Élő víz

Mai meg­té­ré­sek 4.

Hozzászólás a cikkhez

Élénk vissz­han­got vál­tott ki a Ká­ro­li Gás­pár Re­for­má­tus Egye­te­men az el­múlt év őszén ren­de­zett, Irány­vál­tás cí­mű so­ro­zat, amely­nek dr. Fa­bi­ny Ti­bor volt az öt­let­gaz­dá­ja és szer­ve­ző­je. Ol­va­só­ink is öröm­mel fo­gad­ták azt a há­rom bi­zony­ság­té­telt, ame­lyet Mai meg­té­ré­sek fel­cím­mel kö­zöl­tünk elő­ző böj­ti szá­ma­ink­ban. A so­ro­zat be­fe­je­zé­se­ként most a há­zi­gaz­dát kér­dez­tük az Evan­gé­li­kus Élet szer­kesz­tő­sé­gé­ben – min­de­nek­előtt ar­ról, hogy mi­lyen sze­mé­lyes in­dí­té­kok kész­tet­ték a so­ro­zat meg­szer­ve­zé­sé­re.

– Édes­apám sok­szor me­sélt ne­künk meg­té­ré­sé­ről, amely a há­bo­rú utá­ni lel­ki éb­re­dés ide­jén tör­tént. Gyer­mek­ko­rom­ban is sze­ret­tem la­poz­gat­ni egyik fény­kép­al­bu­mát, amely drá­mai erő­vel je­le­ní­tet­te meg a kü­lönb­sé­get „té­koz­ló” if­jú­sá­ga és új­já­szü­le­tett éle­te kö­zött. A fény­kép­al­bum egyik ol­da­lán ez állt: „Vi­ta an­ti­qua – an­te con­vers­ion­em” (A ré­gi élet – a meg­té­rés előtt). A fény­ké­pen ele­gáns vi­lág­fi­ak egy csi­nos fi­a­tal hölgy tár­sa­sá­gá­ban ül­nek egy (ál)re­pü­lő­gé­pen, mint­ha ez­zel egy kor­szak vi­lá­ga is el­re­pül­ne… Az al­bum má­sik ol­da­lán ez ol­vas­ha­tó: „Új kez­det: Krisz­tus Uram szol­gá­la­tá­ban”. Apám, az egy­ko­ri tár­sa­sá­gi úri fiú a ké­pen fe­ke­te öl­töny­ben, tisz­ta arc­cal, őszin­te ko­moly­ság­gal, ke­zé­ben a Bib­li­á­val hir­de­ti Is­ten igé­jét. Már nem nagy­vá­ro­si sza­lon­höl­gyek rep­de­sik kö­rül, ha­nem egy­sze­rű vi­dé­ki pa­raszt­em­be­rek hall­gat­ják áhí­tat­tal az ige­ma­gya­rá­za­tát. Micsoda különbség!

Ez a fény­kép­al­bum szá­mom­ra min­dig Az em­ber tra­gé­di­á­já­nak ró­mai je­le­ne­tét jut­tat­ja eszem­be. Még gyer­mek­ként, ami­kor elő­ször lát­tam a darabot a Nem­ze­ti Szín­ház­ban, mé­lyen em­lé­ke­ze­tem­be vé­ső­dött a je­le­net. Az elő­adás­ban a ké­jen­cek és a kéj­höl­gyek or­gi­á­ja végén a háttérből fo­ko­za­to­san je­le­nik meg a ke­reszt Pé­ter apos­tol ke­zé­ben: „Te nyo­mo­rú faj! – Gyá­va nem­ze­dék…” Mi­cso­da kont­raszt! A ré­gi és az új vi­lág, a ré­gi és az új élet kö­zött! Mi­cso­da meg­pró­bál­ta­tá­sok és tra­gé­di­ák árán de­rül ki, hogy a va­ló­ság alap­ve­tő­en más, mint ko­ráb­ban hit­tük!

