Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A 20. szá­za­di ze­ne egyes hí­vei év­ti­ze­dek óta fa­nya­log­nak, ha Carl Orff Car­mi­na Bu­ra­na cí­mű mű­ve ke­rül szó­ba. Bí­rál­ják to­ná­lis hang­zá­sát, ne­he­zen tud­ják meg­bo­csá­ta­ni rend­kí­vü­li si­ke­rét. A hang­ver­seny­nap­tár­ra te­kint­ve va­ló­ban a ze­nei élet kö­zép­pont­já­ban van itt­hon is, feb­ru­ár vé­gén az Ope­rá­ban a Bu­da­pes­ti Fil­har­mó­ni­ai Tár­sa­ság ze­ne­ka­ra és a Ma­gyar Ál­la­mi Ope­ra­ház ének­ka­ra Hé­ja Do­mo­kos irá­nyí­tá­sá­val mu­tat­ta be. Rá egy hét­re e pro­duk­ci­ó­val lá­to­ga­tott a fő­vá­ros­ba a Sze­ge­di Kor­társ Ba­lett. A Pé­csi Ba­lett is szív­ügyé­nek te­kin­ti a da­ra­bot, tíz év­vel ez­előtt be­mu­ta­tott elő­adá­sát no­vem­ber­ben újí­tot­ta fel, s az­óta is táb­lás há­zak mel­lett játssza.

Mi­ben rej­lik a mű tit­ka? Ta­lán há­rom té­nye­ző­nek: a szer­zői ta­len­tum­nak, a pa­rá­dés szö­veg­könyv­nek és a köz­re­adás idő­pont­já­nak meg­is­mé­tel­he­tet­len ere­dő­je.

Carl Orff né­met ze­ne­szer­ző 1895-ben szü­le­tett. Pá­lyá­ja ele­jén mint ki­vá­ló ze­ne­pe­da­gó­gus szer­zett hír­ne­vet. A ré­gi ze­ne, ezen be­lül az egy­há­zi ze­ne ku­ta­tá­sá­ban ért el ered­mé­nye­ket, emel­lett ma is vi­lág­szer­te al­kal­maz­zák „Orff-Schul­werk” né­ven is­mert ze­nei és moz­gás­ne­ve­lé­si me­to­di­ká­ját. Eb­ben – a gyer­me­kek fej­lő­dé­sét is ki­vá­ló­an szol­gá­ló – pe­da­gó­gi­ai mód­szer­ben a be­széd, a ze­ne, a tánc rit­mu­sa eggyé vá­lik.

Mint ze­ne­szer­ző el­ső szín­pa­di si­ke­rét a Frank­furt­ban 1937-ben be­mu­ta­tott Car­mi­na Bu­ra­na cí­mű mű­vé­vel arat­ta. Orff nem tett mást, csak „to­tá­lis szín­há­zá­ban” pe­da­gó­gi­ai mód­sze­rét ül­tet­te át a gya­kor­lat­ba. Szín­pa­di is­me­re­te­it ki­hasz­nál­va egy­sze­rű­en, de rend­kí­vül szug­gesz­tí­ven al­kot­ta meg. Bí­rá­lói ál­ta­lá­ban ze­né­jét ve­szik gór­cső alá, komp­le­xi­tá­sá­val már nem fog­lal­koz­nak.

A da­rab cí­mé­nek és a szö­veg­nek a for­rá­sa egy 13. szá­za­di ver­ses­kö­tet. A ba­jor­or­szá­gi Be­ne­dikt­be­u­ren ko­los­tor­ban meg­ta­lált la­tin és al­né­met nyel­ven írt kó­dex va­ló­sá­gos kin­cses­bá­nyá­ja az úgy­ne­ve­zett „vá­gáns” köl­té­szet al­ko­tá­sa­i­nak. Bor­da­lok, di­ák­nó­ták ke­ve­red­nek szer­ze­te­sek vi­lá­gi gon­do­la­ta­i­val, stí­lu­suk hol vas­kos, hol lí­rai, hol hu­mo­ros. A so­ro­kat ta­nul­má­nyoz­va az ol­va­só rá­éb­red­het ar­ra, hogy az egye­sek ál­tal „sö­tét kö­zép­kor­nak” tar­tott idő­szak ko­ránt­sem volt olyan ba­rát­ság­ta­lan.

