A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Za­lat­nay Sa­rol­ta ügyes-ba­jos dol­ga­i­ról a bul­vár­la­pok nap mint nap tu­dó­sí­ta­nak. Az éne­kes­nő be­teg­sé­gé­ről, pe­ré­ről, bör­tön­be ke­rü­lé­sé­ről és sza­ba­du­lá­sá­ról szá­mos cím­lap szólt. Mi a sok ne­ga­tív kri­ti­ka el­le­né­re sze­ret­nénk azt a mély ér­zel­mű em­bert be­mu­tat­ni, aki szem­be­né­zett a bű­nös­sé­gé­vel. Ci­ni nyíl­tan vall evan­gé­li­kus egy­ház­tag­sá­gá­ról, is­ten­hi­té­ről, me­sél édes­any­já­ról és ré­gi em­lé­ke­i­ről is.

– Ami­kor fel­ke­res­te­lek, mond­tad, hogy szí­ve­sen nyi­lat­ko­zol, mert te büsz­kén val­lod azt, hogy a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház tag­ja vagy.

– Ná­lunk a csa­lád­ban ter­mé­sze­tes volt az, hogy evan­gé­li­ku­sok va­gyunk. Édes­apám és édes­anyám is evan­gé­li­ku­sok vol­tak. En­gem a Bé­csi ka­pu té­ri temp­lom­ban ke­resz­tel­tek, és ott is kon­fir­mál­tam Ma­do­csai Mik­lós­nál. Ak­ko­ri­ban Szo­ko­lay Sán­dor kán­to­ri­zált az is­ten­tisz­te­le­te­ken, és ké­sőbb a kó­rus­ban még éne­kel­tem is. So­kat jár­tunk a De­ák té­ri gyü­le­ke­zet­be, ahol Ke­ken And­rás pré­di­kált.

– Édes­anyád az egy­ház Ül­lői úti iro­dá­já­ban dol­go­zott…

– Igen, anyu­kám az evan­gé­li­kus egy­ház or­szá­gos iro­dá­já­ban dol­go­zott Ve­tő La­jos és Kál­dy Zol­tán püs­pök­sé­ge alatt. Kál­dy püs­pök­kel jó volt a kap­cso­la­tunk, így Ba­la­ton­szár­szón, az evan­gé­li­kus üdü­lő­ben sok­szor együtt nya­ral­tunk. Ami­kor már fesz­ti­vált nyer­tem, ak­kor is gyak­ran jár­tunk oda. Volt olyan, hogy egyik es­te a sió­fo­ki kom­pon, má­sik nap meg a Szár­szón üdü­lő lel­ké­szek­nek éne­kel­tem a Nem va­gyok én apá­ca! cí­mű slá­ge­re­met. Ha ak­kor lett vol­na bul­vár­saj­tó, biz­to­san fő­cím lett vol­na be­lő­le. Egyéb­ként sok ba­rá­ti kap­cso­la­tom is ezek­ről az üdü­lé­sek­ről szár­ma­zott.

– Ezek a kap­cso­la­tok meg­van­nak még?

– Ami­kor hí­res let­tem, meg­sza­kad­tak. Nem je­lent­kez­tek, ha meg én ke­res­tem őket, ak­kor azt hit­ték, ez csak egy ud­va­ri­as­sá­gi te­le­fon. Anyu­kám 1994 no­vem­be­ré­ben halt meg, s ha­lá­lá­val szűn­tek meg vég­leg ezek a kap­cso­la­tok. Va­la­hogy ódz­kod­tak tő­lem. De bár­mi tör­tént ve­lem az éle­tem fo­lya­mán, az egy­ház­hoz va­ló tar­to­zá­som bel­ső tar­tást és hi­tet adott. Anyu­val min­den va­sár­nap dél­előtt men­tünk is­ten­tisz­te­let­re. Ide­ha­za én kezd­tem ke­resz­tet hor­da­ni a nya­kam­ban, de nem di­vat­ból, ha­nem elv­ből, bel­ső, hit­be­li meg­győ­ző­dés­ből.

– Ami­kor be­teg let­tél, ami­kor bör­tön­ben vol­tál, ak­kor is vissza tud­tál nyúl­ni eh­hez a hit­be­li alap­hoz?