– Ön te­hát éb­re­dé­si ke­resz­tény csa­lád­ból szár­ma­zik…

– Így is mond­hat­juk. Édes­apám ko­ra­be­li le­ve­lé­ből tu­dom, hogy 1955 ta­va­szán, köz­vet­le­nül a szü­le­té­sem előtt a szü­le­im na­gyon so­kat imád­koz­tak ér­tem, s igen ko­mo­lyan vet­ték azt a bib­li­ai igét, hogy „min­den el­ső­szü­lött fiú az Úr­nak szen­tel­tes­sék”. Szü­le­té­sem után egy tá­bo­ri püs­pök ko­csi­ján vitt le ben­nün­ket Bu­da­pest­ről a csög­lei pa­ró­ki­á­ra. Volt lel­kész, aki ezt a gesz­tust „a li­be­rá­lis teo­ló­gi­á­nak a pi­e­tiz­mus fe­let­ti győ­zel­me­ként” ér­té­kel­te. Apám – mint ír­ta – in­kább a sze­re­tet győ­zel­mét lát­ta eb­ben a meg­nyil­vá­nu­lás­ban.

Mind­azon­ál­tal igaz egy hí­res evan­gé­li­zá­tor­nak az a meg­ál­la­pí­tá­sa, hogy „sem a ne­ve­lé­si, sem az éb­re­dé­si ke­resz­tyén­ség nem biz­to­sít­ja az üd­vös­sé­get, mert az üd­vös­ség­nek egyet­len alap­ja van: az élő hit­tel el­fo­ga­dott bűn­bo­csá­tó ke­gye­lem”. Nem sza­bad te­hát le­be­csül­ni a „ne­ve­lé­si ke­resz­tény­sé­get” – ahogy én ne­ve­zem: a pol­gár­ke­resz­tény­sé­get –, és nem kell ide­a­li­zál­nunk az éb­re­dé­si ke­resz­tény­sé­get, az én szó­hasz­ná­la­tom­ban: a drá­mai ke­resz­tény­sé­get sem. Az éb­re­dé­si ke­resz­tény­ség­nek is van­nak ko­moly kí­sér­té­sei és teo­ló­gi­ai buk­ta­tói.

– Ho­gyan élt az öt­ve­nes évek­ben egy fa­lu­si evan­gé­li­kus lel­kész­csa­lád?

– Hár­man va­gyunk test­vé­rek: Han­na két év­vel, Ta­más négy év­vel fi­a­ta­labb ná­lam. Csa­lá­di éle­tün­ket az anya­gi sze­gény­ség és a hit gaz­dag­sá­ga jel­le­mez­te. Édes­apám szá­má­ra a gyü­le­ke­zet volt az el­ső, a csa­lád a má­so­dik. Ek­ko­ri­ban szin­te ben­ne él­tünk a Bib­lia vi­lá­gá­ban: az egyes bib­li­ai tör­té­ne­te­ket kül­föld­ről ka­pott ké­pek se­gít­sé­gé­vel – ame­lye­ket mi, gye­re­kek „szent ké­pek­nek” ne­vez­tünk – na­gyon ha­mar el­sa­já­tí­tot­tam. Ta­lán ez­zel ma­gya­ráz­ha­tó, hogy év­ti­ze­dek­kel ké­sőbb a Bib­lia Pa­u­pe­rum­mal is fog­lal­koz­tam a ti­po­ló­gi­á­ról szó­ló an­gol nyel­vű köny­vem­ben. Ki­lenc­éves vol­tam, ami­kor Csög­lé­ről Mis­kolc­ra, ti­zen­há­rom, ami­kor Mis­kolc­ról Bu­da­pest­re ke­rül­tünk.

– Az Ön szá­má­ra te­hát gyer­mek­ko­rá­tól kezd­ve ter­mé­sze­tes do­log volt a ke­resz­tény hit?

– Á, de­hogy! A hit so­ha­sem ter­mé­sze­tes; a hit nem „na­tu­ra”, az­az ter­mé­szet, ha­nem „gra­tia”, az­az ke­gye­lem. Még Mis­kol­con – apám pa­ró­ku­si szol­gá­la­tá­nak utol­só évé­ben! – kon­fir­mál­tam, majd Pes­ten szor­gal­ma­san jár­tam a De­ák té­ri if­jú­sá­gi órák­ra.

