Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Hó­na­pok óta ná­lam ven­dé­ges­ke­dik, fény­kép­ar­ca néz rám az író­asz­ta­lom­ról. Sze­lí­den és töp­reng­ve; ta­lán még re­mény­ked­ve ke­gyet­len sor­sa jobb­ra ­for­du­lá­sá­ban. Né­zem én is, szo­ron­gás­sal idéz­ve fi­a­ta­lon ki­lob­bant éle­tét. Szen­ve­dés­sel telt, ár­va nap­ja­it, fe­ke­te-vé­res Gol­go­ta-út­ját. Föl­la­po­zom evan­gé­li­u­mi tisz­ta­sá­gú ver­se­it: őszi arany­csönd elé­gi­á­it, ha­lál­sza­gú és vi­rág­il­la­tú ek­lo­gá­it.

Köl­tő­arc a ta­va­szi dél­előtt­ben. Bá­gyadt fény vi­lá­gít­ja meg a fáj­da­lom csi­szol­ta kes­keny fe­jet. Ég­bolt­hom­lok, mécs­láng­ként ra­gyo­gó sze­mek, vé­kony és ma­kacs száj. Egy­sze­rű és rej­tel­mes. Mint a ha­lál. A ha­lál, amely vé­gig­kí­sér­te hű­sé­ge­sen, amely­ről ő tu­dott ta­lán a leg­töb­bet 20. szá­za­di köl­té­sze­tünk­ben, ő, Rad­nó­ti Mik­lós, aki most len­ne száz­éves. De nem ada­tott ne­ki csak har­minc­öt kur­ta esz­ten­dő! Fá­radt csont­ja­it a Ke­re­pe­si te­me­tő föld­je öle­li, gyö­kér és mo­ha ta­kar­ja, hogy ne fáz­zon töb­bet. Dur­ván meg­mun­kált, vas­tag mész­kő fe­dő­lap. Meg­ko­pott fel­irat: Rad­nó­ti Mik­lós 1909–1944.

Ez már a te­me­tő vé­ge, kö­zel a ke­rí­tés­hez. A ma­gas tég­la­fa­lon túl to­rony­há­zak, be­vá­sár­ló­köz­pon­tok, zsú­folt vil­la­mo­sok és bu­szok. A reg­ge­li vá­ros zör­gő szív­ve­ré­se.

Me­ne­kü­lő na­pok, szen­ve­dé­sek, ha­lál. Pe­dig mi­cso­da élet­sze­re­tet van ver­se­i­ben! Nem szű­nő di­csé­re­te az élet kis cso­dá­i­nak. Pus­ka­tus­ra fröccsent vér, vi­zes fa­hu­sán­gok üt­le­ge, éh­ség sem tud­ta el­ven­ni élet­sze­re­te­tét. Aki a há­tán ci­pel­te a ha­lált – aho­gyan ő –, az tu­dott csak így hin­ni a fá­jó-szép em­ber­lét­ben. A föl­ke­lő nap ra­gyo­gá­sá­ban, a zú­du­ló zá­por­ban, a hul­ló szir­mú tör­pe kör­te­fák­ban. Mert nem akart meg­hal­ni, nem akart el­pusz­tul­ni ko­rán. Él­ni akart, él­ni és te­rem­te­ni a tisz­ta ha­lá­lig.

„1909. má­jus 5-én szü­let­tem Bu­da­pes­ten. Szü­le­té­sem anyám éle­té­be ke­rült, és ti­zen­két éves vol­tam, ami­kor apám is meg­halt, anyám öccse ne­velt és ta­nít­ta­tott…” – így kez­di Rad­nó­ti 1940 ele­jén írt élet­raj­zát. Mi­cso­da élet­be in­du­lás! Ta­lán min­den el is dőlt ak­kor: vessző­fu­tás és küsz­kö­dés lesz az egész élet. Nagy­báty­ja kí­ván­sá­gá­ra szer­zett ke­res­ke­del­mi érett­sé­git.

1930-ban meg­je­lent el­ső ver­ses­kö­te­te (Po­gány kö­szön­tő). Ősszel a sze­ge­di egye­te­men ma­gyar–fran­cia szak­ra irat­ko­zott be. Je­les pro­fesszo­ra, Sík Sán­dor nagy sze­re­tet­tel fi­gyel­te pá­lyá­ját. Rad­nó­ti egyik ala­pí­tó­ja a Sze­ge­di Fi­a­ta­lok Mű­vé­sze­ti Kol­lé­gi­u­má­nak. 1931-ben a nya­rat Pá­rizs­ban töl­töt­te, ugyan­eb­ben az év­ben el­ko­boz­ták Új­mó­di pász­to­rok éne­ke cí­mű kö­te­tét.

