Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Af­ga­nisz­tán­ról nagy va­ló­szí­nű­ség­gel el­ső­ként a 2001. szep­tem­ber 11-i ter­ror­cse­lek­mé­nyek fel­buj­tó­ja­ként szá­mon tar­tott Osza­ma bin La­den jut az eszünk­be. Az­tán el­tű­nő­dünk, hol is ta­lál­juk meg a tér­ké­pen, a hír­adá­sok hal­la­tán pe­dig meg­ál­la­pít­juk, hogy ez a még min­dig há­bo­rú dúl­ta kö­zép-ázsi­ai or­szág nem ép­pen az eg­zo­ti­kus nya­ra­lá­sok cél­pont­ja. Fe­ke­te Dá­ni­el, a Ma­gyar Öku­me­ni­kus Se­gély­szer­ve­zet (MÖSZ) mun­ka­tár­sa sem ilyen „in­dít­ta­tás­ból” töl­tött ott más­fél évet…

– Min­dig is fog­lal­koz­ta­tott a gon­do­lat, hogy hosszabb-rö­vi­debb ide­ig va­la­me­lyik har­ma­dik vi­lág­be­li vagy fej­lő­dő or­szág­ban dol­goz­zak. Sze­ret­tem vol­na ki­pró­bál­ni ma­gam, hogy helyt tu­dok-e áll­ni. A 2004. évi szö­kő­ár után né­hány hó­na­pot Srí Lan­kán töl­töt­tem. Ak­kor – négy nap­pal a cu­na­mit kö­ve­tő­en – egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra ta­lál­tam ma­gam a ka­taszt­ró­fa hely­szí­nén. Sok­ko­ló él­mény volt. De gyor­san kel­lett cse­le­ked­nünk, és ilyen­kor nincs idő a töp­ren­gés­re.

– Az af­ga­nisz­tá­ni meg­bí­zás ez­zel szem­ben nem ér­te vá­rat­la­nul…

– In­du­lás előtt so­kat be­szél­get­tem azok­kal a kol­lé­gá­im­mal, akik hu­za­mo­sabb időt töl­töt­tek már kint. Ta­ná­cso­kat ad­tak, hogy mit vi­gyek ma­gam­mal, vagy hogy mi­re fi­gyel­jek majd bi­zo­nyos hely­ze­tek­ben. De tel­je­sen nem le­het fel­ké­szül­ni egy ilyen uta­zás­ra, hi­szen egy me­rő­ben más vi­lág­ról be­szé­lünk…

Ki­sebb meg­sza­kí­tá­sok­kal 2007 áp­ri­li­sá­tól 2008 ok­tó­be­ré­ig dol­goz­tam Bagh­lan tar­to­mány fő­vá­ro­sá­ban, a kö­rül­be­lül száz­negy­ve­nez­res lé­lek­szá­mú Pol-e Khom­ri­ban. Időm nagy ré­szét ott töl­töt­tem, de ter­mé­sze­te­sen több­ször jár­tam a se­gély­szer­ve­zet má­sik köz­pont­já­ban, Ma­zar-e Sha­rif­ban, il­let­ve Ka­bul­ban is.

– A MÖSZ észak-af­ga­nisz­tá­ni te­vé­keny­sé­gé­ről rend­sze­re­sen hírt adunk az Evan­gé­li­kus Élet­ben, de azért össze­fog­lal­ná rö­vi­den?

– Ott­lé­tünk el­ső sza­ka­szát a gyors se­gít­ség­nyúj­tás, a hu­ma­ni­tá­ri­us se­gé­lye­zés jel­le­mez­te. A tá­lib re­zsim meg­dön­té­se után, 2002-ben a kül­ügy­mi­nisz­té­ri­u­mi se­gély­szál­lít­mány szét­osz­tá­sá­ra kér­tek fel ben­nün­ket. Élel­mi­szert, ivó­vi­zet, sát­ra­kat, ta­ka­ró­kat jut­tat­tunk el az em­be­rek­hez. A köz­vet­len élet­ve­szély múl­tá­val kez­dőd­he­tett el az a fej­lesz­té­si mun­ka, amely már az élet­kö­rül­mé­nyek ja­ví­tá­sát cé­loz­ta. Har­minc­év­nyi há­bo­rús hely­zet után – pél­dá­ul – az ok­ta­tás és a me­ző­gaz­da­ság tá­mo­ga­tá­sá­val, inf­ra­struk­tu­rá­lis be­ru­há­zá­sok­kal, mun­ka­hely­te­rem­tés­sel a nor­ma­li­zá­ló­dást pró­bál­juk elő­se­gí­te­ni. Ez per­sze nem megy gyor­san, lé­pé­sen­ként ha­la­dunk elő­re.