Ám lel­ki fej­lő­dé­sem­nek in­kább az adott lö­kést, hogy ti­zen­hat éves ko­rom­ban ki­ju­tot­tam Ang­li­á­ba, s ott fi­a­tal test­vé­rek kö­ré­ben ko­mo­lyan kezd­tem ta­nul­má­nyoz­ni az Új­szö­vet­sé­get. Kü­lö­nö­sen Já­nos evan­gé­li­u­ma ra­ga­dott meg, azon be­lül is Jé­zus bú­csú­be­szé­de: ő én­ben­nem – én őben­ne – én ben­ne­tek – ti én­ben­nem…

Lon­don­ban élt a mély hi­tet su­gár­zó „Má­ria né­ni” – Bruck An­dor­né –, aki­nek szá­mos ma­gyar evan­gé­li­kus lel­kész­csa­lád ki­mond­ha­tat­lan há­lá­val tar­to­zik. Úgy men­tem min­dig hoz­zá, mint lel­ki nagy­ma­mám­hoz. A lon­do­ni ma­gyar evan­gé­li­kus lel­kész ad­ta ke­zem­be Vaj­ta Vil­mos Krisz­tus kö­ve­té­se cí­mű teo­ló­gi­ai ta­nul­má­nyát, amely esz­mél­te­tő volt szá­mom­ra. Akár­csak a fran­cia ka­to­li­kus pap, Mic­ha­el Qu­o­ist, aki­nek a köny­ve­it ron­gyos­ra ol­vas­tam ak­ko­ri­ban.

– Oly ké­zen­fek­vő­nek tűn­ne, hogy a fiú kö­ve­ti az ap­ját – mi­ért nem ment teo­ló­gi­á­ra az érett­sé­gi után?

– Úgy érez­tem, a hi­tem még nem elég­gé erős, más­részt ta­szí­tott az egy­há­zi élet visszás­sá­ga, ame­lyet elég kö­zel­ről lát­hat­tam. Ek­ko­ri­ban Ady­val val­lot­tam: „Hi­szek hi­tet­le­nül Is­ten­ben”. Ta­nul­ni akar­tam, s ak­ko­ri­ban in­kább olyan tu­dást szom­jú­hoz­tam, ami­lyet egy böl­csész­kar nyújt­hat.

– Mit je­len­tett böl­csész­nek len­ni a het­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben?

– A böl­csész­pá­lya vá­lasz­tá­sa az ide­a­liz­mus­ra mon­dott „igent” je­len­tet­te. Aki ilyen hely­re je­lent­ke­zett, azt a ma­te­ri­á­lis jó­lét, a gaz­dag­ság irán­ti vágy már nem kí­sért­het­te. Itt egy má­sik kí­sér­tőt kel­lett le­győz­ni. A szak­mánk­ban ezt így hív­ják: becs­vágy, di­cső­ség, hír­név, kar­ri­er. Ha sza­bad szel­le­mi em­be­rek le­szünk, ta­lán le­győz­het­jük ezt a min­ket oly gyak­ran csik­lan­do­zó el­len­sé­get.

– Gya­ko­rol­ta hi­tét egye­te­mis­ta­ként?

– Az egye­tem el­ső évé­ben a bu­da­vá­ri if­jú­ság­ba jár­tam. A Gáncs Pé­ter ve­zet­te szom­ba­ti kö­zös­ség élő­nek és mo­dern­nek tűnt. Sze­mé­lyi­sé­gem em­be­ri szem­pont­ból so­kat fej­lő­dött: má­sok előtt meg­nyíl­tam, nép­sze­rű vol­tam. Ám a böl­csész­vi­lág ha­tá­sa is felerősödött. Az is­ten­ke­re­sés út­ján te­hát nem ju­tot­tam sok­kal to­vább. Az egye­tem utol­só éve­i­ben fi­losz hety­ke­ség­gel így de­fi­ni­ál­tam ma­gam: „pro­tes­táns ke­resz­tény sza­bad­gon­dol­ko­dó”. Hang­sú­lyos volt mind­há­rom szó: az el­ső az igaz­ság irán­ti el­kö­te­le­zett­sé­get, a má­so­dik a ke­resz­tény ha­gyo­mányt, a har­ma­dik pe­dig az em­be­ri sza­bad­sá­got je­len­tet­te. Ez idő tájt a to­le­ran­ci­á­ról ír­tam a szak­dol­go­za­to­mat.

