Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Kor­szak­vál­tás Egy­ház kor­szak­vál­tás ide­jén – ezt a cí­met ad­ta Wolf­gang Hu­ber ber­li­ni püs­pök ez­red­for­du­lón írt köny­vé­nek. Ez a szó fe­je­zi ki leg­in­kább azt a gyö­ke­res vál­to­zást, ame­lyet a ke­resz­tény­ség nap­ja­ink­ban Eu­ró­pá­ban át­él.

A ke­resz­tény Eu­ró­pa, úgy tű­nik, vég­képp a múl­té, fel­tar­tóz­tat­ha­tat­lan a sze­ku­la­ri­zá­ció, ha­tá­sai elől le­he­tet­len ki­tér­ni. Hol tá­gabb össze­füg­gés­ben ta­pasz­tal­juk ezt meg, pél­dá­ul az eu­ró­pai al­kot­mány meg­fo­gal­ma­zá­sa kö­rü­li vi­tá­ban, il­let­ve an­nak ered­mé­nyé­ben, hol a leg­szű­kebb kör­nye­ze­tünk­ben, pél­dá­ul a ke­resz­tény­ség­gel kap­cso­la­tos meg­döb­ben­tő mély­sé­gű tu­dat­lan­ság át­élé­sé­ben.

Akár­hol ér is min­ket, nem kel­le­mes a ta­pasz­ta­lat. De nem is vá­rat­lan. Aki nyi­tott szem­mel járt, és jó­zan ésszel gon­dol­ko­dott, az már na­gyon ré­gen ol­va­sott a je­lek­ből. Jó het­ven éve ír­ta le Di­et­rich Bon­hoef­fer, hogy el­kezd­he­tünk bú­csút ven­ni a cons­tan­ti­nu­si kor­szak­tól, amely ké­nyel­mes, sőt elő­jo­gok­kal já­ró hely­ze­tet biz­to­sí­tott a ke­resz­tény egy­há­zak­nak, és hely­ze­tünk egy­re in­kább ha­son­lí­ta­ni fog az ős­ke­resz­té­nyeké­hez: ide­gen kör­nye­zet­ben kell majd ke­resz­tény kö­zös­ség­ként él­nünk. Ho­gyan re­a­gá­lunk?

Iz­gal­mas kér­dés, ho­gyan re­a­gá­lunk er­re a most már vi­lá­go­san kör­vo­na­la­zó­dó hely­zet­re. Úgy ta­pasz­tal­juk, hogy rosszak a re­ak­ci­ó­ink. Min­de­nek­előtt van ben­nünk egy ért­he­tő fé­le­lem. Ami­kor éle­tünk sta­bil­nak és örök­nek gon­dolt ke­re­tei meg­la­zul­nak, ami­kor biz­tos­nak hitt tá­jé­ko­zó­dá­si pon­tok kö­dös­sé vál­nak, ami­kor nem­ze­dé­kek óta mű­kö­dő min­ták egy­szer csak nem kö­te­le­ző­ek töb­bé, könnyen érez­het­jük el­ve­szett­nek ma­gun­kat. Nincs, ami se­gít­sen, biz­ton­sá­got ad­jon. Ma­gunk­nak kell el­iga­zod­nunk, az éle­tet meg­szer­vez­nünk, túl­élé­si stra­té­gi­á­kat ki­ta­lál­nunk. Nem kel­le­mes hely­zet. Saj­nos meg­fe­jel­jük ezt még a le­he­tő leg­rosszabb ref­lex­szel: in­du­la­to­sak le­szünk. Bűn­ba­kot ke­re­sünk, és könnyen meg is ta­lál­juk pél­dá­ul a kor­szel­lem­ben, a kép­zé­si rend­szer­ben, szer­ve­ze­tek­ben, fel­sőbb­ség­ben vagy egy­sze­rű­en csak egy­más­ban.