– Mi volt a konk­rét fel­ada­ta?

– A fej­lesz­té­si mun­kák irá­nyí­tá­sa, ko­or­di­ná­lá­sa, össze­fo­gá­sa, va­la­mint kap­cso­lat­tar­tás, egyez­te­tés part­ne­re­ink­kel, a töb­bi NGO-val (non-govern­men­tal or­ga­ni­za­ti­on, az­az nem kor­mány­za­ti szer­ve­zet – a szerk.) és az ön­kor­mány­za­tok­kal. Fő­ként csak a mun­kám­hoz kap­cso­ló­dó­an moz­dul­tam ki az iro­dánk­ból, mi­vel a biz­ton­sá­gi hely­zet sem olyan, hogy nyu­god­tan le­hes­sen sé­tál­gat­ni az ut­cá­kon. Az or­szág dé­li ré­szé­ben még most is há­bo­rú van, és az utób­bi más­fél-két év­ben észa­kon is rosszab­bo­dott a hely­zet, nőtt az ön­gyil­kos me­rény­le­tek és a rob­ban­tá­sok szá­ma.

– Volt köz­vet­len élet­ve­szély­ben?

– Elő­for­dult, hogy az iro­dánk­tól né­hány ut­cá­nyi­ra lé­vő bör­tön­ből meg­szö­kött né­hány rab, és az ül­dö­zé­sük köz­ben lö­völ­dö­zés tört ki a kör­nyé­kün­kön, de olyan at­ro­ci­tás, amely ki­fe­je­zet­ten a se­gély­szer­ve­zet el­len irá­nyult vol­na, mind ez idá­ig nem volt. A leg­több tá­ma­dás cél­pont­ja a ka­to­na­ság és a rend­őr­ség; nem­csak ezért, de – bár tart­juk ve­lük a kap­cso­la­tot – nem a ma­gyar hon­véd­ség tá­bo­rá­ban élünk, ha­nem bent a vá­ros­ban.

– Ha már a vá­rost em­lí­ti: mi­lyen a he­lyi­ek éle­te?

– A leg­töb­ben vá­lyog­há­zak­ban él­nek. A vi­szo­nyok­ról so­kat el­árul­hat az, hogy mi­u­tán ha­za­jöt­tem, az el­ső idő­ben rend­re meg­döb­ben­tem azon, hogy es­te tíz után is van áram… A me­ne­kül­tek és a vissza­te­le­pül­tek tá­bo­ra­i­ban még szű­kö­seb­bek a kö­rül­mé­nyek. De a ne­héz­sé­gek el­le­né­re min­den­na­pi éle­tet pró­bál­nak él­ni az em­be­rek! Erős élet­ösz­tön mun­kál­ko­dik ben­nük. So­ha nem gon­dol­ják, hogy nincs to­vább. Ki­tar­tó­ak; ha va­la­mi nem si­ke­rül, új­ra­kez­dik. A la­kos­ság túl­nyo­mó több­sé­ge a me­ző­gaz­da­ság­ban dol­go­zik, egy­sze­rű­en azért, mert itt kap mun­kát. Az af­gán azon­ban alap­ve­tő­en ke­res­ke­dő nép. A pi­ac leg­alább­is min­dig na­gyon han­gos és élénk…

– Ez az arab vi­lá­got idé­zi… Jól sej­tem, hogy a val­lás az itt­hon ta­pasz­tal­ha­tó­hoz ké­pest sok­kal na­gyobb szerepet kap a min­den­na­pok­ban?