– Mind a mai na­pig a hi­tem az, ami erőt ad. Ha fel­lé­pek, fo­hász­ko­dom előt­te Is­ten­hez, hogy se­gít­sen. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy ez se­gí­tett át en­gem min­den gon­don. Anyu na­gyon ko­moly irá­nyí­tó sze­re­pet töl­tött be az éle­tem­ben. Ar­ra ne­velt, hogy nem sza­bad ha­zud­ni, s a leg­jobb, hogy ha min­den prob­lé­mát őszin­tén meg­be­szé­lünk. El­ső ének­lé­sem­nél ha­zud­tam ne­ki, mert azt mond­tam, ba­rát­nők­kel men­tem mo­zi­ba, köz­ben pe­dig fel­lép­tem. Le­buk­tam, mert a ba­rát­nőm anyu­ká­ja ugyan­ah­hoz a fod­rász­hoz járt, mint anyu, és el­mond­ta anyám­nak, mi­lyen jól éne­kel­tem. Anyu ha­za­jött, ki­osz­tott – és én min­dent be­val­lot­tam.

– Mit szólt ah­hoz, hogy hí­res éne­kes­nő lett be­lő­led?

– Imád­ta, bol­dog volt. Elő­ször ope­ra­éne­kes­nek szánt, gyö­nyö­rű mez­zo­szop­rán han­gom volt, de hét­éve­sen egy man­du­la­mű­tét so­rán a hang­szá­la­im meg­sé­rül­tek. Zon­go­ráz­tam hét évig klasszi­kust, utá­na ti­né­dzser­ként meg­érin­tett az an­gol–ame­ri­kai ze­ne. A Toldy Fe­renc Gim­ná­zi­um­ba jár­tam, és má­so­di­kos­ként kezd­tem kon­cer­tez­ni, a re­ked­tes han­gom­nak nagy si­ke­re volt. Anyu­kám egy fel­té­telt sza­bott: éne­kel­he­tek, de a ta­nul­má­nyi át­la­gom nem ro­mol­hat le emi­att.

Fur­csán él­te meg a hosszú ha­jat és a ki­a­bá­lós ze­nét, hi­szen ő ope­rá­ba, szín­ház­ba já­ró, kon­szo­li­dált nő volt. A szom­széd­asszo­nyok min­dig kér­dez­ték, mi­ért en­ge­di be a hosszú ha­jú hip­pi­ket – Zo­rán­ék, met­ró­sok, ome­­g­ások – a la­ká­sá­ba, de ő min­dig pró­bál­ta meg­győz­ni őket ar­ról, hogy ezek nem rossz fi­úk, csak ilyen a kül­se­jük.

– Mond­hat­juk azt, hogy a tánc­dal­fesz­ti­vál­lal kez­dő­dött a kar­ri­e­red?

– Igen, 1966-ban a Hol jár az eszem cí­mű slá­ger­rel. Az­tán jött Ang­lia és kon­cer­tek min­den­fe­lé a nagy­vi­lág­ban. De min­dig na­gyon anyás vol­tam, függ­tem édes­anyám­tól. Ne­ki olyan is­ten­hi­te és tar­tá­sa volt, amely nem volt lát­vá­nyos, de na­gyon ha­té­kony volt. Anyu most is ré­sze­se az éle­tem­nek: be­szél­ge­tek ve­le, já­rok ki hoz­zá a te­me­tő­be. Va­la­hol örül­tem is, hogy a bör­tön­ben el­töl­tött idő­met ő nem él­te meg, úgy­is vé­gig­csi­nált pár bör­tön­hely­ze­tet a kom­mu­niz­mus alatt, hi­szen édes­apám is és mind­két báty­ja bör­tön­ben volt – nem­kí­vá­na­tos sze­mé­lyek vol­tak. Édes­apám ott lett be­teg, rák­ban halt meg. So­kan azt mond­ták, biz­to­san he­lyet­te kel­lett men­nem, mert ez ben­ne van a csa­lá­dunk sor­sá­ban, hogy va­la­ki­nek min­dig bűn­hőd­nie kell.