– Ta­lán fo­ko­za­to­san el­tá­vo­lo­dott a hit­től?

– Igen, el­tá­vo­lod­tam at­tól, amit „el­ső na­i­vi­tás­nak” ne­vez­nek. Él­vez­tem, hogy „vi­lá­gi” va­gyok, há­zi­bu­lik­ra jár­tam, ud­va­rol­tam. In­tel­lek­tu­á­lisan in­kább a fi­lo­zó­fia von­zott, s nem az ak­kor avítt­nak tű­nő teo­ló­gi­a. Dosz­to­jevsz­kijt, Nietz­schét és a mo­dern eg­zisz­ten­cia­lis­tá­kat ol­vas­tam, akik­ről egyéb­ként még kö­zép­is­ko­lás éve­im­ben a De­ák té­ri if­jú­sá­gi órá­kon hal­lot­tam.

Apám egy­szer az au­tó­ban, ami­kor csak ket­ten vol­tunk, je­lez­te, hogy rö­vi­den be­szél­ni sze­ret­ne ve­lem. Do­náth La­ci­tól a teo­ló­gi­án ugyan­is azt hal­lot­ta, hogy én túl­sá­go­san liberális né­ze­te­ket hir­de­tek a Bib­li­á­ról. S ek­kor apám kis­sé pa­ran­cso­ló han­gon em­lé­kez­te­tett, hogy a Bib­lia igen­is Is­ten be­szé­de, ne­künk, ke­resz­té­nyek­nek: zsi­nór­mér­ték. Én ma­gam­ban mo­so­lyog­tam, mert úgy érez­tem, apám „le­tud­ta a kö­te­les­sé­gét”, el­mond­ta, amit el kel­lett mon­da­nia.

Ez volt te­hát az el­ső na­i­vi­tás utá­ni „sza­bad­el­vű kor­sza­kom”.

– Ho­gyan ju­tott vissza a hit­hez, a „má­so­dik na­i­vi­tás­hoz”?

– 1979 őszén, az egye­tem utol­só évé­ben az MTA Iro­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­ze­té­ben sze­mé­lye­sen is ta­lál­koz­tam egy hír­ből már rég­óta is­mert, egy év­vel fe­let­tem vég­zett ka­to­li­kus fi­a­tal­em­ber­rel, aki­ről tud­tam, hogy a Vi­gi­li­á­nak is dol­go­zik, és Si­mo­ne We­ilt for­dít. Pil­la­na­tok alatt tar­tós­nak ígér­ke­ző ba­rát­ság szö­vő­dött kö­zöt­tünk. A fi­a­tal­em­ber egy böl­csé­szek­ből és ze­ne­aka­dé­mis­ták­ból ál­ló kör­be hí­vott, ahol a Bib­li­á­ról be­szél­get­nek.

A be­szél­ge­té­se­ket egy ér­tel­mes és hi­te­les­ lel­kész­nő ve­zet­te, aki el­ső ta­lál­ko­zá­sunk­kor el­mond­ta, hogy édes­apám ta­ní­tot­ta az Evan­gé­li­kus Teo­ló­gi­ai Aka­dé­mi­án. Ami­kor meg­kér­dez­tem, hogy most hol szol­gál, ezt fe­lel­te: „Én ad­ven­tis­ta va­gyok.”

A ba­rá­tom­mal és fe­le­sé­gé­vel va­ló szel­le­mi kap­cso­la­tot nagy­ra ér­té­kel­tem – eb­ben az idő­ben tő­le kap­tam meg kéz­irat­ban a gon­dol­ko­dá­som­ra nagy ha­tást gya­kor­ló Ham­vas Bé­la írá­sa­it is –, ezért „tar­tóz­ko­dó ér­dek­lő­dés­sel” két­he­ten­te el­jár­tam ezek­re az al­kal­mak­ra. De azért is, mert ha­ma­ro­san rá kel­lett jön­nöm ar­ra, hogy mennyi­re nem is­me­rem a Bib­li­át.

