Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Tanévnyitás idején szinte mindennap halljuk valahol: egész életen át tartó tanulás. Az Európai Unió oktatási programjának elnevezése ma már idehaza is közhellyé vált; minden, a kultúráról szóló valamirevaló tanulmányban vagy cikkben kötelezõen fel kell bukkannia. Igaz, 2004-ben történt csatlakozásunk idején még azt ígérték, hogy az oktatás és a kultúra nem lesz kötelezõ része az uniós politikának, mára azonban mindez alaposan megváltozott. Meg kell tehát tanulnunk, hogy szüntelenül tanulnunk kell…

De mit is? Hiszen természetes dolog, hogy az ember – bármikor és bárhol jött is a világra – egész élete folyamán változik, küzd újabb és újabb ismereteivel és tapasztalataival, ahogyan az õsi latin mondás is tartja: változnak az idõk, s mi is változunk velük. Magától értõdik, hogy új feladathoz új felkészülésre van szükség, s aki nem tud lépést tartani, az lemarad. Mára viszont mindez hihetetlen mértékben felgyorsult, s a ránk zúduló információk tengerében napról napra változik körülöttünk a világ.

Egész életen át – régebben ezt jelentette, vagy legalábbis ezt célozta meg a házassági eskü, ma viszont recseg-ropog a család intézménye, évrõl évre egyre több ember életét temetve maga alá. Egész életre tanult az ember szakmát, választott hivatást, folytatta az õsöktõl örökölt munkát – ma azonban nem kerül öt másodpercnél többe, hogy elveszítse állását, s valami egészen mást kezdhessen elsajátítani, mint amit korábban csinált.

Valamikor egy életre szólhatott az elvégzett munka megbecsülése, a megérdemelt nyugdíj vagy egészségügyi ellátás biztonsága, napjainkban azonban mindez tõzsdecápák és szerencsevadászok martalékává válhat néhány hónap leforgása alatt. S egykor az egyház sem szégyellte szemérmesen arra tanítani a híveket, hogy a konfirmációi fogadalom vagy a kereszteléskor adott ígéret nem csupán az ünnepi órának szól.

A tananyagot – mondhatjuk fanyar szájízzel – az élet diktálja nekünk, és senki sem dönthet úgy komoly veszélyek nélkül, hogy nem kíván „tovább tanulni”. Az elmúlt század ideológiáinak talán legnagyobb bûne az, hogy elhitették és elfogadtatták az emberekkel: birtokában vannak annak a tudásnak és hatalomnak, amely minden változásnak és az idõ múlásának is ellenáll. S amikor most lépésrõl lépésre kiderül, hogy az élet valós törvényei mégsem engedelmeskedtek az ideológiáknak, kapkodhatjuk a fejünket: mi is tehát az igazság, mi maradandó és értékálló?

Nem lehet háromhavonta újratanulni az igazságot, nem lehet minden választási ciklus után „újrakezdeni a világ teremtésétõl”, nem lehet ötévente új szakmát tanulni, új családot alapítani, új hitet választani. Mintha csupáncsak a kényszer erõltetné ránk az egész életen át tartó tanulást, amelyet valójában úgy élünk meg, hogy bármikor „nullára zuhanhatunk”, bármikor értelmetlenné válhat, amiért vagy akiért még tegnap éltünk, mindent beleadtunk… És naponta látjuk a mai gátlástalan kóklereket, akik éppen ezt a tempót szeretnék diktálni, mindenkin átgázolva a saját hasznuk növelésének vagy önigazságuk megerõsítésének a reményében.

Pedig tanulni, tapasztalni, megismerni ma is lehet, lehetne szép! Az önhitt ideológiák kora után visszakapni a természeti és embervilág összetett szépségét! Evolúció vagy értelmes tervezés, politikai ideológiák vagy értékalapú szolidaritás, egyéni karrier vagy közjó, egyéni meggyõzõdésén és elképzelésein önkritikusan túllátni képtelen individuális keresztény vagy Jézus uralma alatt élõ közösségi egyház? – néhány példa csak a megváltozott kérdésekre. Hiszen az is ajándék, hogy újra lehet személyesen kérdezni, s nem csupán elfogadni a felülrõl diktált választ arról, hogy melyek a valódi értékek, miért érdemes élni és dolgozni, mire lehet felépíteni házasságot és családot. Mintha Reményik imádsága válhatna valóra: „Istenem, nem kérek tõled nagyot. / Vagy tán a legnagyobbat kérem: / Add vissza a fakóságok színét…”

A valódi tudás és az igaz információ hatalom, naponta tapasztaljuk. Csendesen tehetjük hozzá, hogy jó volna okkal bíznunk abban, hogy az életünk folyamán hozzánk áramlott tudás és információ ilyen, s nem éppen arra szolgál ismét, hogy félrevezessen bennünket. Ezért az életen át tartó tanulás nem lehet ideológia, hanem fontos szerepe van benne az iskolán kívül a családnak, a közösségnek, a nagy tudású és emberségben érett személyiségeknek, az írott és elektronikus médiának és – bármennyire kicsiny bizakodással beszélünk sokszor mi magunk is errõl – az igét tisztán és odaadással hirdetõ és megélõ egyháznak. Mert a tanulás terepe nem csupán az információszerzés, hanem az emberség, az õszinteség, a tisztaság, a kapcsolatok, a közös eredmények, a bûn és megbocsátás élménye. Vigyáznunk kell tehát arra, ki is írja meg az egész életünkön át tartó tanulás tanmenetét, hiszen ha megint avatatlanok kezébe kerül ez a lehetõség, vajon ki lesz tõle okosabb vagy bölcsebb?

Kereszténységünkben nincs miért félnünk attól, hogy amíg csak tart földi pályánk, Isten új helyzetekbe, sõt küldetésbe állíthat minket. A jó pap is holtig tanul – persze mégis más mondja ki felette az áment. S ha ennek alázattal tudatában vagyunk, hálásak lehetünk Istennek a mai lehetõségekért.

Bárcsak újra bátran használnánk a kereszténység sok-sok, korábban félredobott ismeretét és tapasztalatát a világról, az emberrõl, a családról! Bárcsak egykori és mai álinformációk, meghamisított tények ellenében eljuthatna gyülekezeteinkbõl iskolák és családok körébe a bölcsesség és tudás kezdete is: Isten félelme és ismerete! Bárcsak sokan tapasztalnák meg rajtunk keresztül, hogy Isten ismerete hasznosítható tudás egy egész életen át – s errõl szólna számunkra a most kezdõdõ tanév, munkaév, hittanos év! Bárcsak mi is örömmel mondhatnánk a zsoltáros szavaival: „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem. (…) Csodálatos nekem ez a tudás… Számolgatom, de több a homokszemeknél, s a végén is csak nálad vagyok.” (Zsolt 139,1.6.18)

Korányi András

::Nyomtatható változat::