Lí­rá­ja két kö­tet­tel gaz­da­go­dott a Ti­sza-par­ti vá­ros­ban (Lá­ba­do­zó szél, 1933; Új­hold, Bu­day György fa­met­sze­te­i­vel, 1935.) Dok­to­ri ér­te­ke­zé­se: Kaff­ka Mar­git mű­vé­szi fej­lő­dé­se. 1934-ben há­zas­sá­got kö­tött Gyar­ma­ti Fan­ni­val, aki ko­ra if­jú­sá­gá­tól ver­se­i­nek ih­le­tő for­rá­sa volt. 1936-ban je­lent meg Jár­kálj csak, ha­lál­ra­ítélt! cí­mű ver­ses­kö­te­te. 1938-ban lá­tott nap­vi­lá­got Me­re­dek út cí­mű köny­ve, 1940-ben Ik­rek ha­va cí­mű pró­zai írá­sa gye­rek­ko­rá­ról, ez­zel egy idő­ben vá­lo­ga­tott ver­sei, majd a Nap­tár rö­vid cik­lu­sa.

És kez­dőd­tek az em­ber­te­len meg­pró­bál­ta­tá­sok: 1940. szep­tem­ber 5. és de­cem­ber 18. kö­zött mun­ka­szol­gá­la­tos volt Sza­mos­ve­res­mar­ton. 1942. jú­li­us 1-jé­től Mar­git­tán, Ki­rály­há­gón, Éles­den, majd a hat­va­ni cu­kor­gyár­ban, vé­gül a fő­vá­ros­ban ra­bos­ko­dott… 1944. má­jus 20-án is­mét mun­ka­szol­gá­lat várt rá. A szer­bi­ai Bor mel­let­ti La­ger Hei­de­na­u­ban ír­ta re­mek­mű­ve­it… 1944. szep­tem­ber 17-én in­nen in­dí­tot­ták el utol­só út­já­ra, fé­lig ha­lott, meg­gyö­tört tár­sa­i­val együtt. Egy-egy órá­nyi „pi­he­nés” köz­ben ve­tet­te pa­pír­ra vég­ső üze­ne­tét. No­te­szá­ba ce­ru­zá­val be­írt vé­res-ve­rej­té­kes ver­se­it ex­hu­má­lá­sa­kor vi­har­ka­bát­ja zse­bé­ben ta­lál­ták meg.

Zak­la­tott har­minc­öt év a köl­tő éle­te.

Ver­sek, for­dí­tá­sok, pró­zai írá­sok, nap­ló­ja ko­mor be­jegy­zé­sei (1937 ok­tó­be­ré­től 1943. már­ci­us kö­ze­pé­ig). És le­ve­lek. Gyö­nyö­rű val­lo­má­sok az egye­te­mi évek­ből és a há­bo­rú pok­lá­ban bo­lyon­gó, de még­is ha­za­é­rő né­hány so­ros le­ve­le­ző­la­pok: Fan­ni­nak, a hű­sé­ges asszony­nak. A sí­rig tar­tó sze­re­lem­hez! A tö­ré­keny társ véd­te és óv­ta min­den perc­ben, ta­kar­gat­ta a ré­mek elől, szin­te re­pül­ve, gyen­ge kar­ja kap­ta vissza az ab­lak­pár­kány­ról… A cso­da. Aki a sem­mi­ből va­rá­zsolt pár sze­let ke­nye­ret, kon­zer­vet, ci­ga­ret­tát, a ta­ní­tás egész na­pos ro­bot­ja után, vit­te a haj­na­li dö­cö­gő vo­na­ton a vi­lág vé­gé­re. A társ­nak, Mik­lós­nak. Várt, vir­rasz­tott egyet­len öle­lé­sért, egyet­len bú­csú­csó­kért.

A köl­tő vi­gyá­zott ma­gá­ra, amíg le­he­tett. Von­szol­ta meg­kín­zott tes­tét, amíg tud­ta, hal­lot­ta Fan­ni hang­ját, lát­ta a ked­ves he­gye­ken át­vi­lág­ló ar­cát, az­után le­ros­kadt, s be­fe­jez­te a Razg­led­ni­cák utol­só ré­szét. Hét sor mind­össze. Mil­li­ók har­col­tak a há­bo­rú­ban fegy­ver­rel, szá­raz­föl­dön és ví­zen, ő cson­ka ce­ru­zá­val a ke­zé­ben küz­dött a vég­ső pil­la­na­tig ve­szen­dő em­be­ri iga­zá­ért.