A lel­kész­nő sza­bad­sá­go­mat tisz­tel­ve a tel­jes Bib­li­át nyi­tot­ta ki szá­mom­ra, anél­kül hogy (át)té­rí­té­si szán­dé­kot ta­pasz­tal­tam vol­na ré­szé­ről. Mind­ezért a mai na­pig há­lás va­gyok ne­ki. Va­ló­ban úgy érez­tem, hogy ér­tel­mem ki­tá­gul: a szá­mom­ra el­ad­dig ko­pott vagy ha­lott sza­va­kat, mint „te­rem­tés”, „meg­vál­tás”, „üd­vös­ség”, meg­érin­tet­te az élet le­he­le­te. Össze­füg­gé­sek vi­lá­go­sod­tak meg­, és sok min­den a he­lyé­re ke­rült.

Már egye­te­mi ta­nár­se­géd vol­tam a sze­ge­di egye­te­men, s ta­lán ezért is ütött annyi­ra szí­ven egy ige, amit ak­ko­ri­ban a Zsi­dók­hoz írt le­vél­ben ol­vas­tam: „Mert no­ha ez idő sze­rint ta­ní­tók­nak kel­le­ne len­ne­tek, is­mét ar­ra van szük­sé­ge­tek, hogy az Is­ten be­szé­de­i­nek kez­dő ele­me­i­re ta­nít­son va­la­ki ti­te­ket; és olya­nok let­te­tek, a kik­nek tej­re van szük­sé­ge­tek és nem ke­mény ele­del­re.” (5,12; Ká­ro­li-for­dí­tás)

Igen, ne­kem, a Nietz­schét büsz­kén ol­va­só, Shakes­peare-t ta­ní­tó egye­te­mi ok­ta­tó­nak a Szent­írás előtt meg kel­lett aláz­kod­nom. Rá­jöt­tem, hogy a hit olyan, mint egy ide­gen nyelv, ame­lyet na­gyon könnyen fe­lejt az em­ber. Ezért van szük­ség ar­ra, hogy va­la­ki az „Is­ten be­szé­de­i­nek alap­el­e­me­i­re” ta­nít­son ben­nün­ket, hogy meg­ért­sük a hit nyel­vén, mi az alany, mi az ál­lít­mány. Nem el­vont fi­lo­zó­fi­á­ra – ke­mény ele­delre –, ha­nem a hit egy­sze­rű táp­lá­lé­ká­ra – tej­re – van szük­sé­ge az én lel­kem­nek. Mert az új­já­szü­le­tett em­ber – cse­cse­mő.

Eg­zisz­ten­ci­á­li­san is meg­ta­pasz­tal­tam a hely­re­ke­rü­lést. Hu­szon­öt éve­sen ko­mo­lyan fog­lal­koz­ta­tott a gon­do­lat, hogy Nyu­gat­ra men­jek, s ott vi­lá­gi­ként majd teo­ló­gi­át ta­nul­jak. Ám köz­ben a sze­ge­di egye­tem­től meg­hí­vást kap­tam, s ezt jel­nek te­kin­tet­tem: ide­ha­za van a he­lyem.

– S ek­kor egy csa­pás­ra min­den meg­ol­dó­dott?

– Nem. Én nem tu­dok olyan „nap­ra, órá­ra” tör­té­nő meg­té­rés­ről be­szá­mol­ni, mint a kol­lé­ga­nő­im. Szá­mom­ra a meg­té­rés fo­lya­mat, amely sok­szor ke­mény és ke­ser­ves küz­del­mek­kel is jár. Az tör­tént ugyan­is, hogy a ba­rá­tom vé­gül a csa­lád­já­val csat­la­ko­zott a lel­kész­nő kö­zös­sé­gé­hez, s ezen a pon­ton ba­rát­sá­gunk tra­gi­ku­san meg­sza­kadt. Mint­egy fél éven át szá­mos teo­ló­gi­ai tar­tal­mú le­vél­ben pró­bál­tam őket vissza­tar­ta­ni, ám ez nem si­ke­rült. Ma­gam­nak is meg kel­lett fo­gal­maz­nom, hogy mi­ben nem ér­tek ve­lük egyet: bí­rál­tam a szó sze­rin­ti bib­lia­ér­tel­me­zé­sü­ket, a ki­zá­ró­la­gos­sá­gu­kat és az egy­ol­da­lú­an pro­fe­ti­kus lá­tás­mód­ju­kat. E teo­ló­gi­ai küz­de­lem­ben vi­szont én so­kat fej­lőd­tem és for­má­lód­tam. A ba­rá­tom­mal va­ló ta­lál­ko­zás, esz­me­cse­re, majd konf­ron­tá­ció Is­ten se­gít­sé­gé­vel teo­ló­gust ér­lelt be­lő­lem. E ta­lál­ko­zás nél­kül alig­ha ke­rül­tem vol­na kap­cso­lat­ba a bib­lia­ér­tel­me­zés tu­do­má­nyá­val, a her­me­ne­u­ti­ká­val.