– Ami­kor pár nap sza­bad­ság­ra ki­jöt­tél a bör­tön­ből, ifj. Ha­fen­scher Ká­roly evan­gé­li­kus lel­késszel ta­lál­koz­tál a fa­so­ri temp­lom­ban. Mi­ért érez­ted fon­tos­nak ezt a ta­lál­ko­zást?

– A bör­tön­ben jár­tam a ká­pol­ná­ba, ahol he­ten­te egy­szer volt is­ten­tisz­te­let. Min­den­nap ol­vas­tam az Út­mu­ta­tó igé­it. Ami­kor a sza­bad­ság­ról volt szó, kér­dez­ték, mit sze­ret­nék, és én érez­tem, hogy ne­kem kell egy lel­ki tá­masz. Eb­ből per­sze a té­vé show­mű­sort és üz­le­tet csi­nált. A ta­lál­ko­zá­sunk Ha­fen­scher Ká­rollyal na­gyon mély és em­be­ri volt, ami az át­la­gos té­vé­né­ző em­be­rek­nek nem jött vol­na le, ezért meg­vág­ták. Sok olyan do­log­ról be­szél­get­tünk, amit a szer­kesz­tők nem tar­tot­tak elég ér­de­kes­nek, de szá­mom­ra rend­kí­vü­li be­szél­ge­tés volt.

– Em­lék­szel még, mi­ről be­szél­get­te­tek?

– Ez egy lel­ki­pász­to­ri be­szél­ge­tés volt. Anyu­kám­ról be­szél­get­tünk és a bör­tön tük­ré­ben a bű­nös­ség kér­dé­sé­ről, ar­ról, hogy ne má­sok­ban ke­res­sük a hi­bát, ne gya­láz­zuk a má­sik em­bert ak­kor sem, ha tud­juk, nem mi ma­gunk va­gyunk egye­dül a bű­nö­sök egy kér­dés­ben. Fel­jött a jé­zu­si pél­da, hogy Jé­zus még a ke­reszt­re fe­szí­tés­kor sem ma­gá­ért har­colt, ha­nem má­so­kért, ér­tünk.

Én nem vol­tam kü­lönb a töb­bi­ek­nél, nem ját­szot­tam bent a sztárt. Oda­bent is a se­gít­ség­nyúj­tás, a hit, a ki­tar­tás mun­kál­ko­dott ben­nem. Be­szél­get­tünk a ben­ti lá­nyok­ról is, hogy én ho­gyan tu­dom eze­ket a ke­mény csa­jo­kat meg­sze­lí­dí­te­ni. Fo­ko­za­to­san nyíl­tak meg ne­kem, meg­sze­ret­tek, is­ten­tisz­te­let­re jöt­tek ve­lem, ta­ní­tot­tam őket éne­kel­ni, ír­ni-ol­vas­ni. Köny­ve­ket aján­lot­tam ne­kik, Bib­li­át ad­tam a ke­zük­be. Ez olyan hely­zet és olyan hely, ahol az em­be­rek több­sé­ge más­képp vi­szo­nyul min­den­hez, és ka­pasz­ko­dót ke­res, fo­gé­ko­nyabb lesz a lel­ki dol­gok iránt. A Bib­li­á­ban ren­ge­teg szen­ve­dő em­ber van, akik­nek a pél­dá­já­ból so­kat le­het ta­nul­ni. Nem kell nya­fog­ni, ha­nem azt kell mon­da­ni, hogy min­dent meg kell ol­da­ni és túl kell él­ni Is­ten se­gít­sé­gé­vel. Szá­mom­ra a hit nem volt ide­gen, nem a bör­tön­ben let­tem val­lá­sos – az is­ten­hit már ki­csi ko­rom óta mun­kál­ko­dik ben­nem, ez szá­mom­ra egy fo­lya­ma­to­san meg­élt él­mény, amely egész éle­te­men vé­gig­kí­sér.

– Hogy ér­zed most vissza­te­kint­ve a bű­nös­ség kér­dé­sét?