Még biz­tat­ja ma­gát: „…csak fe­küdj nyu­god­tan.” Meg­tö­re­tett test­tel, de tisz­ta fej­jel fo­gal­ma­zott. Még né­hány nap ha­la­dék, to­vább­von­szol­ja ma­gát… lát­ja a gép­pisz­to­lyos SS-ka­to­ná­kat, ván­szor­gó, né­ma tár­sa­it… Oda­lép a mel­let­te hal­dok­ló­hoz egy pri­bék, és föl­húz­za pisz­to­lyát. A köl­tő össze­sze­di fo­gyat­ko­zó ere­jét, és ír­ja:

Mel­lé­zu­han­tam, át­for­dult a tes­te s fe­szes volt már, mint húr, ha pat­tan. Tar­kó­lö­vés. – Így vég­zed hát te is, – súg­tam ma­gam­nak, – csak fe­küdj nyu­god­tan. Ha­lált vi­rág­zik most a tü­re­lem. – Der springt noch auf, – hang­zott fö­löt­tem. Sár­ral ke­vert vér szá­radt fü­le­men.

A ha­lál ár­nyé­ká­ban is ír. Küsz­köd­ve, ahogy a He­te­dik ec­lo­gá­ból tud­juk, utol­só ere­jét is föl­emészt­ve. „Éke­ze­tek nél­kül, csak sort sor alá ta­po­gat­va, / úgy irom itt a ho­mály­ban a ver­set…”, ahogy rég­óta élt már, fé­lig hol­tan, „vak­sin, her­nyó­ként ara­szol­gat­ván a pa­pí­ron”. Fek­szik a dur­va desz­kán, ahol töb­ben is meg­hal­tak már; el­vet­ték hal­vá­nyan vi­lá­gí­tó zseb­lám­pá­ját, sok he­lyen be­je­lölt Bib­li­á­ját. Nincs sem­mi­je, csak a szí­vé­ből ki­bu­kó he­xa­me­te­rek. És jegy­zi, jegy­zi a fe­ke­te-pi­ros sza­va­kat.

Az is döb­be­ne­tes, hogy a po­kol bugy­ra­i­ban írt ver­se­it is gon­do­san má­solt kéz­ira­tok­ban hagy­ta ránk. Mint a töb­bit. Ron­gyok­ban te­met­ték el, mond­hat­ni, egyet­len ér­ték­tár­gya ez a Szer­bi­á­ban vá­sá­rolt egy­sze­rű no­tesz volt, aho­vá utol­só köl­te­mé­nye­it má­sol­ta. Mi­kor? Ho­gyan? Ta­lán amíg holt­fá­radt tár­sai le­ros­kad­tak, hogy a kon­zerv­do­boz­ból ki­mer­jék a híg ká­posz­ta­le­vest.

Úgy járt-kelt a vi­lág­ban, mint aki gyűj­tö­get egy vég­te­len mon­da­tú kró­ni­ká­hoz. Ír­nia kel­lett, mert az egy­re zor­dabb idő bő­sé­ges „nyers­anyag­gal” lát­ta el.

Ván­szor­gó me­net, or­dí­tó tiszt mel­let­tük és ke­ret­le­gé­nyek. A ha­lál már ott áll a kö­ze­lük­ben, a ke­mény töl­tés fűz­fái mö­gül les ki, el­buk­tat­ja a gyen­gé­ket. Rad­nó­ti – utol­só ere­jét össze­szed­ve – Bor­ban 1944. szep­tem­ber 15-én meg­ír­ja vég­ső ta­nú­ság­té­te­lét: az Eről­te­tett me­ne­tet.

Nem pró­bál­ta meg a me­ne­kü­lés má­sok éle­tét is koc­káz­ta­tó út­ja­it. A köl­té­szet ér­de­kel­te. Ott, ak­kor is, ezt akar­ta be­fe­jez­ni, hi­bát­lan tö­ké­le­tes­ség­gel. A szí­vét kö­ve­tel­te a vers, a vé­rét hab­zsol­ta a húsz sor. Ol­va­som, meg­ál­lok, és fel­vil­lan ben­nem: le­het­sé­ges ez? Le­het a nem szű­nő szen­ve­dés­ről, a bor­za­lom­ról ilyen fá­jó szép­ség­gel ír­ni? Gon­do­lok Baude­laire-re, Vil­lon­ra vagy a hor­vát Ko­vačić köl­te­mé­nyé­re, de ezek ap­ró­sá­gok­nak tűn­nek. Mert Rad­nó­ti sor­sa a 20. szá­zad kö­ze­pé­nek vi­lág­mé­re­tű bor­zal­ma! Olyan iszo­nyat, hogy lát­tá­ra vol­ta­kép­pen el kel­le­ne hall­gat­nia a köl­té­szet­nek. De nem. A lé­lek kü­lö­nös nyu­gal­ma szö­vi át üze­ne­tét. S tö­ré­keny de­rű is a dal­sze­rű le­be­gés­ben. Vég­le­te­sen pon­tos vers­for­ma, hi­bát­lan bel­ső rend, és va­la­mi el­ful­la­dó zi­há­lás a lán­go­ló vi­lág­hoz iga­zít­va.