Könnyen le­het, hogy ki­sebb­ség­be ke­rül­tek azok a gyü­le­ke­ze­ti pres­bi­té­ri­u­mok, ame­lyek bé­ké­ben, meg­ér­tés­ben és sze­re­tet­ben mű­köd­nek, és nem vesz­nek össze min­den má­so­dik gyű­lé­sen. A lel­kész­tár­sa­dal­mat is fe­szült­sé­gek, vil­lon­gá­sok, sze­mé­lyi el­len­té­tek jel­lem­zik, s ezek oka nem ke­vés eset­ben az imént le­írt pá­nik.

Ön­pusz­tí­tó re­ak­ci­ó­ink so­rá­ban még ket­tőt em­lí­tünk meg. Egyik az er­kölcs­te­len hoz­zá­ál­lás: mi még ki­húz­zuk va­la­hogy, és utá­nunk a víz­özön. Ez a szem­lé­let több­nyi­re nem sza­vak­ban kör­vo­na­la­zó­dik, ha­nem tet­tek­ben: olyan dön­té­se­ket ho­zunk, ame­lyek nem a jö­vőt épí­tik, ha­nem be­be­to­noz­zák a szá­nal­ma­san mű­kö­dő je­lent. Ezen­köz­ben – fő­ként a ki­csi és fo­gyó – gyü­le­ke­ze­tek úgy ér­zik, ma­guk­ra ma­rad­tak, ki­szol­gál­tat­va olyan vi­lág­fo­lya­ma­tok­nak, ame­lye­ket nem tud­nak be­fo­lyá­sol­ni, és sen­ki sem si­et kel­lő mó­don és mér­ték­ben a se­gít­sé­gük­re.

Úgy tű­nik, hi­ány­zik a jó­zan, ra­ci­o­ná­lis gon­dol­ko­dás, ki­út­ke­re­sés, a ki­hí­vás­ra tör­té­nő ér­tel­mes re­a­gá­lás.

A ten­ni­va­lók szám­ba­vé­te­le el­mé­le­ti sí­kon

A ki­út­ke­re­sés há­rom sí­kon tör­té­nik, eze­ket pedig nem sza­bad össze­mos­ni és össze­ke­ver­ni. A prog­nó­zis az el­ső sík. Ez hely­zet­fel­mé­rést je­lent, pil­la­nat­fel­vé­telt, ame­lyet egy vo­nal­lal mint­egy meg­hosszab­bít­va, lo­gi­ku­san gon­dol­kod­va, a fel­mért ada­tok­ra, té­nyek­re tá­masz­kod­va el­kép­zel­jük, ho­gyan foly­ta­tód­hat mind­ez. Mi­lyen jö­vő kö­vet­ke­zik a fel­mért hely­zet­ből? A prog­nó­zis jó­zan gon­dol­ko­dás és szám­ve­tés ered­mé­nye, azon­ban – mi­vel mód­sze­re a kö­vet­kez­te­tés – sok ben­ne a bi­zony­ta­lan­sá­gi té­nye­ző. Még­sem le­het ilyen elő­re­jel­zés nél­kül jö­vőt épí­te­ni.

Mi­lyen ada­tok áll­nak ren­del­ke­zé­sünk­re a prog­nó­zis­ké­szí­tés­hez ma? Tud­juk, hogy csök­ken a lét­szá­munk. Er­ről éven­te meg­győ­ződ­he­tünk, ami­kor ki­mu­ta­tást ké­szí­tünk a gyü­le­ke­ze­ti ada­tok­ról. Azt sem sza­bad azon­ban el­fe­lej­te­nünk, hogy bár a gyü­le­ke­ze­tek több­sé­gé­ben csök­ken a lét­szám, van­nak nö­vek­vő, fej­lő­dő, meg­élén­kü­lő gyü­le­ke­ze­tek is. Ha­mis ké­pet ka­punk, ha en­ge­dünk a kí­sér­tés­nek, és csak a ne­ga­tí­vu­mok­kal szá­mo­lunk!

