A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Éle­té­nek egyik ve­zér­fo­na­lát a bar­csi kis temp­lom­ból hoz­ta ma­gá­val. Kon­fir­má­ci­ó­ja al­kal­má­val hang­zott el fe­let­te: „Elég ne­ked az én ke­gyel­mem…” (2Kor 12,9) A má­si­kat lel­késszé ava­tá­sa­kor kap­ta Sop­ron­ban Ka­pi Bé­la püs­pök­től: „Mert nem vé­gez­tem, hogy egyéb­ről tud­jak ti köz­te­tek, mint a Jé­zus Krisz­tus­ról, még pe­dig mint meg­fe­szí­tett­ről. (…) Hogy a ti hi­te­tek ne em­be­rek böl­cses­sé­gén, ha­nem Is­ten­nek ere­jén nyu­god­jék.” (1Kor 2,2.5; Károli-fordítás)

Fó­nyad Pál Bar­cson szü­le­tett 1909. már­ci­us 18-án, a csa­lád har­ma­dik gyer­me­ke­ként. Ap­ja, Fuchs Pál a So­mogy me­gyei te­le­pü­lés kis fi­li­á­já­nak lé­vi­ta ta­ní­tó­ja volt. A fiú a csur­gói re­for­má­tus fő­gim­ná­zi­um­ban érett­sé­gi­zett. Teo­ló­gi­ai ta­nul­má­nya­it Sop­ron­ban vé­gez­te, ott avat­ta lel­késszé Ka­pi Bé­la püs­pök 1931-ben.

Teo­ló­gi­ai is­me­re­te­it ösz­tön­dí­jas­ként Né­met­or­szág­ban gya­ra­pí­tot­ta, majd az egy­ház­ke­rü­let több gyü­le­ke­ze­té­ben – Fel­ső­ná­nán, Ös­kün, Sár­vá­ron, Sop­ron­ban, Ma­gyar­bóly­ban és is­mét Sop­ron­ban – szol­gált, míg­nem vissza­ke­rült oda, ahon­nan el­in­dult: So­mogy-Za­lá­ba. 1937-től 1951-ig volt Iha­ros­be­rény pap­ja (csa­lá­di ne­ve 1947-től Fó­nyad), 1951 ka­rá­cso­nyá­tól pe­dig har­minc­ki­lenc éven át a nagy­ka­ni­zsai gyü­le­ke­zet lel­ké­sze. Nagy­ka­ni­zsán hunyt el 2001. má­jus 28-án. Ham­va­it a nagy­atá­di te­me­tő­ben lé­vő csa­lá­di sír­bolt őr­zi.

Ha le­xi­kon­ban sze­re­pel­ne a ne­ve, csak ennyit ol­vas­hat­nánk ró­la. Nem de­rül­ne ki, hogy szál­egye­nes volt, lágy ar­cú, ha­tá­ro­zott és me­leg­szí­vű, s az sem, hogy a 20. szá­zad el­lent­mon­dá­sos vi­lá­gá­ban szi­lárd hit­tel állt őr­he­lyén, és Is­ten Szent­lel­ke szol­gá­la­tán ke­resz­tül új­ra meg új­ra hi­tet tu­dott éb­resz­te­ni a rá­bí­zot­tak­ban a leg­ne­he­zebb idők­ben is. Az egy­ház szer­ve­ze­té­ben Or­dass püs­pök hí­vé­nek val­lot­ta ma­gát mind­vé­gig. Nem ha­jolt sem jobb­ra, sem bal­ra, nem vá­gyott sem rang­ra, sem gaz­dag­ság­ra, nem vé­let­len, hogy ti­zen­nyolc éven ke­resz­tül es­pe­res­he­lyet­tes­ként (!) szol­gált.

