A hét témája

»Nagy ka­land csak fi­ú­kat ne­vel­ni!«

Hozzászólás a cikkhez

No­vá­ky And­rea, a Bu­da­pest-Fa­so­ri Evan­gé­li­kus Gim­ná­zi­um ének­ta­ná­ra az utób­bi na­pok­ban sok gra­tu­lá­ci­ót kap­ha­tott. Nem vé­let­le­nül, hi­szen leg­ki­sebb gyer­me­ke – Mun­tag Vin­ce – el­ső he­lye­zést ért el ma­gyar iro­da­lom­ból az idei or­szá­gos kö­zép­is­ko­lai ta­nul­má­nyi ver­se­nyen (OKTV). A si­ker ter­mé­sze­te­sen a fi­úé, ám a csa­lád­hoz kö­zel ál­lók tud­ják, hogy eh­hez a ki­vá­ló ered­mény­hez az édes­anya és a csa­lád ál­do­za­tos, tá­mo­ga­tó sze­re­te­tén ke­resz­tül ve­ze­tett az út. Vin­ce ugyan­is ke­re­kes szék­ben töl­ti a nap­ja­it. A szü­le­té­se­kor őt ért agyi hy­po­xia (oxi­gén­hi­ány) mi­att moz­gás­szer­vi köz­pont­ja sé­rült. And­rea leg­ki­sebb fia éle­te vé­gé­ig gon­do­zás­ra szo­rul. Más sza­vak­kal: az az édes­anya, aki­vel be­szél­get­ni ké­szü­lök – élet­re szó­ló több­let­fel­ada­tot ka­pott.

– Azok­ban a per­cek­ben, ami­kor ki­de­rült, hogy az új­szü­lött kis­fiú nem lesz tel­je­sen ép és egész­sé­ges, mi­lyen gon­do­la­tok su­han­tak át And­re­án?

– Örök­re be­lém vé­ső­dött azok­nak az órák­nak a ri­a­dal­ma. Ilyen kér­dé­sek fog­lal­koz­tat­tak: „Hát már so­sem lesz nor­má­lis éle­tünk? Saj­ná­lat­tal fog­nak ránk néz­ni az em­be­rek?” De őszin­tén fél­tet­tem is a ba­bát. A „már so­sem lesz nor­má­lis éle­tünk” an­nak szólt, hogy a két na­gyob­bik fi­am­mal – Már­ton­nal és Lő­rinc­cel – is ve­szé­lyez­te­tett ter­hes vol­tam. A vá­ran­dós­ság alatt vé­gig fe­küd­nöm kel­lett, s egy­szer már át­él­tem, mit je­lent rend­sze­re­sen jár­ni a sza­bad­ság-he­gyi gyer­mek­kli­ni­ká­ra. A leg­idő­seb­bet vit­tem oda, mert moz­gá­sá­ban las­san fej­lő­dött. Ám egyik báty sem volt ennyi­re ko­ra­szü­lött, mint Vin­ce, aki hat hó­na­po­san, egy ki­ló har­minc­nyolc de­ká­val jött a vi­lág­ra. Egyik ro­ko­nunk bá­to­rí­tott, hogy nem a súly, nem a hó­nap a dön­tő, ha­nem hogy akar-e él­ni az a gyer­mek. Vin­ce akart. Be­lő­le ma is ez az élet­erő és öröm su­gár­zik fe­lénk.

– Nem ret­ten­tet­te el, hogy már a két nagy­fiú szü­le­té­se­kor is ek­ko­ra ál­do­za­tot kel­lett hoz­nia? Sőt, az ol­va­sók közt akad­hat olyan, aki egye­ne­sen azt kér­dez­né meg: nem fe­le­lőt­len­ség-e ennyi ne­héz­ség után egy har­ma­dik gyer­me­ket vál­lal­ni?

– Ezen nem gon­dol­ko­dik az em­ber, mert min­dig a leg­szebb­re ké­szül. Min­dig is nagy csa­lá­dot sze­ret­tem vol­na, leg­alább négy gyer­mek­ről szőt­tünk ter­ve­ket. Van is ben­nem szo­mo­rú­ság, hogy ez nem ada­tott meg. Az­tán Már­ton fi­am ese­te „be is csa­pott” ben­nün­ket. Azt gon­dol­tuk, hogy ha­son­ló­an báty­já­hoz Vin­ce is jár­ni fog. Azt mond­ták az or­vo­sok, há­rom­éves ko­rá­ban el­in­dul. Ma már örül­nénk, ha ez ti­zen­há­rom éve­sen meg­tör­té­nt volna…

– Mit tar­tott kü­lö­nö­sen is ne­héz­nek ezek­ben az évek­ben?