Ta­pasz­tal­juk azt is, hogy ha­zánk­ban meg­sza­kadt a ke­resz­tény tra­dí­ció. Mai hit­ta­no­sa­ink je­len­tős ré­sze már nem hoz­za ott­hon­ról a Mi­atyánk, a bib­li­ai tör­té­ne­tek, az evan­gé­li­kus éne­kek is­me­re­tét. Ami­kor ta­ní­tunk, ezt a meg­sza­kadt lán­co­la­tot igyek­szünk hely­re­ál­lí­ta­ni. Nagy a fe­le­lős­sé­günk.

Ha­tal­mas kü­lönb­sé­gek ala­kul­tak ki a gyü­le­ke­ze­tek kö­zött. Van­nak több lá­bon ál­ló, szin­te gaz­da­sá­gi tár­sa­ság­ként mű­kö­dő, vi­rág­zó gyü­le­ke­ze­tek, em­be­rek­kel, pénz­zel, in­téz­mé­nyek­kel, iz­gal­mas és sok­szí­nű élet­tel – és van­nak nél­kü­lö­ző, pi­ci, el­öre­ge­dő, el­fo­gyó kö­zös­sé­gek. Nem len­ne sza­bad meg­tör­tén­nie, hogy a na­gyok ne fo­gad­ja­nak tá­mo­ga­tan­dó kis­test­vért. Nem tör­tén­het­ne meg, hogy le­gyen ki­csi, ame­lyet sen­ki sem ka­rol fel…

Mint egy­ház­nak csök­kent a tár­sa­dal­mi sú­lyunk és je­len­tő­sé­günk. Egy plu­ra­li­zá­ló­dó, lát­ha­tó­an mul­ti­kul­tu­rá­lis tár­sa­da­lom egy da­rab­ja va­gyunk, egy a pi­a­ci kí­ná­la­tok so­rá­ban. Nem kö­zöm­bös, ho­gyan je­le­nünk meg.

Ezek­ből a je­lek­ből tu­dunk prog­nó­zist ké­szí­te­ni. A prog­nó­zis azon­ban nem ke­ve­ren­dő össze a cél­lal. A cél két­ezer éve ugyan­az, és az is ma­rad: Krisz­tus evan­gé­li­u­mát sze­ret­nénk hir­det­ni pa­ran­csá­nak meg­fe­le­lő­en a szé­les vi­lá­gon. Er­re néz­ve bel­ső el­kö­te­le­zett­sé­günk van. És ezt a fel­ada­tot ki­mon­dott igen­nel is vál­lal­tuk. Aki pe­dig Ura az egy­ház­nak, az meg­ígér­te, hogy ve­lünk van, szol­gá­la­tun­kat ere­jé­vel és élő je­len­lé­té­vel tá­mo­gat­ja, és nem en­ge­di övé­it el­vesz­ni. A cél te­hát az evan­gé­li­um­mal és a re­mény­ség­gel áll össze­füg­gés­ben.

Ah­hoz pe­dig, hogy a célt el­ér­jük vagy csak meg­kö­ze­lít­sük, konk­rét ter­vek­re van szük­ség. An­nak meg­fo­gal­ma­zá­sá­ra, hogy ilyen cél fe­lé igye­kez­ve, ilyen ki­lá­tá­sok­kal mit tu­dunk ten­ni, mit kell ten­nünk. A terv min­dig konk­ré­tu­mot je­lent. Nem hit­val­lást és nem té­nyek­ből kö­vet­kez­te­tést, ha­nem konk­rét, le­het­sé­ges és szük­sé­ges ter­vek el­ké­szí­té­sét. Egy­há­zunk kö­zös ter­ve le­het az Élő kö­vek egy­há­za cí­met vi­se­lő stra­té­gia. De az egyes gyü­le­ke­ze­tek­nek is el kell odá­ig jut­ni­uk, hogy a sa­ját le­he­tő­sé­gü­ket szám­ba vé­ve el­ké­szít­sék konk­rét ter­ve­i­ket, kül­de­tés­nyi­lat­ko­za­tu­kat.

