A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Dr. Schulek Ágoston negyven évvel ezelõtt a következõ mondatot olvasta Hemingwaytõl: „A sport megtanít becsületesen gyõzni vagy emelt fõvel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít.” Az idézetet kivágta és az edzésnaplójába ragasztotta… A budahegyvidéki gyülekezet presbitere – aki többszörös magyar rúdugróbajnok és válogatott, február óta pedig újra a Magyar Atlétikai Szövetség (MASZ) elnöke – az atlétikai csapat vezetõje volt Pekingben.

– Sok magyar versenyzõ már az elsõ selejtezõkön kiesik. Ennek ellenére akár egyéni csúcsot is teljesíthetnek, mégis szinte névtelenül eltûnnek olimpiai izgalmaink közepette. Jobban kellene értékelnünk õket…?

– Mindenkit a saját mércéjével kell mérni, sikernek kell tekinteni az õ szereplésüket is. Olimpikonnak lenni óriási dolog. Olimpikonként képviselni egy országot felemelõ érzés. Nemcsak az gyõz, aki megnyeri a versenyt, hanem az is, aki legyõzi önmagát, aki a legtöbbet hozza ki önmagából. Feltéve, ha jól szerepel; mert persze van, aki alulmúlja önmagát. Természetesen ha valaki önmagát múlja felül, az az egyén sikere, nem a nemzeté. Sokéves tapasztalatom alapján és mint világot látott edzõ elmondhatom, hogy kis országoknál már az is óriási siker, ha bejut a versenyzõjük például egy elõdöntõbe.

– Ön szerint mi az oka a magyarok gyengébb szereplésének Pekingben?

– Jobban szerepeltünk, mint amilyen helyzetben a magyar sport van. Koncepciótlanul és nagyon kevés anyagi támogatásból mûködik itthon a sport. Szerencsére azért vannak még „régi motorosok”, megszállott edzõk, akik húzzák a szekeret. Tény, hogy a sportból több bevétele van az államnak, mint amennyit ráfordít. Állítólag tizennégymilliárd forintot költ sportra – ebbõl hárommilliárdot a Formula– 1-re –, és nyolcvanmilliárd az áfa összege, ami visszatérül az államnak a sportszerek vásárlása után. Állami feladat lenne a megoldás. El tudnám képzelni, hogy például adókedvezménnyel is segíthetnének.

– Rengeteg magyar edzõ külföldre megy dolgozni…

– Igen, mivel a többszörösét kapja az itthoni fizetésnek. Harminc-negyven ezer forintos munkabérért, másodállásban dolgoznak a hazai edzõk; hétvégén is edzést tartanak, versenyekre járnak. Semmilyen szempontból sem becsülik meg õket eléggé. Az edzõ nevel, kiválaszt, oktat, megtalálja a tehetségeket; olyan pedagógus, akitõl a szülõk szakmai és emberi szempontból is sokat várnak.

Az is nehezíti a magyar élsport helyzetét, hogy a szülõ azt mondja a gimnáziumi harmadik osztályos gyerekének, hogy most már hagyd abba a sportolást, tanulj, hogy felvegyenek az egyetemre! Amerikában ezzel ellentétben a diák nem kap ösztöndíjat, ha nem sportol.

– Dopping. Ahogyan figyeltem a versenyeket, az olimpiai híreket, féltem egy-két újabb magyar doppingügytõl. Ön bízik az atlétáiban?

– Versenyzõinket négy–hét alkalommal ellenõriztük ebben az évben. Nem engedtük volna versenyezni azokat, akik tiltott szerekkel élnek. Ettõl függetlenül fennáll annak a lehetõsége, hogy valaki az utolsó pillanatban beszed valamit… Ez egyéni döntés; komoly vonzerõ a magas pénzjutalom.

A doppingüzlet a rabló-pandúr küzdelemhez hasonlít: az ellenõrzés mindig le van maradva. Az számít doppingszernek, ami szerepel a doppinglistán… Nehéz bármit is mondani errõl.

– Mik a tervei a közeljövõben?

– A MASZ elnökségét egy évre vállaltam. Most a magyar atlétika négy-öt éves stratégiáját készítjük, mellyel a következõ, londoni olimpián való jobb szereplést szeretnénk megalapozni.

::Nyomtatható változat::