– Meg kel­lett ta­nul­nom, hogy ne néz­zek túl­zot­tan elő­re. Rá kel­lett ven­nem ma­ga­mat ar­ra, hogy ne ag­gód­jam a jö­vő mi­att. Azon gyöt­rőd­tem pél­dá­ul, hogy Vin­ce ho­gyan fog majd gim­ná­zi­um­ba jár­ni, mi lesz ve­le ti­zen­nyolc éve­sen. Érez­tem, ha nem vi­gyá­zok, „be­pá­ni­ko­lok”. Ek­kor ér­tet­tem meg, hogy Jé­zus nem vé­let­le­nül óv az ag­go­dal­mas­ko­dás­tól, ami­kor fi­gyel­mez­tet, hogy „elég min­den nap­nak a ma­ga ba­ja”. Meg­ta­nul­tam ko­mo­lyan ven­ni, hogy ne­künk csak az­zal kell fog­lal­koz­nunk, ami az­nap­ra ada­tott fel­adat­ként. S most, hogy a ti­zen­nyolc év­re vissza­te­kin­tek, lá­tom, vé­gig „sí­nen volt” az éle­tünk. Annyi min­dent át­él­tünk kö­zö­sen Is­ten gond­vi­se­lő sze­re­te­té­ből, hogy nem le­he­tünk a hol­nap­ra néz­ve sem ag­go­dal­mas­ko­dó­ak, sem pesszi­mis­ták.

– Töb­bes szám­ban fo­gal­maz…

– Ter­mé­sze­te­sen, hi­szen a csa­lá­dom tag­ja­i­ról val­lok. Együtt él­jük át az örö­mö­ket, és kö­zö­sen vi­sel­jük a min­den­na­pok ter­he­it. A fi­úk is so­kat se­gí­te­nek, de nem tud­tam vol­na ön­fe­ledt anya len­ni, ha nem állt vol­na mel­let­tem a fér­jem, Mun­tag And­rás, aki a szó iga­zi ér­tel­mé­ben apa. Én az anya­sá­go­mat úgy tu­dom meg­él­ni, hogy ő is tel­je­sen mel­let­tem áll mint társ. Há­zas­ság­kö­té­sünk­kor mond­ta már – ami­nek én na­gyon örül­tem –, hogy ő is ott akar len­ni a gye­re­kek éle­té­ben, ak­tí­van akar­ja őket ne­vel­ni: gomb­fo­ciz­ni ve­lük, ha­sal­ni a sző­nye­gen. Ez így is tör­tént. Olya­nok va­gyunk együtt, mint a jobb és a bal kéz: ak­kor tud­juk a sze­re­pün­ket jól be­töl­te­ni, ha a má­sik­ra tá­masz­kod­ha­tunk.

– Az édes­anyá­kat gyak­ran a szív­nek tart­ják, akik sze­re­te­tük­kel fon­ják egy­be a csa­lá­dot. And­rea vi­szont egy egé­szen mo­dern ki­fe­je­zés­sel élt, ami­kor ma­gát a csa­lád me­ne­dzse­ré­nek ne­vez­te. Ab­ból is adó­dik ez, hogy ott­hon annyi fér­fi ve­szi kö­rül? Ők az ér­zel­mes­ség­re ke­vés­bé fo­gé­ko­nyak?

– Nagy ka­land csak fi­ú­kat ne­vel­ni! Nem tu­dom, mi­lyen len­ne az éle­tünk, ha a test­vé­rek kö­zött len­ne egy le­ány is. A csa­lád egye­dü­li nő­tag­ja­ként él­ve­zem női és anyai mi­vol­tom­nak min­den elő­nyét. Ám van­nak hely­ze­tek, ami­kor „be­sö­pör a tö­meg”, és egy­sze­rű­en csak úgy ke­zel­nek, mint­ha én is fiú len­nék. Be­val­lom, eze­ket a pil­la­na­to­kat na­gyon szó­ra­koz­ta­tó­nak ta­lá­lom.

Va­ló­ban úgy lá­tom, hogy az édes­anyák fel­ada­ta nem­csak az ér­zel­mi alap­hang meg­adá­sa, ha­nem a csa­lád har­mo­ni­kus mű­kö­dé­sé­nek meg­szer­ve­zé­se. Ami­kor Vin­ce meg­szü­le­tett, ele­in­te a két na­gyot kis­sé el­ha­nya­gol­tuk. Úgy tűnt, a moz­gás­sé­rült-fog­lal­ko­zá­sok – tor­náz­ta­tás, úszás és így to­vább – pár év alatt le­zaj­la­nak, s utá­na a csa­lád éle­te vissza­tér­het a ren­des ke­rék­vá­gás­ba. Egy idő után azon­ban lát­szott, hogy ez hosszabb fo­lya­mat lesz, er­re mint ál­la­pot­ra kell át­áll­nunk.