– Pró­bál­tam meg­ma­gya­ráz­ni ma­gam­nak, mi az, ami mi­att le­tér­het­tem ar­ról az út­ról, ame­lyen ad­dig men­nem kel­lett. Tu­dom, hogy va­la­hol le­tér­tem, és bűn­hő­dé­sem en­nek a kö­vet­kez­mé­nye. Vagy azért, mert nem meg­fe­le­lő em­be­rek­re bíz­tam ma­gam gaz­da­sá­gi­lag, pénz­ügyi­leg, vagy azért, mert az én fel­ada­tom a ze­ne út­ján van. Ta­lán la­záb­ban vet­tem az ér­zel­mi és a sze­rel­mi éle­te­met, ami­ért min­den ál­dott na­pon bo­csá­na­tot kér­tem a Jó­is­ten­től. Bor­zasz­tó­an szé­gyel­lem, hogy a sze­rel­mi ügye­im­mel nem tu­dok mit kez­de­ni. Min­dig is ér­zel­mi ala­po­kon élő em­ber vol­tam, és ez a szín­pa­don előnyt je­lent, mert hi­te­les­sé te­szi azt, amit csi­nálsz. Az ének a szí­ved­ből jön, és így át­éled a da­lo­kat. Azon­ban ezen a pá­lyán erős em­be­rek kel­le­nek mel­léd, akik en­nek a te­rü­let­nek a ra­ci­o­ná­lis ré­szét, a „föld­höz­ra­gadt”, gaz­da­sá­gi hát­tér­mun­kát szer­ve­zik.

– Hogy ér­zed, a he­lyük­re ke­rül­tek ben­ned ezek a ta­pasz­ta­la­tok?

– El­múl­ni so­sem fog­nak. A tör­tén­te­ket mu­száj fel­dol­goz­ni, mert új­ra talp­ra kell áll­ni. Anyu­kám azt mon­da­ná, hogy higgyek ön­ma­gam­ban és ab­ban, hogy a Jó­is­ten se­gí­te­ni fog. Meg­pró­bá­lok ha­zug­ság és sö­tét dol­gok nél­kül él­ni, és em­be­ri tar­tás­sal, hit­ben ne­vel­ni Ni­kit, a lá­nyo­mat.

Ta­pasz­tal­tam ott bent, hogy nem mind­egy, ki és mit mond. Amennyi­re ügyet­len és gya­kor­lat­lan vol­tam a pénz­ügyek­ben, ha a hit és az ér­ze­lem dol­ga­i­ról be­szél­tem, min­dig hi­te­les­nek mi­nő­sül­tem. A mai vi­lág­ban nem tu­dom, hogy a val­lá­son kí­vül mi le­het más, ami­be ka­pasz­kod­ni le­het. Is­te­nen kí­vül ki le­het más, aki­hez me­ne­kül­het­né­nek az em­be­rek? A ne­héz élet­ben egy­re töb­ben for­dul­nak a hit és Is­ten fe­lé.

– A ma­gyar film­szem­lén be­mu­tat­ták a Hol­nap tör­tént cí­mű el­ső ma­gyar bul­vár­fil­met, amely­ben meg­halsz, az­tán ki­de­rül, hogy még­sem. Mit gon­dolsz, a for­ga­tó­könyv­író mi­ért pont ezt az ál­do­zat­sze­re­pet osz­tot­ta rád?

– A fil­met Ge­ren­csér Ta­más el­ső fil­mes ren­de­ző ké­szí­tet­te. Ő iga­zá­ból a bul­vár lé­nye­gét akar­ta meg­mu­tat­ni ab­ból a szem­pont­ból, hogy mi­lyen sok min­den nem igaz mind­ab­ból, mennyi a ha­zug­ság mind­ab­ban, amit a bul­vár be­mu­tat. Így ke­rült be­le a szto­ri­ba az én ha­lá­lom és fel­éle­dé­sem is. So­kan meg­kér­dő­je­le­zik az én sze­re­pe­met, mond­ván, hogy aki­nek múlt­ja van, is­mert éne­kes­nő, az mit ke­res olyan ce­le­bek kö­zött, akik­nek nin­csen sem­mi fel­mu­tat­ni­va­ló­juk. Ezt a fil­met Del­hu­sa Gjon cé­ge ké­szí­tet­te, aki en­gem fel­ka­rolt, ami­kor ki­jöt­tem a bör­tön­ből. Er­re nem is mond­hat­tam vol­na ne­met, mert ez egy szer­ző­dés ré­sze volt. Ér­de­kes, hogy min­den­ki azt gon­dol­ja, mek­ko­ra pén­ze­ket kap­tunk a sze­rep­lé­sért, pe­dig sen­ki egy fil­lért nem ka­pott.