Ez há­rom sík, ame­lyek nem ver­sen­ge­nek egy­más­sal. Nem kö­zü­lük kell vá­lasz­ta­ni, ha­nem min­den sí­kon el­vé­gez­ni az ott el­vé­gez­he­tő mun­kát. Köz­ben nem fe­led­het­jük: a jó­zan gon­dol­ko­dás hi­á­nya meg­bé­nít.

Van­nak po­zi­tív el­vá­rá­sok, ész­re kell ven­ni őket

Szám­ba­vé­te­lük fon­tos a ter­vek ki­ala­kí­tá­sá­hoz és meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz.

Po­zi­tív el­vá­rás, hogy az egy­ház le­gyen ott az élet for­du­ló­pont­ja­in. Os­to­ba­ság ezt le­ki­csi­nyel­ni, gú­nyol­ni vagy szol­gál­ta­tás­nak ti­tu­lál­ni és rossz ér­zé­sek­kel vé­gez­ni. Meg­fi­gye­lé­sünk sze­rint sok fi­a­tal csa­lád mu­tat ér­dek­lő­dést a gyü­le­ke­ze­ti kö­zös­sé­gek iránt. Ér­de­mes ki­cse­rél­ni a ta­pasz­ta­la­to­kat: ho­gyan fe­le­lünk er­re az ér­dek­lő­dés­re? Mit kell ten­nünk, hogy job­ban, ered­mé­nye­seb­ben re­a­gál­junk?

Po­zi­tív el­vá­rás, hogy az egy­ház se­gít­sen azo­kon, akik sze­mé­lyes vagy szo­ci­á­lis szük­ség­hely­zet­be ju­tot­tak. A lel­ki­gon­do­zás és a dia­kó­nia az a te­rü­let, ame­lyen fej­lőd­nünk és elő­re­lép­nünk kell. Fel kell ké­szül­nünk, hogy töb­bet tud­junk eze­ken a te­rü­le­te­ken nyúj­ta­ni a je­len­le­gi­nél. Dia­kó­ni­án pe­dig messze nem csak in­téz­mé­nyek lét­re­ho­zá­sát és mű­köd­te­té­sét kell ér­te­nünk. Az ön­kén­tes­ség és a köl­csö­nös se­gít­ség­nyúj­tás je­len­tő­sé­ge fel­ér­té­ke­lő­dik.

Po­zi­tív el­vá­rás, hogy az egy­ház le­gyen a szent­ség te­re, üze­net meg­fo­gal­ma­zó­ja. Ad­jon te­ret és le­he­tő­sé­get az imád­ko­zás szá­má­ra, sőt ta­nít­sa az el­fe­le­dett nyel­vet. Le­gyen a lé­lek föl­eme­lé­sé­nek a he­lye. Le­gyen tér az is­ten­tisz­te­let kü­lön­bö­ző for­mái szá­má­ra.

Ez a há­rom al­ko­tó­elem, e há­rom funk­ció nagy je­len­tő­ség­gel bír a jö­vő egy­há­zának épí­té­sé­ben. Új egy­ház­kép, avagy a misszi­ói egy­ház is­mer­te­tő­je­gyei

Nyolc vo­nás, amely ki­bon­ta­ko­zó­ban van. Kár len­ne aka­dá­lyoz­ni őket, in­kább épí­te­ni szük­sé­ges.