Ak­kor­ra már je­lent­kez­tek a na­gyok is: ők is igé­nyel­ték a ko­ráb­bi erős fi­gyel­mün­ket. Igye­kez­tünk hát töb­bet me­sél­ni ne­kik es­tén­ként, érez­tet­ni ve­lük, hogy na­gyon fon­to­sak a szá­munk­ra, de a leg­jobb ha­tás­sal ta­lán az volt rá­juk, ami­kor be­von­tam őket a fel­ada­tok vég­zé­sé­be. Meg­szok­ták, hogy nem so­kat ké­rek tő­lük, leg­több­ször csak ap­ró szí­ves­sé­get – pél­dá­ul hogy ad­ják ke­zem­be a tö­rül­kö­zőt, ha Vin­cét tor­náz­tat­tam –, de azt a ke­ve­set azon­nal. Min­dig is be­von­tuk őket: nem­csak a se­gít­sé­get vár­tuk el tő­lük, ha­nem ve­lük együtt örül­tünk, ha Vin­cé­nek va­la­mi si­ke­rült. Né­ha egye­ne­sen úgy tűnt, négy szü­lő ne­ve­li őt. Így, fok­ról fok­ra ta­nul­ták meg a szol­gá­la­tot, egy­más se­gí­té­sét, a má­si­kért va­ló szur­ko­lást, s ezen ke­resz­tül erő­sö­dött ben­nük a test­vé­ri sze­re­tet.

– A Mun­tag csa­lád kü­lön­ben is moz­gal­mas, kö­zös­sé­gi éle­tet él. A fi­úk lel­ki ott­hon­ra lel­tek a De­ák té­ri gyü­le­ke­zet­ben. Már­ton és Vin­ce a Me­visz lel­kes mun­ka­tár­sai, And­rea ének­kart szer­ve­zett a Fa­sor­ban, And­rás ugyan­ott pres­bi­ter. A szol­gá­la­to­kon túl a gyü­le­ke­ze­ti kö­zös­ség biz­ton­sá­got is ad, hogy van­nak em­be­rek, akik­re a baj­ban tá­masz­kod­ni le­het?

– Na­gyon fon­tos, hogy van­nak ba­rá­ta­ink. Saj­nos ép­pen ak­kor, ami­kor leg­in­kább rá­szo­rul­tunk vol­na a se­gít­sé­gük­re, ma­rad­tak el mel­lő­lünk. Vin­ce szü­le­té­se­kor „be­gör­csöl­tek”, és nem lá­to­gat­tak meg. Ta­lán úgy érez­ték, nem tud­nak majd mit mon­da­ni, vagy épp at­tól fél­tek, hogy va­la­mit rosszul fo­gal­maz­nak meg a sé­rült gye­rek­ről. Eset­leg at­tól (is) tar­tot­tak, hogy kí­ván­csi­nak tűn­nek majd. Éle­tem­ben so­ha nem vol­tam olyan ma­gá­nyos, mint ép­pen azok­ban a hó­na­pok­ban, évek­ben, ami­kor pe­dig úgy vágy­tam az oda­fi­gye­lés­re, a test­vé­ri szó­ra. Ezt a be­szél­ge­tést jó al­ka­lom­nak te­kin­tem, hogy fel­hív­has­sam a fi­gyel­met er­re: a lá­to­ga­tás, a sze­mé­lyes kap­cso­la­tok tar­tá­sa na­gyon fon­tos. Meg kell ad­nunk a le­he­tő­sé­get azok­nak, akik baj­ban van­nak, hogy ők be­szél­je­nek a prob­lé­má­ik­ról, ol­da­ni kell a min­den­na­pi őr­lő­dést a lá­to­ga­tás­sal. Né­ha ma­ga­mon is ér­zem ezt a fé­lénk­sé­get, ha olyan is­me­rőst kell fel­hív­ni vagy meg­lá­to­gat­ni, aki baj­ban van. Ezért len­ne na­gyon nagy szük­ség ar­ra, hogy lel­ké­sze­ink rend­sze­re­sen lá­to­gas­sa­nak, és ta­nít­sa­nak min­ket is ar­ra, hogy ilyen hely­zet­ben ak­tí­vabb kap­cso­la­tot épít­sünk egy­más­sal. A kö­zös­ség ak­kor iga­zi, ak­kor élő, ha a ta­gok oda­fi­gyel­nek egy­más­ra.

– Mint aho­gyan Önök­nél…

– Meg­kér­dez­ték tő­lem Vin­ce si­ke­re kap­csán, hogy nem tart­juk-e ma­gun­kat ki­vált­sá­gos hely­ze­tű­ek­nek, hi­szen a fi­a­ink mind­annyi­an jó eszű­ek, ki­vá­ló­ak a ké­pes­sé­ge­ik. Most a fi­gye­lem Vin­cé­re te­re­lő­dött, mert ver­senyt nyert. De a csa­lád­ban nem az szá­mít, ki mennyi­re okos – ez egy olyan klub, amely­ben a tag­ság a fon­tos –, ha­nem azért, mert hoz­zánk tar­to­zik. A tes­ti fo­gya­té­kos­sá­gá­val együtt tar­to­zik hoz­zánk. És en­nek a te­her­nek a hor­do­zá­sa ugyan­olyan ne­héz ne­ki is, ne­künk is, mint más ha­son­ló sor­sú csa­lá­dok­nál.

Mi így va­gyunk egy kö­zös­ség, és én így va­gyok há­rom­gyer­me­kes anya, aki­nek az a fel­ada­ta, hogy a csa­lád har­mó­ni­á­ját mun­kál­ja.

::Nyomtatható változat::