– A tánc­dal­fesz­ti­vál új­ra be­in­dult. Ezen­kí­vül is van­nak fel­lé­pé­se­id?

– Igen, hál’ Is­ten­nek so­kan ke­res­nek. A tánc­dal­fesz­ti­vál­nak is na­gyon örü­lök. Szol­no­kon volt az el­ső fel­lé­pés, ké­tez­res sta­di­on telt ház­zal. Lesz még hat nagy­vá­ros­ban kon­cer­tünk, no­vem­ber­ben pe­dig az Aré­ná­ban lé­pünk fel. Több­ge­ne­rá­ci­ós bu­lik ezek. A fi­a­ta­lok azért jön­nek, mert gye­rek­ko­ruk­ban szü­le­i­ken ke­resz­tül is­mer­ték meg eze­ket a da­lo­kat, a mi ge­ne­rá­ci­ónk és a ki­csit fi­a­ta­lab­bak pe­dig úgy élik át, mint egy nosz­tal­gi­kus él­ményt, amely szép, meg­ha­tá­ro­zó em­lé­ke­ket idéz fel ben­nük.

– Az adós­sá­go­dat mi­lyen mér­ték­ben tör­lesz­tet­ted már?

– Az összes be­vé­te­lem har­minc­há­rom szá­za­lé­kát adom le. Ezt nem tar­tom igaz­sá­gos­nak. Po­li­ti­ku­sok, ban­ká­rok ügyei ér­de­kes mó­don mind el­sik­kad­nak, ne­kem azon­ban szem­be kel­lett néz­nem az­zal, amit el­kö­vet­tem. A té­vés vál­lal­ko­zá­som nem csak az én hi­bám­ból om­lott össze, nem ér­zem, hogy min­den ter­het ne­kem kel­le­ne egye­dül vi­sel­nem ezért. Ha a vál­lal­ko­zás si­ke­rült vol­na, ak­kor én len­nék a ki­rály­nő, és imád­na az összes hi­te­le­ző. A bu­kás­nál egye­dül ma­rad­tam, és min­den­ki csak szi­dott. Gon­dol­ko­dom a per­új­ra­fel­vé­te­len, nem az anya­gi, ha­nem in­kább az er­köl­csi kár­té­rí­tés mi­att.

– Ang­li­á­ban meg fog je­len­ni egy köny­ved. El­árul­nád, mi­ről szól?

– Tu­laj­don­kép­pen nem új könyv, ha­nem az ed­dig ide­ha­za meg­je­lent köny­ve­im­nek olyan ré­sze­it tar­tal­maz­za, ame­lyek­nek nem­zet­kö­zi je­len­tő­sé­gük is van. Né­me­tül és an­go­lul is meg­je­len­ne egy kül­föl­di ki­adó jó­vol­tá­ból.

– Mi­re szá­mí­tasz a könyv kül­föl­di fo­gad­ta­tá­sá­val kap­cso­lat­ban?

– Ez a könyv már ősszel meg­je­lent vol­na, de most to­ló­dik a ha­tár­idő. Nem tu­dom, ho­gyan fo­gad­ják majd. Mos­ta­ná­ban sem­mi sem megy könnyen, hi­szen a nagy­vi­lág is anya­gi vál­ság­gal küzd.

– Ho­gyan te­kin­tesz a mos­ta­ni fi­a­tal sztá­rok­ra?

– Na­gyon sok jó éne­kes van. Fi­a­ta­lok ke­vés ta­pasz­ta­lat­tal, nem is­me­rik azt, hogy mit je­lent, ami­kor min­dent ma­guk­nak kell meg­va­ló­sí­ta­ni­uk. Mi ugyan­is ma­gunk ké­szí­tet­tük a fel­lé­pőru­há­in­kat, a fül­be­va­ló­mat pél­dá­ul ma­gam haj­lí­tot­tam drót­ból, az ere­de­ti­leg fe­ke­te gu­mi­csiz­má­mat én fes­tet­tem be kály­ha­ezüst­tel, a szem­pil­lá­mat fe­ke­te ci­pő­fes­ték­kel fes­tet­tem. Lop­tam anyu szek­ré­nyé­ből ru­há­kat, és azo­kat ala­kí­tot­tam át. Kosz­tüm­szok­nyá­ból mi­ni­szok­nyát, nagy pul­csi­ból mi­ni­ru­hát szab­tam. A sa­ját kre­a­ti­vi­tá­sunk­ra volt min­den bíz­va. Nem volt tech­ni­ka, ne­künk tud­nunk kel­lett éne­kel­ni. A ma­i­ak­nál más a hely­zet: őket ki­ta­lál­ják a szak­ér­tők, me­ne­dzse­rek és sty­lis­tok, an­nak meg­fe­le­lő­en, hogy a kö­zön­ség mit igé­nyel.

