Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A mot­tó­ként idé­zett mon­dat­tal Bél Má­tyás (1684–1749), a po­zso­nyi né­met nyel­vű evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet lel­ki­pász­to­ra vá­la­szolt az ural­ko­dó­nak, mi­kor meg­gya­nú­sí­tot­ták, hogy kül­föl­di ér­de­ke­ket szol­gál, pe­dig ő csak szü­lő­föld­jé­nek, sze­re­tett Ma­gyar­or­szá­gá­nak múlt­ját és je­le­nét akar­ta pon­to­san fel­tér­ké­pez­ni: nem pa­rancs­ra, ha­nem ha­za­sze­re­tet­től kész­tet­ve.

Apai ágon szlo­vák, anya­in ma­gyar szár­ma­zá­sú, éle­té­nek nagy ré­szé­ben (1719–1749) a po­zso­nyi né­met aj­kú evan­gé­li­ku­sok lel­ké­sze­ként szol­gált. Fon­tos­nak tar­tot­ta és igény sze­rint vál­to­gat­ta az or­szág anya­nyel­ve­it: ma­gyart, szlo­vá­kot és né­me­tet; köz­ve­tí­tő és tu­do­má­nyos nyelv­ként hasz­nál­ta a la­tint. Mind­egyik nyel­ven adott ki val­lá­si mű­ve­ket, tan­köny­ve­ket. A 18. szá­zad el­ső fe­lé­ben ez így volt ter­mé­sze­tes: az or­szág nyel­ve­it meg­ta­nu­ló és szük­ség sze­rint hasz­ná­ló ér­tel­mi­ség tu­da­tát nem a szár­ma­zás, ha­nem az or­szág­hoz tar­to­zás ha­tá­roz­ta meg: az ér­tel­mi­sé­gi­ek ki­vé­tel nél­kül hun­ga­ru­sok vol­tak, va­la­mennyi­en a Szent Ko­ro­na alatt­va­lói.

Besz­ter­ce­bá­nyai ta­nul­má­nyok után a hal­lei egye­tem­re ment, ahol a Ja­kob Spener és Au­gust Her­mann Franc­ke ne­vé­vel fém­jel­zett úgyne­ve­zett hal­lei pi­e­tiz­mus esz­mé­it szív­ta ma­gá­ba. Franc­ke és tár­sai az „Is­ten tisz­te­le­té­re és a köz­ha­szon­ra” elv sze­rin­ti ben­ső­sé­ges élet­re gya­kor­la­ti irá­nyú kép­zés­sel, anya­nyel­vi ok­ta­tás­sal ké­szí­tet­ték fel az if­ja­kat. Bél Má­tyás így írt Hal­lé­ból besz­ter­ce­bá­nyai pat­ró­nu­sá­nak: „[…] na­gyobb sze­ren­csé­nek tar­tom, hogy Franc­ke urat hall­gat­ha­tom, mint­ha az egész or­szág-vi­lág kin­csei enyi­mek vol­ná­nak.”

Az irány­zat kép­vi­se­lői a ke­gyes élet meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz a Bib­lia kö­zös ol­va­sá­sát, ma­gya­rá­zá­sát és a gya­ko­ri kö­zös össze­jö­ve­te­le­ket szor­gal­maz­ták. Az erény gya­kor­lá­sa fon­to­sabb, mint a tu­dás – val­lot­ták. A hit­vi­tá­kat mel­lőz­ve a ke­resz­tény sze­re­tet meg­élé­sét tűz­ték ki cé­lul. Mind­ezek ér­de­ké­ben (az ele­mi is­ko­lá­tól a pap­kép­zé­sig) át­szer­vez­ték az ok­ta­tást. A hi­tet az is­ko­la min­den szint­jén, a pap min­den te­vé­keny­sé­gé­ben (a ka­te­kiz­mus ta­ní­tá­sá­tól a pré­di­ká­ci­ó­ig) él­ménnyé akar­ták ten­ni. Szé­le­sebb kör­ben mind­ez csak anya­nyel­ven tör­tén­he­tett, in­nen táp­lál­ko­zik a pi­e­tis­táknak az anya­nyel­vek ér­de­ké­ben vég­zett ki­emel­ke­dő te­vé­keny­sé­ge.

