Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Ak­kor meg­nyíl­nak a va­kok sze­mei, és meg­nyíl­nak a sü­ke­tek fü­lei. Ézs 35,5 (Ap­Csel 9,17; Jn 12,20–26; 2Kor 1,3–7; Zsolt 84) „Min­de­nik em­ber­nek a lel­ké­ben dal van / és a sa­ját lel­két hall­ja min­den dal­ban. És aki­nek szép a lel­ké­ben az ének, / az hall­ja a má­sok éne­két is szép­nek” – ír­ta Ba­bits. Az em­be­ri lé­lek­nek is van­nak sze­mei és fü­lei, és a ben­ső, lel­ki vak­ság és sü­ket­ség vég­ső so­ron sok­kal na­gyobb és ve­szé­lye­sebb csa­pás, mint a kül­ső, fi­zi­kai. Jé­zus­nak volt és van ha­tal­ma ma is va­ko­kat és sü­ke­te­ket gyó­gyí­ta­ni. Nyisd meg sze­münk és fü­lünk, Urunk, hogy meg­lás­sunk té­ged, és meg­hall­juk han­go­dat, fi­gyel­ve ze­néd­re, ami­kor meg­szó­lal­ta­tod lel­künk húr­ja­it!

Hét­fő

Nem tud­juk, mit te­gyünk, csak rád te­kin­tünk. 2Krón 20,12c (Ap­Csel 9,5–6; 5Móz 8,2–10; Lk 20,41–47) A bi­zony­ta­lan­ság, dön­tés­kép­te­len­ség, ta­nács­ta­lan­ság igen kel­le­met­len do­log. A vá­lasz­út előt­ti egy hely­ben to­por­gás sok­szor ideg­őr­lőbb, mint a tév­út­ra me­nés koc­ká­za­tá­nak vál­la­lá­sa. Ne­künk azon­ban meg­van az a cso­dá­la­tos le­he­tő­sé­günk, hogy bár­mit hoz­zon is az élet elé­bünk, mi Jé­zus­ra te­kint­he­tünk, és tő­le kér­he­tünk út­mu­ta­tást, vagy ró­la ve­he­tünk kö­ve­ten­dő pél­dát. Míg Pé­ter a Mes­ter­re fi­gyelt, ad­dig ma­ga­biz­to­san járt még az erős szél­től fel­kor­bá­csolt, hul­lám­zó víz fel­szí­nén is. Amint azon­ban az erős szél­re kon­cent­rált, süllyed­ni kez­dett. Őreá fi­gyel­jünk te­hát tö­ret­le­nül, aki szi­lárd ala­pot és ér­tel­met ad az éle­tünk­nek!

Kedd

Pál ír­ja: Azt tar­tom, hogy a je­len szen­ve­dé­sei nem ha­son­lít­ha­tók ah­hoz a di­cső­ség­hez, amely lát­ha­tó­vá lesz raj­tunk. Róm 8,18 (Zsolt 18,31; Jób 9,14–23.32-35; Lk 21,1–4) „Nem az a kér­dés, hogy mi lesz, ha­nem hogy ad­dig mi lesz” – mond­ta egy köz­éle­ti sze­rep­lő a ki­lenc­ve­nes évek de­re­kán. S va­ló­ban, ke­resz­tény em­be­rek­ként a je­len ki­hí­vá­sai és meg­pró­bál­ta­tá­sai kö­ze­pet­te so­ha­se ve­szít­sük szem elől a vég­ső célt, amely fe­lé tö­rek­szünk, s amely ren­dít­he­tet­le­nül áll előt­tünk! A ke­resz­tény em­ber föl­di ván­dor­lá­sa so­rán egy­sze­rű gú­nyá­ba öl­tö­zött ál­ru­hás ki­rály­fi, hisz a min­den­ség Ki­rá­lyát ne­vez­he­ti tu­laj­don Aty­já­nak. Ez az a rang és di­cső­ség, amely majd nyil­ván­va­ló­vá lesz raj­tunk.

Szer­da

Ti­te­ket pe­dig az Úr pap­ja­i­nak ne­vez­nek, Is­te­nünk szol­gá­i­nak mon­da­nak. Ézs 61,6a (Jn 12,26; Jn 15,9-17; Lk 21,5–19) A ke­resz­tény em­ber egye­te­mes pap­sá­ga a lu­the­ri ta­ní­tás egyik sar­ka­la­tos ele­me. Még­is, ho­gyan él­jük meg mi sze­mé­lyes hit­éle­tünk­ben, hogy az Úr­is­ten pap­jai va­gyunk? Va­ló­ban olyan élő Krisz­tus-hit­tel át­ita­tott az éle­tem, hogy pap­ként te­kint rám a kül­vi­lág? Vagy ez csak holt be­tű, el­vont és szá­raz dog­ma­ti­kai té­tel, ame­lyet még én sem ve­szek ko­mo­lyan (eset­leg nem is tu­dok ró­la), nem­hogy a kör­nye­ze­tem? Pé­ter apos­tol így buz­dít min­ket: „…ti ma­ga­tok is mint élő kö­vek épül­je­tek fel lel­ki ház­zá, szent pap­ság­gá, hogy lel­ki ál­do­za­to­kat ajánl­ja­tok fel, ame­lyek ked­ve­sek Is­ten­nek Jé­zus Krisz­tus ál­tal.” (1Pt 2,5)