Egye­nes ma­radt jel­le­mé­ben és fi­zi­ku­má­ban egy­aránt. Pe­dig ér­ték meg­pró­bál­ta­tá­sok pszi­chi­kai és fi­zi­kai ér­te­lem­ben is. Ő ve­zet­te a rá­bí­zot­ta­kat, vi­gasz­tal­ta a be­teg­ágyon fek­vő­ket, sőt a kör­nyék­ről kór­ház­ba ke­rült evan­gé­li­kus hí­vek­nek is vit­te a re­mény­ség igé­jét. A lel­kek épí­tő­je volt. Ezt tük­rö­zik a kü­lön­bö­ző egy­há­zi ki­ad­vá­nyok­ban meg­je­lent me­di­tá­ci­ói, el­mél­ke­dé­sei és pré­di­ká­ci­ói is. Új temp­lo­mot nem kel­lett épí­te­nie, de – Is­ten cso­dá­la­tos ke­gyel­me foly­tán – meg­men­tet­te az alá­ak­ná­zott iha­ros­be­ré­nyit, majd a het­ve­nes évek­ben je­len­tős sze­re­pet vál­lalt ab­ban a küz­de­lem­ben, amely az egy­há­zi fel­sőbb­ség ál­tal le­bon­tás­ra ítélt (1891-ben épült) nagy­ka­ni­zsai temp­lom meg­men­té­sé­ért folyt. A temp­lom meg­ma­radt, fel­újí­tot­ták, s ma is ben­ne hang­zik Is­ten igé­je.

Min­den­ben mel­let­te ál­ló fe­le­sé­gé­vel, Né­meth Már­tá­val 1939-ben kö­tött há­zas­sá­got, s há­rom gyer­me­ket ne­velt. Pé­ter or­vos lett Svéd­or­szág­ban, Pál Auszt­ri­á­ban foly­tat­ja ap­ja hi­va­tá­sát (éve­ken át elő­adó volt hit­tu­do­má­nyi egye­te­mün­kön), Már­ta óvó­nő­ként állt helyt itt­hon.

Jó volt sze­mé­lye­sen is­mer­ni Pa­li bá­csit. Öröm volt ta­lál­koz­ni ve­le, s fel­eme­lő volt hall­gat­ni pré­di­ká­ci­ó­it. Bár ké­sőbb fél­száz ki­lo­mé­ter­re lak­tunk tő­le, he­ten­ként hoz­zá jár­tak kon­fir­má­ci­ói ok­ta­tás­ra gyer­me­ke­im, s ő ál­dot­ta meg lá­nyom há­zas­sá­gát is. Bol­dog va­gyok, hogy hang­ja, böl­cses­sé­gé­nek több pél­dá­ja, éle­té­nek egy-egy epi­zód­ja – kö­zöt­tük egy­ko­ri lel­ké­szek­kel va­ló kap­cso­la­ta, sőt haj­da­ni püs­pö­künk­kel, a még gyer­mek Kál­dy Zol­tán­nal va­ló ta­lál­ko­zá­sá­nak ta­nul­sá­gos él­mé­nye is – egy vi­deo­ka­zet­tá­ról ma is fel­idéz­he­tő. A fel­vé­telt az egy­ház­me­gyénk (So­mogy-Za­la) tör­té­ne­tét be­mu­ta­tó könyv for­rás­anya­gá­nak gyűj­té­se so­rán, 1998-ban ké­szí­tet­tem. So­kat me­rí­tet­tem be­lő­le, s a ta­nul­sá­gos ri­por­tot ki­sebb-na­gyobb kö­zös­sé­gek­kel vé­gig­néz­ve és -hall­gat­va köz­kinccsé is tet­tem. A kis ri­port so­rán is el­hang­zot­tak a mot­tó­ként meg­is­mert igék. Nem ma­radt el a ma­gya­rá­zat sem, amely­ben ki­mon­da­tott az örök igaz­ság: sem­mi sem tisz­tít­hat­ja meg a tár­sa­dal­mat, csak Is­ten, s min­den­re van erőm a Krisz­tus­ban, aki en­gem meg­erő­sít.

A fel­vé­tel ké­szí­té­se­kor kö­zel ki­lenc­ven­éves, már kis­sé gyen­gél­ke­dő, de tel­jes szel­le­mi fris­ses­ség­nek ör­ven­dő lel­kész még kö­zel négy évet ka­pott e föl­di lét­re. Éle­té­nek 93. évé­ben szó­lí­tot­ta ma­gá­hoz hű­sé­ges szol­gá­ját ura. A ta­lál­ko­zást elő­ké­szí­tő és pap­fe­le­ség vol­tát min­dig hi­va­tás­ként meg­élő Már­ta né­ni­nek még van fel­ada­ta kö­zöt­tünk. Le­gyen hoz­zá ke­gyel­mes Is­te­nünk, s ad­ja, hogy mind­ket­ten so­kunk­nak pél­da­ké­pe­i­vé vál­ja­nak!

Dr. Já­ni Já­nos

::Nyomtatható változat::