A ba­rá­ti kö­te­lék el­sza­ka­dá­sa után, 1983 őszén je­lent­kez­tem az Evan­gé­li­kus Teo­ló­gi­ai Aka­dé­mia le­ve­le­ző ta­go­za­tá­ra. Ta­nul­má­nya­im vég­zé­se köz­ben ott­hon érez­tem ma­gam, s bol­dog vol­tam.

– Hogy ta­lált vissza az evan­gé­li­kus egy­ház­ba?

– Or­dass La­jos püs­pök Krisz­tus­ról ta­nús­ko­dó pél­da­adó hi­té­nek, a „meg­ál­lás szim­bó­lu­má­nak” fel­fe­de­zé­se és az el­nyo­ma­tás és ül­dö­zés ide­jén hi­tük­höz hű­sé­ges, a vi­lág­nak nem be­hó­do­ló lel­ké­szi és vi­lá­gi élet­utak meg­is­me­ré­se se­gí­tett ab­ban, hogy egy­há­zam­ban meg­ma­rad­hat­tam. Ez az az egy­ház, amit az em­ber csak a hit sze­mé­vel lát. Lu­ther sze­rint is a „ke­reszt” az egy­ház egyik is­mer­te­tő­je­le. „A ke­reszt teo­ló­gu­sa azt lát­ja, ami a va­ló­ság.” A keresztény, Krisztus-követő élethez hozzátartozik a küz­de­lem és a szenvedés: „Mert Krisz­tus egy­há­za e vi­lá­gon iga­zá­ból csak­is küz­de­lem árán ma­rad­hat fenn, vagy­is min­den pil­la­nat­ban meg kell har­col­nia a fenn­ma­ra­dá­sért…” (Kierkegaard)

A ben­ső bol­dog­sá­got a hely­re­ke­rü­lé­sem­ben ta­pasz­tal­tam meg. Ez nem va­la­mi „ál­lást” je­len­tett, ha­nem ben­ső tar­tást és bi­zo­nyos­sá­got.

– Tud­ná sum­máz­ni, mit je­lent Ön szá­má­ra az „irány­vál­tás”?

– Azt, hogy én elő­ször „ki­nőt­tem” az egy­há­zam­ból, majd éret­tebb fej­jel fo­ko­za­to­san „be­le­nőt­tem”. Mert – s ezt üze­nem az ol­va­sók­nak – az egy­ház nem egy pro­vin­ci­á­lis in­téz­mény, „szub­kul­tú­ra”, „a vi­lág ré­sze”, ahogy ezt erő­tel­je­sen su­gall­ták, sőt még ma is su­gall­ják ne­künk, s ahogy ezt egy­kor én is han­goz­tat­tam. Hi­szem, hogy az anya­szent­egy­ház nem em­be­ri kez­de­mé­nye­zés, ha­nem a Szent­lé­lek te­rem­ti és szü­li új­já. Hi­szem, hogy ez az anya­szent­egy­ház itt e föl­dön a szen­tek­nek, az­az Jé­zus Krisz­tus Urunk szent­sé­gé­ből élő bű­nö­sök­nek a kö­zös­sé­ge. Nincs na­gyobb ki­vált­ság és boldogság e föl­di élet­ben, mint az, ha mi is a „bi­zony­ság­te­vők nagy fel­le­gé­hez” tar­toz­ha­tunk. Ha a nagy kó­rus­ban az egy­ház szent­je­i­vel im­már két­ezer éve együtt éne­kel­het­jük a Bá­rány éne­két.

EvÉlet

::Nyomtatható változat::