A ma­gyar nyelv tu­do­má­nyos vizs­gá­lá­sá­ban, ma­gyar nyel­vű köny­vek ki­adá­sá­ban so­kat fá­ra­do­zott ma­ga Bél Má­tyás is (Bib­lia-ki­adás, áhí­ta­ti köny­vek, tan­könyv a ma­gyar nyelv ta­nu­lá­sá­hoz né­me­tek szá­má­ra), de szá­mít­ha­tott ki­vá­ló pi­e­tis­ta tár­sa­i­ra és ta­nít­vá­nya­i­ra is (Tor­kos And­rás, Sze­ni­czei Bá­rány György, Sar­to­ris Já­nos, Vá­zso­nyi Már­ton).

A ha­zai pi­e­tis­ta­el­le­nes lel­ké­szek Krmann Dá­ni­el püs­pö­köt pró­bál­ták Bél el­len han­gol­ni. Bél Má­tyás vi­sel­ke­dé­sé­ből ta­nul­ha­tunk: iga­zi pi­e­tis­ta­ként ke­rül­te a vi­tat­ko­zást, ő a te­vé­keny élet mel­lett kö­te­lez­te el ma­gát. Több­ször le­szö­gez­te, hogy Po­zsony­ban nem Hal­lé­ra, ha­nem a Bib­li­á­ra és a lu­the­ri ta­nok­ra ügyel­nek. Az ő te­vé­keny­sé­ge el­len­őriz­he­tő, hisz az or­szág fő­vá­ro­sá­ban, min­den­ki sze­me lát­tá­ra él – fo­gal­maz­ta meg.

Pél­da­ér­té­kű Bél Má­tyás és Krmann Dá­ni­el kö­zös Bib­lia-ki­adá­sa (1722) a szlo­vák evan­gé­li­ku­sok szá­má­ra. De az is jel­lem­ző, hogy nem­csak vi­gasz­tal­ta a püs­pö­köt an­nak ve­jé­nek ka­to­li­zá­lá­sa­kor, ha­nem bör­tön­be ke­rü­lé­se­kor ki­tar­tott mel­let­te, név­te­len­ség­ben ma­rad­va ado­má­nyo­kat gyűj­tött szá­má­ra. Jól tük­rö­zi a hely­ze­tet An­to­ni Sá­mu­el püs­pök vé­le­mé­nye: Bél a ma­ga ol­da­lá­ra ál­lí­tott sok evan­gé­li­kus elő­ke­lő­sé­get, és az ő se­gít­sé­gük­kel (fa­vo­re et adm­ira­ti­o­ne po­li­ti­co­rum) dol­goz­ha­tott. Bi­zo­nyí­ték er­re, hogy egy­re több evan­gé­li­kus ne­mes küld­te fi­a­it a Bél ál­tal 1714–1719 kö­zött új­já­szer­ve­zett po­zso­nyi lí­ce­um­ba.