A kü­lö­nös íz­lé­sű kez­dő 1938 kö­rül jó és erős köl­tő, a Taj­té­kos ég­ben már naggyá ne­me­se­dett. Mi le­het en­nek a va­ló­ban me­re­dek út­nak a cso­dá­ja? Rad­nó­ti a mo­rá­lis és mű­vé­szi ha­gyo­mány fe­lé for­dul. A klasszi­kus köl­té­szet­hez. És ez az ál­lan­dó er­köl­csi emel­ke­dés, köl­tői mun­ka le­győz­te a tor­nyo­su­ló ve­sze­del­me­ket. A dol­gok a ma­guk vég­ső tisz­ta­sá­gá­ban je­len­nek meg ver­se­i­ben.

A hű ba­rát, Vas Ist­ván em­lé­ke­zé­sé­ből tud­juk az iga­zat: „Utol­já­ra má­jus vé­ge fe­lé ta­lál­koz­tam Mik­lós­sal. Ne­kem azt mond­ta, hogy egy do­log bánt­ja na­gyon, és ez sok min­den­re rá­vi­lá­gít, ar­ra, mit je­len­tett ne­ki a köl­té­szet, hogy a köl­té­szet ne­ki min­de­nek­fö­lött va­ló volt. Egy do­log bánt­ja, az, hogy eset­leg ezek lesz­nek az utol­só ver­sei. Nyil­ván ép­pen a zak­la­tott­sá­guk­ra gon­dolt, mert nem volt meg­elé­ged­ve ve­lük, hol­ott gyö­nyö­rű­ek. Még egy­szer ta­lál­koz­tunk. Töb­ben is két­ség­be­es­ve kér­tek, hogy pró­bál­jak én Mik­lós­sal be­szél­ni, hát­ha még tu­dok hat­ni rá, hogy fo­gad­ja el azt, amit ki­eszel­tek szá­má­ra, ira­to­kat, rej­tek­he­lyet, ahol el­búj­hat, és ne vo­nul­jon be. De hajt­ha­tat­lan volt, nem akart el­búj­ni. Ek­kor lát­tam utol­já­ra.”

Nem akart el­szök­ni. Túl akar­ta él­ni, mert a köl­tők­ben, ahogy Rad­nó­ti Mik­lós­ban is, szin­te vég­le­te­kig fe­szült az élet­erő. Na­gyon sze­re­tett él­ni, ver­set ír­ni és sze­ret­ni – hű­sé­ge­sen – mind­ha­lá­lig. Ko­mo­lyan és já­té­kos kedv­vel.

Min­den úgy tör­tént, ahogy ver­se­i­ben meg­jó­sol­ta. A vég­le­tes élet meg­ele­ve­ní­tet­te mon­da­ta­it va­ló­di he­gyek­kel s azok­ban va­ló­di lá­ge­rek­kel, kő­tö­rők­kel, éji csil­la­go­kat is be­ke­rí­tő drót­sö­vénnyel s mö­göt­te gyil­ko­sok­kal. Az erő­sek mind el­zu­han­tak, ő, a gyen­ge áll­ta a fé­lel­mek pró­bá­it. Nem szű­nő szen­ve­dé­se a leg­ne­he­zebb for­mák­ba ön­töt­te vers­so­ra­it, a ret­te­gés­ben is szív­ve­ré­se üte­mé­re lük­te­ttek.

Állt a min­den­ség égő kö­ze­pén, és éne­kelt. Vér­ző to­rok­kal és tar­kó­lö­vés­sel. Rá­ri­adt Is­ten is. És fe­ke­te-pi­ros éne­ké­ben Pe­tő­fi hang­ja szólt, Ba­tsá­nyi bú­csú­sza­va, az ár­tat­la­nok vé­re buz­gott föl a han­tok alól:

Vi­rág vol­tam, gyö­kér let­tem, sú­lyos, sö­tét föld fe­let­tem, sor­som el­vé­gez­te­tett, fű­rész sír fe­jem fe­lett.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::