Csü­tör­tök

Is­ten pe­dig hű­sé­ges, és nem hagy ti­te­ket erő­tö­kön fe­lül kí­sér­te­ni; sőt a kí­sér­tés­sel együtt el fog­ja ké­szí­te­ni a sza­ba­du­lás út­ját is, hogy el bír­já­tok azt vi­sel­ni. 1Kor 10,13b (5Móz 32,4b; 2Kor 4,11–18; Lk 21,20–28) Ér­de­kes mó­don min­dig ak­kor jut eszem­be ez az ige, ami­kor már a lel­ki­is­me­re­tem vá­dol az Úr­is­ten előtt va­la­mi­lyen el­kö­ve­tett bűn vagy el­bot­lás mi­att. Vaj­ha in­kább a kí­sér­tés kel­lős kö­ze­pén tud­nánk eb­be az apos­to­li buz­dí­tás­ba erő­sen be­le­ka­pasz­kod­ni, az Is­ten hű­sé­gé­be ve­tett tö­ret­len hit­tel szí­vünk ere­jét meg­acé­loz­va ma­gunk is az Úr­hoz hű­sé­ge­sek ma­rad­ni s a go­nosz­nak el­len­áll­ni!

Pén­tek

Bol­do­gok a sze­lí­dek, mert ők örök­lik a föl­det. Mt 5,5 (Jer 27,5; Jn 10,17-26; Lk 21,29–38) No, ha van va­la­mi a jé­zu­si ta­ní­tás­ban, ami­nek a hét­köz­na­pi és a tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­lat ki­fe­je­zet­ten el­lent­mon­da­ni lát­szik, ak­kor az ez a ki­je­len­tés. Az utób­bi év­szá­zad is szám­ta­lan pél­dát mu­ta­tott ar­ra, hogy dur­va­ság­gal és erő­szak­kal le­het föl­det hó­dí­ta­ni, és az ős­la­ko­sok ki­ir­tá­sá­val, el­ül­dö­zé­sé­vel vagy erő­sza­kos be­ol­vasz­tá­sá­val le­het meg­tar­ta­ni. A „va­ló” élet­ben is a tör­te­tők­nek, kö­nyö­kö­lők­nek áll a zász­ló, s aki sze­líd, azt fél­re­lö­kik, vagy mam­lasz­nak, ide­a­lis­tá­nak ti­tu­lál­ják. Csak azt ne fe­lejt­sük el, hogy min­de­nek leg­na­gyobb el­len­sé­gét, a ha­lált csak a sze­líd és Aty­já­nak en­ge­del­mes Jé­zus tud­ta le­győz­ni!

Szom­bat

Az Úr pe­dig irá­nyít­sa szí­ve­te­ket az Is­ten sze­re­te­té­re és a Krisz­tus áll­ha­ta­tos­sá­gá­ra. 2Thessz 3,5 (Ézs 35,4; Jn 14,15–21; Lk 22,1–6) Is­ten irán­ti for­ró sze­re­tet és a Lé­lek út­ján va­ló ki­tar­tó áll­ha­ta­tos­ság: e ket­tő nél­kül alig­ha be­szél­he­tünk Krisz­tus-kö­ve­tés­ről, avagy élő hit­ről. Még­is nap mint nap ta­pasz­tal­hat­juk, hogy a bűn el­le­ni harc­ban áll­ha­ta­tos­sá­gunk pró­bá­ján oly gyak­ran el­vér­zünk. Az Úr irán­ti sze­re­te­tünk is oly sok­szor el­mé­le­ti sí­kon ma­rad, mi­köz­ben a sa­ját föl­di vá­gya­ink ki­elé­gí­té­sé­ért meg annyi min­dent meg­te­szünk, bi­zo­nyít­va, hogy ezek­hez mennyi­vel in­kább ké­pe­sek va­gyunk ra­gasz­kod­ni. Sze­re­tet és áll­ha­ta­tos­ság: ezek for­mál­ja­nak ben­nün­ket Krisz­tus ké­pé­nek ha­son­la­tos­sá­gá­ra!

Lász­ló Vir­gil

::Nyomtatható változat::