Bél (és a Hal­lé­ból ér­ke­zett pi­e­tis­ták) te­vé­keny­sé­ge nem me­rült ki pusz­ta jám­bor­ko­dás­ban. Az is­ko­lai ta­ní­tást és a gyü­le­ke­ze­ti lel­ki­gon­do­zást át­ala­kí­tot­ták, gyer­me­ke­ket és fel­nőt­te­ket, ma­gu­kat a pa­po­kat is új­faj­ta mun­ká­ra ösz­tö­nöz­ték. Per­sze más volt a fel­ada­ta egy du­nán­tú­li ar­ti­ku­lá­ris hely lel­ké­szé­nek, mint a te­he­tős gyü­le­ke­ze­tek­kel ren­del­ke­ző észak-ma­gyar­or­szá­gi vá­ro­si lel­ké­szek­nek. Az utób­bi­ak­nak és ta­nár­tár­sa­ik­nak biz­tos volt meg­él­he­té­sük; dé­leb­bi te­rü­le­te­ken a szer­ve­ze­ti ke­re­tek ki­ala­kí­tá­sa, a nagy­részt ma­gyar nyel­vű la­kos­ság hit­éle­ti és is­ko­lai köny­vek­kel va­ló el­lá­tá­sa volt a cél. A ma­gyar nyel­vű gyü­le­ke­ze­te­ket és is­ko­lá­kat jó ered­ménnyel gon­doz­ták Bél Má­tyás pi­e­tis­ta tár­sai, akik­nek a ma­ga­tar­tá­sát jól jel­lem­zi Sze­ni­czei Bá­rány György fo­ga­dal­ma: oda megy lel­kész­nek, ahol szük­ség van rá, nem az anya­gi­ak ér­dek­lik.

Em­lít­sünk né­hány pél­dát a Bél Má­tyás-gon­doz­ta áhí­ta­ti köny­vek kö­zül! 1713-ban Jo­hann Ana­sta­si­us Frey­ling­ha­us­en hal­lei ka­te­kiz­mus­tan­köny­vét, 1724-ben Jo­hann Arndt Pa­ra­di­csom ker­tecs­ké­jé­nek Husz­ti Ist­ván ál­ta­li for­dí­tá­sát je­len­tet­te meg ma­gyar nyel­ven. 1727-ben a ma­gyar Új­szö­vet­ség lá­tott nap­vi­lá­got ja­ví­tá­sa­i­val. Ez­zel szin­te pár­hu­za­mo­san a szlo­vák hí­vek szá­má­ra tet­te köz­zé 1715-ben Arndt­nak Az igaz ke­resz­tény­ség­ről írott köny­vét, 1720-ban a Pa­ra­di­csom ker­tecs­ké­jét, 1722-ben pe­dig a tel­jes cseh nyel­vű Bib­lia meg­je­le­né­sét gon­doz­ta. 1719-től a po­zso­nyi né­met gyü­le­ke­zet lel­ké­sze­ként már ked­ve­zőbb volt a hely­ze­te, mert szá­mít­ha­tott a né­met nyelv­te­rü­le­ten meg­je­lent köny­vek­re. La­tin nyel­vű ima­köny­vét ki­ad­ta né­me­tül is. Bél Má­tyás, mint a 18. szá­zad leg­na­gyobb ha­tá­sú ma­gyar­or­szá­gi tu­dó­sa, tu­do­má­nyos te­vé­keny­sé­gé­vel ér­de­mel­te ki a Ma­gyar­or­szág ékes­sé­ge (mag­num de­cus Hun­ga­riae) cí­met.

Va­jon mi­ért hagy­ta ab­ba a nagy len­dü­let­tel meg­kez­dett, ma­gyar és szlo­vák nyel­vű ke­gyes­sé­gi iro­da­lom for­dí­tá­sa és ki­adá­sa kö­rü­li te­vé­keny­sé­get? Két­ség­kí­vül sze­re­pet ját­szott eb­ben az or­szá­gos ügyek irán­ti el­hi­va­tott­sá­ga, an­nak a tu­dá­sa, hogy a ha­zát, jó hí­rét tu­do­mánnyal is szol­gál­ni kell. A né­me­tek lel­ké­sze­ként na­pi mun­ká­já­ban nem nyo­masz­tot­ta az anya­nyel­vi köny­vek hi­á­nya, ide­jé­nek és ener­gi­á­já­nak egy­re na­gyobb ré­szét tu­do­má­nyos te­vé­keny­ség­re for­dít­hat­ta. A ma­gyar és szlo­vák hí­vek gon­do­zá­sát pi­e­tiz­mu­son is­ko­lá­zott kor­tár­sai – ve­le egyet­ér­tés­ben –vé­gez­ték. De ho­gyan vál­ha­tott a 18. szá­zad el­ső fe­lé­ben egy evan­gé­li­kus lel­kész, Bécs kö­ze­lé­ben, az esz­ter­go­mi prí­más „szom­széd­ja­ként” nem­csak meg­tűrt, ha­nem tá­mo­ga­tott tu­do­mány­szer­ve­ző­vé?

