Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Többek között a címbeli kesernyés kérdés is felvetõdött a Déli Egyházkerület immár negyedik munkaévkezdõ lelkészkonferenciáján. Idei témánk a gyülekezetépítés volt, de vajon van-e reális esélye az építésnek egy sok tekintetben fogyó, pusztuló országban és egyházban? Lehet-e úgy építeni, hogy közben esetleg mi magunk is önpusztító módon élünk és szolgálunk? Egyáltalában hol kezdjük, hogyan fogjunk hozzá a tudatos gyülekezetépítéshez?

Gondolom, ezek a kínzó kérdések sok lelkész kollégát szorongatnak egyházunkban, és reménység szerint egyre több, felelõsen együtt gondolkodó gyülekezeti tagot is foglalkoztatnak. Ezért szeretnénk közkinccsé tenni valamit mindabból, amit augusztus végén közel nyolcvanan két tömény napban kaptunk Balatonszárszón, útmutatásként, útravalóként az induló munkaévre.

Az elsõ elõadásban Bíró László, a családpasztorációért felelõs római katolikus püspök figyelmeztetett a fundamentumra: a gyülekezetépítés alapja a családpasztoráció. Nem szabad ellenségképet gyártanunk, de reálisan kell számolnunk azzal, hogy napjainkban a házasság és a család militáns támadásoknak van kitéve. Aki nem veszi komolyan a családpasztorációt, vagy csupán elhanyagolható rétegmunkának tekinti, az ne lepõdjön meg, ha hamarosan „múzeumõr” lesz üresedõ templomában, kiöregedõ, kihaló gyülekezetében.

Családbarát egyházi épületekre és közösségekre van szükség, ha meg akarunk küzdeni korunk fenyegetõ járványával, a beteges individualizmussal. Minél távolabb sodródik ugyanis az ember Istentõl, annál inkább elfelejti a Teremtõ életmentõ figyelmeztetését: nem jó az embernek egyedül… A Központi Szeminárium rektora hangsúlyozta: merjünk örülni a fiatal pároknak, és bátran mondjuk nekik: „Szépek vagytok!” Csak ezzel a pozitív, életigenlõ töltéssel lehet esélye a jegyesoktatásnak és a házaspárok, családok pásztori kísérésének.

Szinte hallom némelyek ellenvetését: könnyû vagy legalábbis könnyebb a katolikusoknak, hiszen náluk még ma is komoly számokkal lehet dolgozni. De mi van, mi lesz a mi kis evangélikus szórványegyházunkkal? Mi tényleg csak lemorzsolódunk, fogyunk, pusztulunk?!

Erre a kérdésre keresett választ Szabó Lajos, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Tanszékének professzora, aki Biztató és elgondolkodtató jelek egy felmérés tükrében címmel festett színes tájképet negyvenkilenc evangélikus gyülekezet életérõl. A felmérést teológushallgatók készítették, akik tíz, többségében a gyülekezetépítéssel kapcsolatos kérdésre kértek választ az általuk kiválasztott gyülekezetek lelkészi és világi vezetõitõl. Nyilvánvaló, hogy az így kirajzolódó körkép nem feltétlenül reprezentálja egyházunk teljes keresztmetszetét, de néhány adat feltétlenül figyelemreméltó. Ezek szerint a megkérdezett gyülekezetek közel kétharmadában komoly vágy él a megújulás iránt, és nyitottak új, modern eszközök kipróbálására is. Nõ az igény a speciális hétköznapi alkalmakra, fesztiváljellegû találkozókra. Ugyanakkor nem feltétlenül pozitív adat, hogy a megkérdezett gyülekezetek 70%- a egyértelmûen lelkészcentrikus…

Fontos motiváció a gyülekezetépítésben, ha mûködik az adott településen valamilyen evangélikus intézmény, de ugyanakkor több helyütt negatívumként említették az egyházi iskola és a helyi gyülekezet közötti távolságot.

A kutatás egyik legfontosabb megállapítása, hogy igazán ott van jövõkép, ahol a presbitériumban hitélet is folyik.

A közzétett adatok komoly vitát robbantottak ki a tematikus munkacsoportokban. Sokan túl rózsaszínûnek ítélték a körképet. Milyen jellemzõ: úgy tûnik, ezen a területen is csak a rossz hír a jó hír, csak a negatív statisztika a hiteles. Vajon a híres-hírhedt hungaropesszimizmus ránk, evangélikusokra nézve is mindig és mindenhol kötelezõ?!

Tény, hogy a helyzet nem túl rózsás hazánkban. Ezt szakszerûen elénk tárta a konferencia következõ elõadója, Tomka Miklós szociológus, aki látleletet adott a társadalmi kontextusról, a mai magyar valóságról. Csak néhány komor részlet a diagnózisból: demográfiai hanyatlás, falvak összeomlása, közösségképtelenség, az önálló gondolkodás hiánya, a „homo sovieticus” továbbélése, embertelen konzumizmus, egoizmus…

És mégis! Csak azért is hisszük, hogy van terápia! Ma is, itt és most, ebben a közegben kell hirdetnünk és megélnünk a jézusi modellt. Mesterünk nem foglalkozott a statisztikai trendekkel, hanem tudatosan közösséget, mégpedig másokért élõ kis közösségeket épített. A jövõ ma sem a belterjes, önmentõ, „mentsvár” jellegû, zárt gyülekezeteké, hanem az olyan nyitott közösségeké, melyek küldetésének célja túlmutat önmagukon – vallott hitérõl és egyházképérõl a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szociológiai Intézetének tanszékvezetõ professzora.

Utolsó elõadóként Kocsev Miklós, a Pápai Református Teológiai Akadémia tanára a gyülekezetépítéssel összefüggõ konfliktusokról szólt, hangsúlyozva az Istennel való eleven kapcsolat ápolásának, önmagunk építésének nélkülözhetetlen fontosságát. Ebbõl fakadhat az igazi pásztori magatartás: feszültségek, görcsök és félelmek nélküli jelenlét a közösség, a gyülekezet építésében. A gyakorlati teológus, aki egyben a balatonszárszói református gyülekezet lelkésze, Luther Márton gondolataival summázta elõadását: pásztornak lenni – kapcsolatokon keresztül is – egy folyamat. A keresztény élet nem kegyesség, hanem kegyessé válás. Még nem vagyunk azok, de azzá válhatunk, ez egy út, ez az út számunkra.

Ehhez kaptunk bõséges lelki útravalót a vízparton ünnepelt záró úrvacsorai istentiszteleten. Egyrészt újra belekóstolhattunk a Jézus korabeli tóparti megvendégelés ízébe, másrészt átélhettük a „partra szállított” Jónás döbbenetes ébredésének élményét: Urunk újra útnak indít, elküld a mi Ninivénkbe, hogy Krisztust hirdetve, megélve szolgáljunk a reánk bízottaknak.

Így indulhatunk együtt az új tanévbe és gyülekezetépítési munkaévbe – feszültségek, görcsök, félelmek nélkül, friss hittel, élõ reménységgel, megújuló szeretettel.

Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület

::Nyomtatható változat::