A szer­ző a kó­dex­ből hu­szon­négy da­ra­bot hasz­nált fel a kar­mű­ben. Mű­fa­já­nak meg­ha­tá­ro­zá­sa nem egy­sze­rű, ta­lán a „szce­ni­kus kan­tá­ta” el­ne­ve­zés kö­ze­lí­ti meg a leg­job­ban. Ora­to­ri­kus for­má­ban hang­ver­seny­te­rem­ben vagy tánc­cal szí­ne­sít­ve szín­pa­don egy­aránt ha­tá­sos. Az opus há­rom rész­ből áll: az el­ső rész a ta­vasz­ról szól, a má­so­dik rész egy kocs­ma for­ga­ta­gá­ba en­ged be­pil­lan­tást, a be­fe­je­ző rész té­má­ja a sze­re­lem.

A har­ma­dik té­nye­ző a be­mu­ta­tás ide­je. Utó­lag vissza­te­kint­ve a har­min­cas évek vé­ge nem sok jót ígért egy né­met át­lag­pol­gár­nak. Az el­kö­vet­ke­zen­dő bor­zal­mak elő­ér­ze­te min­den lé­lek­ben ott lap­pan­gott, s egy re­ne­szánsz élet­vi­dám­sá­got su­gal­ló ze­nei cse­me­ge el­fe­led­tet­te a gon­do­kat. Orff ké­sőb­bi, ha­son­ló stí­lus­je­gyek­kel kom­po­nált mű­vei – mint a Ca­tul­li Car­mi­na vagy az Aph­ro­di­té győ­zel­me – már nem ara­ttak ak­ko­ra si­kert.

A mű Ma­gyar­or­szá­gon so­ká­ig el volt zár­va a kö­zön­ség elől. Fel­rót­ták a szer­ző­nek, hogy hat­van­mil­lió hon­fi­tár­sá­val együtt ott­hon ma­radt a hit­le­ri Né­met­or­szág­ban, s nem emig­rált, mint sok ze­nész tár­sa. A há­bo­rú után rá­adá­sul nem az NDK mű­vé­sze­tét gaz­da­gí­tot­ta, így a „nyu­gat­né­met szer­ző” irán­ti bi­zal­mat­lan­ság so­ká­ig meg­ma­radt.

Az 1956-os for­ra­da­lom után om­la­ni lát­szott az Orff kö­ré épí­tett fal. A Ma­gyar Rá­di­ó­ban 1960-ban ké­szült fel­vé­te­len For­rai Mik­lós ke­ze alatt olyan mű­vé­szek mű­köd­tek köz­re, mint Ré­ti Jó­zsef, Me­lis György vagy Gyur­ko­vics Má­ria. A hat­va­nas évek­ben ér­ke­zett az or­szág­ba a cseh­szlo­vák Sup­rap­hon ki­vá­ló fel­vé­te­le. A Cseh Fil­har­mo­ni­ku­sok ének- és ze­ne­ka­rát Vác­lav Sme­táček ve­zé­nyel­te.

A mű egy­re nép­sze­rűbb lett, min­den ze­ne­ked­ve­lő­nek fű­ző­dik hoz­zá egy vagy több ze­nei él­mé­nye. Szá­mom­ra Je­an-Pier­re Pon­nel­le 1975-ben ké­szí­tett film­je je­lent fe­lejt­he­tet­len él­ményt, de szá­mos kon­cert­re is szí­ve­sen em­lé­ke­zem. Szin­te hi­he­tet­len, de a mű­vet Ma­gyar­or­szá­gon me­ne­dzse­lő ügy­nök­ség ada­tai sze­rint az el­múlt nyolc év­ben öt­ven­ki­lenc kon­cer­ten és száz­ti­zen­ki­lenc szín­há­zi elő­adá­son mu­tat­ták be.