1. Az épí­tés be­fe­lé kez­dő­dik. Gyen­ge, bi­zony­ta­lan kö­zös­ség­től hi­á­ba kö­ve­te­lünk misszi­ói len­dü­le­tet. A meg­erő­sö­dött kö­zös­ség kon­cent­ri­kus kö­rök­ben hat ki­fe­lé. A jö­vő gyü­le­ke­ze­tét ki­csi­nek, de bá­tor­nak és élet­erős­nek lát­juk.
2. Az egy­ház kö­zös­ség­ben él. Hí­vők kö­zös­sé­gé­ben. Ez a ter­mé­sze­te. Mert az evan­gé­li­um a kö­zös­ség csa­tor­ná­ján éri el az em­bert. A ke­resz­tény kö­zös­ség meg­élt kö­zös­ség az ün­nep­ben és egy­más tá­mo­ga­tá­sa a hét­köz­na­pok­ban. Hi­te­les a kör­nye­ze­te szá­má­ra.
3. Mi­lyen struk­tú­rát épít? Egy­re egy­sze­rűb­bet. Eb­be az irány­ba bi­zo­nyo­san lé­pé­se­ket kell ten­nünk. Ha a hí­vek szá­ma nem nö­vek­szik, mi­lyen ala­pon nö­vel­jük a kö­zös­sé­get mű­köd­te­tő és irá­nyí­tó struk­tú­rát?
4. Anya­gi­lag az ön­fenn­tar­tás irá­nyá­ba moz­dul. Nö­vek­vő kül­ső tá­mo­ga­tás­ra a jö­vő­ben bi­zo­nyo­san nem szá­mít­ha­tunk. Ha azon­ban egy kis kö­zös­ség ér­ték a ta­gok szá­má­ra, ak­kor ké­szek ér­te ál­doz­ni – és nem kény­sze­re­det­ten. Le­het­sé­ges, hogy ez nem ered­mé­nyez „lu­xus élet­for­mát”, de ez nem is cél.
5. A gyü­le­ke­zet tag­jai szol­gá­la­tot vé­gez­nek. Nem passzív né­zők. Egyik fő ér­té­kük, hogy fel­is­me­rik ka­riz­má­i­kat, és eze­ket szí­ve­sen ál­lít­ják a kö­zös­ség szol­gá­la­tá­ba. Egyet­len tag adott­sá­ga­it, ke­gyel­mi aján­dé­ka­it sem nél­kü­löz­he­ti a kö­zös­ség. A passzi­vi­tás nem pó­tol­ha­tó hi­ányt je­lent.
6. Mi­lye­nek az is­ten­tisz­te­le­tek? Nem egy­sí­kú­ak. Két irány­ba bi­zo­nyo­san moz­dul­nunk kell. Ápol­nunk kell a li­tur­gi­kus ha­gyo­má­nyok sok­szí­nű­sé­gét – és ko­moly fej­lesz­tés­re van szük­ség egy el­ha­nya­golt te­rü­le­ten: a ma­gas szín­vo­na­lú könnyű­ze­ne és a kor­társ at­mosz­fé­ra is­ten­tisz­te­le­ti je­len­lé­tét il­le­tő­en. Pon­to­san ugyan­annyi pénzt kell ez utób­bi­ra köl­te­nünk, amennyit a li­tur­gi­kus ha­gyo­mány ápo­lá­sá­ra köl­tünk. Ha meg­vizs­gál­juk azok­nak a di­va­tos kis­kö­zös­sé­gek­nek az éle­tét, ame­lyek sok evan­gé­li­kus fi­a­talt ma­guk­hoz von­za­nak, két meg­ta­nul­ha­tó ér­té­ket ta­lá­lunk. Egyik a szo­ros, össze­tar­tó kö­zös­ség, a má­sik a ma­gas szín­vo­na­lú is­ten­tisz­te­le­ti könnyű­ze­ne. Nem va­ló­szí­nű, hogy sza­bad mind­ezt fi­gyel­men kí­vül hagy­nunk.
7. A hol­nap gyü­le­ke­ze­te öku­me­ni­kus. Ez azt is je­len­ti, hogy nem fél és nem zár­kó­zik el. De azt is, hogy ké­pes ta­nul­ni ha­té­kony egy­há­zak­tól és moz­gal­mak­tól.
8. Az ered­mény: oá­zis egy­ház. Élet­igen­lő, együtt­mű­kö­dő, ki­csi, bá­tor és jó­ked­vű.

Sza­bó­né Mát­rai Ma­ri­an­na és Ara­di György

::Nyomtatható változat::