyülést Csonka Zsuzsanna ambrózfalvai lelkésznő segítette rendkívül átgondolt, színvonalas bibliatanulmányaival. Közreműködésével sikerült újra rácsodálkozni egy-egy ószövetségi nőalak – aki tetteivel népét bátorította – példamutató szolgálatára. Gergely Emese pedig saját élete példáján keresztül szemléltette, hogy az Úristen ma sem hagyja magára a reménység nélkül élő, bátortalanul őt kereső embert.

A Tatabányán élő Emese a népszerű író, Paulo Coelho könyvének olvasásakor kapott késztetést arra, hogy végigjárja a napjainkban már-már divatba jött zarándokutat, a Szent Jakab útját. Amikor elindult, még belső nyugtalansága hajtotta. Amikor megérkezett a végcélhoz, Santiago de Compostellába, már a békesség töltötte be a szívét. Közben találkozott a gyermekkorában már ismert, ám felnőttként elfeledett, de most Szabadítójaként felismert Krisztussal. Mindez másfél esztendeje történt. Emese azóta a tatabányai gyülekezet tagja, részt vett az első gyülekezetimunkatárs-képző tanfolyamon, és élete első áhítatát tarthatta az asszonyok között, Révfülöpön. Krisztus szeretetének első tüze ég benne, amely – lelkesítő igei szolgálata nyomán – a hallgatóság szívében is lángokat gyújtott.

Kreatív módon, a résztvevőket játékra invitálva mutatta be Heinemann Ildikó kórházlelkész, hogy még a mai társadalomban is számtalan hamis előítélettel kell szembesülniük az asszonyoknak. A pasztorálpszichológia szakot is végzett lelkésznő ügyesen vezette rá a hallgatóság tagjait, hogy női voltukban Istentől kapott lehetőséget és feladatot lássanak.

Többször hangzott el a hétvégén a laikusok által is jól ismert teológiai kifejezés: imago Dei. A fogalom arra utal, hogy a teremtésben valamennyien – nőként, férfiként – Isten képmására lettünk alkotva. Ez adja a méltóságunkat, és ez adja a küldetésünket is. Ez utóbbi gondolat már Hecker Frigyes nyugalmazott metodista szuperintendens szájából hangzott el. Ő adta meg a választ az asszonyokat napok óta feszítő kérdésre, hogy végül is mi a keresztény ember küldetése. „Te magad vagy a küldetés!” – hangzott Hecker Frigyes egyszerű és mélyen igaz kijelentése. Isten képmásának ez a szolgálata: felhívni a figyelmet az Alkotóra, belesimulni a terveibe. A körülmények nem számítanak. Az ember még a nyomornegyedben vagy akár bénultan egy betegágyon is Isten képmása marad. Maga a léte a küldetés. „A partitúrát végig kell énekelni” – folytatta Hecker Frigyes, utalva arra, hogy szolgálatát néhány évvel ezelőtt még feleségével együtt végezte. Hitvese halála után meg kellett értenie, hogy ha „egy szólamban is”, de játszania kell az Isten által rendelt „zeneművet”. Hiszen a küldetés az utolsó lélegzetvételig szól!

B. Pintér Márta

::Nyomtatható változat::