Mi ak­kor va­la­mit meg­te­rem­tet­tünk, amit az­óta is va­ri­ál­nak, de min­dig vissza­tér­nek a ré­gi­hez. Bár­ho­vá me­gyek el bu­li­ra, az új ge­ne­rá­ci­ó­ból hol ezt, hol azt a nó­tá­mat ének­lik. Ezek a da­lok örök­zöl­dek ma­rad­tak, és pö­rög­nek a mai na­pig. Mi har­col­tunk, tisz­ta szív­vel és lé­lek­kel akar­tunk pro­du­kál­ni. Az aka­rat, a hit, az, hogy meg tu­dod és meg is fo­god csi­nál­ni – ez mun­kál­ko­dott ben­nünk. A mai vi­lág­ban sok­kal ne­he­zebb be­fut­ni, mert te­lí­tett a pi­ac, és ren­ge­te­gen van­nak. Hosszú ide­ig fenn­ma­rad­ni pe­dig egy­sze­rű­en majd­hogy­nem le­he­tet­len. Per­sze le­het, hogy a ma­i­ak­ra meg húsz év múl­va fog­nak nagy ge­ne­rá­ci­ó­ként te­kin­te­ni, de akik­kel én kezd­tem, azok tény­leg több ge­ne­rá­ci­ón át is az él­vo­nal­ban tud­tak ma­rad­ni. A pé­csi egye­tem szo­cio­ló­gia sza­kán egyéb­ként „tan­anyag” va­gyok, úgy is, mint „rock­tör­té­ne­lem”, és úgy is, mint „je­len­ség”, akit a ki­lenc­ve­nes évek­ben töb­ben ol­vas­tak, mint Bal­za­cot vagy Dosz­to­jevsz­kijt.

– Med­dig sze­ret­nél még szín­pa­don áll­ni?

– Nem tu­dom. Amed­dig a kö­zön­ség igény­li. Rosszul­esik azon­ban, hogy so­ha sem­mi­fé­le ál­la­mi el­is­me­rést nem kap­tam. Egy­szer Sze­gő And­rás, a Nők Lap­ja új­ság­író­ja mond­ta, hogy ne vágy­jak ef­fé­lé­re, mert én már meg­kap­tam azt az el­is­me­rést, ami fel­ér egy Kos­suth-díj­jal. Ezt ar­ra mond­ta, hogy egy­szer egy in­ter­jú­ban el­me­sél­tem ne­ki, hogy ami­kor bör­tön­ben vol­tam, ba­rát­nő­im, Il­di, Szil­vi­ke és a lá­nyom, Ni­ki a ma­gyar vizs­la ku­tyánk­kal, Mar­ci­val min­den va­sár­nap es­te ki­lenc­kor el­jöt­tek a bör­tön sar­ká­ra. Ugat­tat­ták a ku­tyát, és én ak­kor ki­néz­tem az ab­la­kon, és in­te­get­tem ne­kik. Ele­in­te kér­tem a lá­nyo­kat, le­gye­nek csend­ben, mert sze­ret­ném hal­la­ni a ku­tya­uga­tást. A vé­gén már ki­lenc előtt öt perc­cel szól­tak egy­más­nak, hogy most jön a Ci­ni ku­tyá­ja, és csönd le­gyen. Ez az én Kos­suth-dí­jam: hogy ezek kö­zött az em­be­rek kö­zött ért annyit a sza­vam, tisz­tel­tek és sze­ret­tek annyi­ra, hogy ezt meg­tet­ték ne­kem.

Bol­la Zsu­zsa

::Nyomtatható változat::