El­ső­sor­ban Bél sze­mé­lyé­ben ta­lál­juk meg a ma­gya­rá­za­tot. A ki­vé­te­les te­het­ség­ben és szor­ga­lom­ban, szer­ve­ző­kész­ség­ben, a pi­e­tis­ták­ra jel­lem­ző vi­ta­ke­rü­lé­sé­ben. Nem vé­let­len, hogy 1725-ben a bi­ro­dal­mi ok­ta­tá­si re­form ter­ve­zé­se­kor vé­le­ményt kér­tek tő­le is. Ő pe­dig be­nyúj­tot­ta, min­ta­ként aján­lot­ta a hal­lei po­zi­tív pél­dát. (Ér­dem­le­ges vá­laszt nem ka­pott írá­sá­ra.)

A má­sik ol­da­lon is to­le­ráns sze­mélyt ta­lá­lunk, a pá­los szer­ze­tes­ből esz­ter­go­mi ér­sek­ké lett Es­ter­há­zy Im­re prí­mást (1725–1745), aki­nek ma­gán­tit­ká­rá­val, Ger­hard Cor­ne­li­us Dri­esch­sel Bél Má­tyás na­gyon jó kap­cso­la­tot tar­tott fenn.

Ki­emel­ke­dő mű­vét, a vár­me­gye­le­írá­so­kat tar­tal­ma­zó No­ti­tia Hun­ga­riae no­va­et ma is for­rás­ként idé­zik a szak­em­be­rek. Az új ku­ta­tá­sok: Bél Má­tyás le­ve­le­zé­sé­nek ki­adá­sa, a No­ti­tia fo­gal­maz­vá­nya­i­nak ala­pos vizs­gá­la­ta, va­la­mint em­lék­köny­vé­nek dá­tum­so­rai alap­ján el kel­lett bú­csúz­nunk at­tól a kép­től, hogy Ma­gyar­or­szág ál­ta­la le­írt te­rü­le­te­it be­jár­ta. Az vi­szont egy­re vi­lá­go­sab­ban ki­de­rül, hogy mi­lyen si­ke­re­sen to­bor­zott tár­sa­kat mun­ká­já­hoz.

A le­írá­so­kat ki­vá­ló tér­ké­pek il­luszt­rál­ják. Is­me­rünk kér­dő­íve­ket, ame­lyek a vár­me­gye el­he­lyez­ke­dé­sé­ről, ha­tá­ra­i­ról, ne­vé­nek ere­de­té­ről, cí­me­ré­ről, föld­raj­zi vi­szo­nya­i­ról, ter­mé­sze­ti kin­cse­i­ről, ma­dár- és ál­lat­vi­lá­gá­ról; la­kos­sá­gá­nak ere­de­té­ről, jel­lem­zé­sé­ről, szo­ká­sa­i­ról, élet­mód­já­ról, fog­lal­ko­zá­sá­ról; a vár­me­gye te­le­pü­lé­se­i­ről, azok rang­já­ról, tör­té­ne­té­ről; a vár­me­gye fő­úri és ne­mes csa­lád­ja­i­ról; a vár­me­gye te­rü­le­tén ta­lál­ha­tó in­téz­mé­nyek­ről, az ottani kü­lön­le­ges­sé­gek­ről kér­tek le­írást. Sok mun­ka­tár­sát is­mer­jük név sze­rint, a kéz­ira­tok és a le­ve­le­zés le­he­tő­vé te­szi a mun­ka­fo­lya­mat re­konst­ru­á­lá­sát.