– Az isz­lám va­ló­ban az élet min­den te­rü­le­tén je­len van. Elég, ha csak ar­ra gon­do­lunk, hogy a mü­ez­zin hang­ja na­pon­ta öt­ször imá­ra hív­ja az em­be­re­ket. De a meg­be­szé­lé­sek, tár­gya­lá­sok is egy-egy Ko­rán-idé­zet fel­ol­va­sá­sá­val kez­dőd­nek, nem be­szél­ve az ün­nep­sé­gek­ről, alap­kő­le­té­te­lek­ről, épü­let­át­adá­sok­ról. Ren­ge­teg olyan ki­fe­je­zé­sük van, amely a val­lás­hoz kö­tő­dik; gyak­ran mond­ják, hogy min­den Al­lah aka­ra­tá­ból tör­té­nik.

– El­kép­zel­he­tő egy­ál­ta­lán kö­zöt­tük az is­ten­ta­ga­dás?

– Nem jel­lem­ző. Né­me­lyek ter­mé­sze­te­sen ke­vés­bé gya­ko­rol­ják a val­lá­su­kat, de olyan em­ber­rel nem ta­lál­koz­tam, aki meg­kér­dő­je­lez­te vol­na Al­lah lé­tét.

– A MÖSZ, bár a ha­zai re­for­má­tus, evan­gé­li­kus, me­to­dis­ta, uni­tá­ri­us és or­to­dox egy­ház ala­pí­tot­ta, nem misszi­o­nál…

– A hu­ma­ni­tá­ri­us se­gé­lye­zés és a fej­lesz­té­si mun­ka nem a hit­té­rí­tés cél­já­val zaj­lik! Alap­el­vünk, hogy nem­re, nem­ze­ti­ség­re, val­lás­ra és vi­lág­né­zet­re va­ló te­kin­tet nél­kül se­gí­tünk a baj­ba ju­tot­tak­nak és a leg­rá­szo­rul­tab­bak­nak. Af­ga­nisz­tán­ban is oda­fi­gye­lünk ar­ra, hogy ne sért­sük meg a he­lyi­ek meg­győ­ző­dé­sét. Pél­dá­ul nem az itt­hon meg­szo­kott, kör ala­kú és a ke­resz­tet áb­rá­zo­ló lo­gón­kat hasz­nál­juk, ha­nem csak a HIA be­tű­szót, amely szer­ve­ze­tünk an­gol ne­vé­ből – Hun­ga­ri­an In­terc­hurch Aid – ala­kult.

Ma­gán­em­ber­ként nem kér­ked­tem ke­resz­tény hi­tem­mel – de tit­kol­nom sem kel­lett. És so­ha nem érez­tem, hogy fur­csán néz­tek vol­na rám azért, mert nem mu­zul­mán va­gyok. Ked­ve­sek, ba­rát­sá­go­sak, nyi­tot­tak vol­tak ve­lem.

– De biz­to­san volt egy ha­tár, hogy mennyi­re en­ged­ték kö­zel ma­guk­hoz…

– Ne­héz ezt pon­to­san meg­ál­la­pí­ta­ni… Min­den­eset­re a köz­vet­len mun­ka­tár­sa­ink­kal az át­la­gos­nál szo­ro­sabb kap­cso­la­tot si­ke­rült ki­ala­kí­ta­nom. Időn­ként nyíl­tan be­szél­get­tünk olyan té­mák­ról is, ame­lyek gyak­ran még az egy­más kö­zöt­ti tár­sal­gá­sa­ik so­rán is ta­bu­nak szá­mí­ta­nak. Ilyen pél­dá­ul a csa­lá­don be­lü­li erő­szak vagy a gyer­me­kek bán­tal­ma­zá­sa.

– Ten­ni is tu­dott va­la­mit ezek el­len?

– Mint mond­tam, meg­le­he­tő­sen rit­kán ke­rül­nek nyil­vá­nos­ság­ra ezek a dol­gok. A tár­sa­da­lom rend­kí­vül csa­lád­cent­ri­kus; ha kül­ső fe­nye­ge­tést érez­nek, össze­zár­ják so­ra­i­kat, és meg­vé­dik egy­mást. Kí­vül­ál­ló­ként – mert még­is­csak az vol­tam – ezek­ben a kér­dé­sek­ben ne­héz ered­ményt el­ér­ni. El­ső­sor­ban az is­ko­lai ok­ta­tás-ne­ve­lés le­het az a te­rü­let, ahol a kü­lön­fé­le pél­dák, élet­vi­te­lek meg­mu­ta­tá­sá­val, meg­is­mer­te­té­sé­vel vál­toz­tat­ni le­het a „ha­gyo­má­nyo­kon”.