A be­ve­ze­tő­ben em­lí­tett két ba­lett­elő­adás is mél­tó Orff szel­le­mé­hez. A Pé­csi Ba­lett ko­rán fel­fe­dez­te a Car­mi­na Bu­ra­ná­ban rej­lő moz­gást, má­ig klasszi­kus­nak szá­mít Eck Im­re 1978-as ko­re­og­rá­fi­á­ja. Az elő­adás a Pé­csi Nyá­ri Szín­ház mű­so­ra­it szí­ne­sí­tet­te.

A mos­ta­ni fel­újí­tás Herczog Ist­ván ti­zen­két év­vel ez­előt­ti, nagy si­ke­rű be­mu­ta­tó­ján ala­pul. Az ak­ko­ri elő­adás sza­bad­tér­re ké­szült, és Ne­ub­ran­den­burg temp­lom­te­rén is el­ját­szot­ták. A mos­ta­ni szín­re­vi­tel fe­sze­sebb s lé­nye­ge­sen rö­vi­debb is. Össze­füg­gő tör­té­ne­tet me­sél el a tánc nyel­vén: egy an­gyal meg­pró­bál­ta­tá­sa­it a föl­dön. A vas­kos té­má­kat eny­hí­ti a hu­mor se­gít­sé­gé­vel. Em­lé­ke­ze­tes mó­don a hí­res kont­ra­te­norári­át („Olim la­cus co­lu­e­ram” – „Haj­dan szép hattyú vol­tam én”) a csap­szék­ben el­ázott an­gyal­lal ál­lít­ja pár­hu­zam­ba, s a töb­bi dé­vaj tré­fát is sze­re­tet­tel old­ja.

Nem tar­tom sze­ren­csés­nek vi­szont, hogy Ra­vel Bo­le­ró­já­val tet­ték egy mű­sor­ba. A lá­tot­tak sze­rint a Bo­le­ro so­kat ki­vesz a tán­co­sok­ból, s emi­att az Orff-mű kur­tít­va ke­rül a kö­zön­ség elé. Saj­nos ép­pen az óné­met szö­ve­gek­kel rö­vi­dült meg a da­rab.

A Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­já­ban lá­tott, majd egy év­ti­ze­des múlt­ra vissza­te­kin­tő sze­ge­di elő­adás fi­lo­zo­fi­kus ol­da­lá­ról kö­ze­lí­ti meg a kö­zép­ko­ri já­té­kot. A da­rab ele­jén és vé­gén – mint­ha Berg­man A he­te­dik pe­csét­jé­ből lép­ne ki – tes­tet ölt a ha­lál, s et­től kezd­ve a tánc­já­ték élet s el­mú­lás mezs­gyé­jén fo­lyik. „For­tu­na áll­ha­tat­lan, csal­fa” – ének­li a nyi­tó­kó­rus, s ez meg­ad­ja az est han­gu­la­tát. Egy me­zőn zaj­lik a já­ték, fü­vön lép­ked­nek a sze­rep­lők, a te­li­hold hol tisz­tás, hol hát­tér, hol ör­vény, amely le­húz­za az élőt.

A ly­o­ni tánc­szín­ház­ban is nagy si­ker­rel be­mu­ta­tott da­rab egy össze­forrt fi­a­tal al­ko­tó­kö­zös­ség mes­ter­mű­ve. A klasszi­kus ba­lett ki­vé­te­lé­vel min­den moz­du­la­ti sor­nak tár­há­za, lí­rai és ak­ro­ba­ti­kus ele­mek vált­ják egy­mást. A fe­szült­sé­get itt is jól old­ja a kocs­mai je­le­net. A ko­re­og­rá­fus, Ju­ro­nics Ta­más a csa­pat­ra épít, az össz­já­té­kot he­lye­zi min­de­nek elé, ez alól csupán lány a ki­vé­tel, akit a sze­rel­mi be­tel­je­sü­lés­ből a ha­lál ra­gad el.

Csermák Zoltán

::Nyomtatható változat::