Meg­nyer­te mun­ká­já­hoz az ural­ko­dó és a köz­pon­ti kor­mány­szer­vek tá­mo­ga­tá­sát. En­nek per­sze a val­lá­si­lag szét­ta­golt or­szág­ban az lett az ára, hogy bi­zo­nyos kér­dé­sek­kel nem fog­lal­koz­ha­tott ki­adás­ra ké­szü­lő vár­me­gye­le­írá­sa­i­ban. A po­li­ti­kai ese­mé­nye­ket csak az ud­var és a ren­dek kí­vá­nal­ma­i­val meg­egye­ző­en em­lít­het­te. Bár ma­gyar­or­szá­gi tu­dós tár­sa­sá­got nem si­ke­rült lét­re­hoz­nia, a kö­zös mun­kál­ko­dás ál­ta­la ins­pi­rált mó­don, val­lá­si fe­le­ke­ze­te­ket is egye­sít­ve foly­ta­tó­dott. 1713-tól fo­lya­ma­to­san ösz­tö­nöz­te tu­dós hon­fi­tár­sa­it kö­zös mun­ká­ra. Ere­de­ti­leg két szá­lon fu­tó­an ter­vez­te Ma­gyar­or­szág le­írá­sát: múlt­ját és je­le­nét sze­ret­te vol­na tár­sai se­gít­sé­gé­vel fel­tér­ké­pez­ni. Bár a múlt­ról is adott ki rész­le­te­ket (pél­dá­ul 1718-ban a ro­vás­írás­ról, 1735-től tör­té­ne­ti for­rá­so­kat ren­de­zett saj­tó alá), leg­je­len­tő­sebb tel­je­sít­mé­nye a vár­me­gye­le­írá­sok el­ké­szí­té­se, a vár­me­gyék föld­raj­zá­nak, tör­té­ne­té­nek, föld­raj­zi, po­li­ti­kai és né­pes­sé­gi vi­szo­nya­i­nak le­írá­sa.

1735–1747 kö­zött öt kö­tet je­lent meg nyom­ta­tás­ban, ben­nük Po­zsony, Tu­róc, Zó­lyom, Lip­tó, Pest-Pi­lis-Solt, Nóg­rád, Bars, Nyit­ra, Hont és Mo­son vár­me­gye fel­dol­go­zá­sá­val. Sze­pes vár­me­gye le­írá­sát az 1723-ban ki­adott min­ta­kö­tet (Prod­ro­mus) tar­tal­maz­za. A töb­bi vár­me­gyé­ről ké­szült le­írás egy ré­sze tel­je­sen ké­szen, más ré­sze fél­ké­szen, fo­gal­maz­vá­nyok­ban ma­radt kéz­irat­ban.

A kéz­ira­to­kat 1769-ben Bél öz­ve­gyé­től Bat­thyá­ny Jó­zsef ka­lo­csai ér­sek vá­sá­rol­ta meg, ki­ada­tá­su­kat ter­vez­ve. Az esz­ter­go­mi ér­sek­ké ki­ne­ve­zett Bat­thyá­nynak ez nem si­ke­rült, a kéz­ira­tok egy ré­szét a Du­na vi­ze el­áz­tat­ta. Ma az esz­ter­go­mi Fő­szé­kes­egy­há­zi Könyv­tár­ban őr­zik őket. Az­óta több­ször tör­tént kí­sér­let a ki­adás­ra. Bél Má­tyás szü­le­té­sé­nek há­rom­szá­za­dik év­for­du­ló­ján, 1984-ben meg­tör­tént a ha­gya­ték szám­ba­vé­te­le, idén re­mél­he­tő­en a kri­ti­kai ki­adás is meg­kez­dő­dik.

Sze­les­tei N. Lász­ló

::Nyomtatható változat::