A MÖSZ af­ga­nisz­tá­ni je­len­lé­té­nek is ez a lé­nye­ge. A he­lyi kö­rül­mé­nyek­ből, adott­sá­gok­ból, kul­tú­rá­ból ki­in­dul­va, a szo­ká­sok­ra, ta­pasz­ta­la­tok­ra és szük­ség­le­tek­re épít­ve pró­bál­juk for­mál­ni a szem­lé­le­tü­ket, és pró­bá­lunk új le­he­tő­sé­ge­ket ad­ni a ke­zük­be.

Az egyik leg­na­gyobb si­ker­él­mény­ként él­tem meg, ami­kor a vissza­te­le­pül­tek tá­bo­rá­ban az új, száz em­bert fog­lal­koz­ta­tó tég­la­gyár át­adá­sa­kor azt lát­tam az em­be­re­ken: ér­tet­ték és ér­té­kel­ték, hogy nem ado­mányt vit­tünk ne­kik, és nem ala­mizs­nát osz­tot­tunk kö­zöt­tük, ha­nem mun­ka­le­he­tő­sé­get te­rem­tet­tünk ne­kik, és így se­gí­tet­tük őket ab­ban, hogy talp­ra tud­ja­nak áll­ni.

– Af­ga­nisz­tá­ni tar­tóz­ko­dá­sá­ból azért, gon­do­lom, nem csak a he­lyi­ek „pro­fi­tál­tak”…

– Csak­ugyan so­kat ta­nul­tam be­lő­le. Em­lí­tet­tem már az af­gá­nok ki­tar­tá­sát. Ma már én is más­képp vi­szo­nyu­lok a fel­ada­tok­hoz; bát­rab­ban né­zek szem­be azok­kal, ame­lyek ko­ráb­ban meg­old­ha­tat­lan­nak vagy leg­alább­is ne­héz­nek tűn­tek. Tu­dom, hogy kell és le­het meg­ol­dást ta­lál­ni a prob­lé­mák­ra.

A csa­pat­mun­ká­ra is más szem­mel te­kin­tek. Itt­hon a se­gély­szer­ve­zet „fő­ha­di­szál­lá­sán” több mint hú­szan dol­go­zunk. Kint – bár a he­lyi mun­ka­tár­sak szá­ma bő har­minc fő, és nagy pro­jek­tek ese­té­ben ez a szám el­éri a hat­va­nat is – a MÖSZ kép­vi­se­le­té­ben né­hány ma­gyar mun­ka­tár­sam­mal kö­zö­sen irá­nyí­tot­tuk a prog­ra­mo­kat, de volt úgy is, hogy he­te­kig egye­dül kel­lett helyt­áll­nom. Ilyen­kor azért hi­ány­zott va­la­ki, aki­vel rög­tön meg­oszt­hat­tam vol­na a gon­do­la­ta­i­mat, az öt­le­te­i­met, a kér­dé­se­i­met. Úgy gon­do­lom, hogy a ha­tá­ro­zott­ság, az el­kö­te­le­zett­ség és a cél­tu­da­tos­ság fon­tos em­be­ri tu­laj­don­sá­gok eb­ben a szak­má­ban, hogy meg­fe­le­lő fe­le­lő­ség­gel he­lyes dön­té­se­ket tud­junk hoz­ni szük­ség­hely­zet­ben lé­vő em­be­rek meg­se­gí­té­sé­ért.

– Vissza­megy?

– Egy-egy el­len­őr­ző vil­lám­lá­to­ga­tás­ra, ha szük­ség van rá, el­kép­zel­he­tő, hogy igen. De most na­gyon tu­dom ér­té­kel­ni, hogy itt­hon le­he­tek.

Vi­tá­lis Ju­dit

::Nyomtatható változat::