Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Sen­ki se szé­gye­nül­jön meg, aki ben­ned re­mény­ke­dik, azok szé­gye­nül­je­nek meg, akik ok nél­kül el­pár­tol­nak tő­led! Zsolt 25,3 (2Kor 3,4; Jn 15,1–8; 1Jn 5,1–4; Zsolt 19) Ha hí­vő em­bert bal­sze­ren­cse, nyo­mo­rú­ság ér, a kör­nye­ze­té­ben élők ci­ni­kus mo­sollyal, kár­ör­ven­dez­ve kér­de­zik: „Hol van a te Is­te­ned? Mi­ért en­ged­te meg az Úr, hogy mind­ez a csa­pás meg­tör­tén­jen ve­led?” A kí­sér­tő ügyes trükk­je ez, hogy az Úr­ban bí­zót el­bi­zony­ta­la­nít­sa, meg­ren­dít­se hi­té­ben. Ilyen­kor ka­pasz­kod­junk meg még job­ban az Ige ígé­re­te­i­ben, mert Is­ten azt mond­ta: so­ha nem hagy el, min­den ve­szély­ből ki­me­ne­kít. Ő so­ha nem ha­zu­dik, bát­ran bíz­zunk ben­ne! Hi­tünk sze­mé­vel már elő­re lás­suk meg Is­ten sza­ba­dí­tá­sát és an­nak örö­mét!

Hét­fő

Mi­kor Krisz­tus, a mi éle­tünk meg­je­le­nik, ak­kor ve­le együtt ti is meg­je­len­tek di­cső­ség­ben. Kol 3,4 (Ézs 40,10a; Róm 1,18–25; Jó­el 1,1–20) Is­ten el­ké­szí­tet­te éle­tünk út­ját, ame­lyen jár­nunk kell. A kes­keny ös­vény nem kény­szer, ha­nem vá­lasz­tá­si le­he­tő­ség az ő ta­ná­csá­ra. Ugyan­ak­kor ar­ra is fel­hív­ja a fi­gyel­mün­ket, hogy ne le­gyünk szűk lá­tó­kö­rű­ek, pró­bál­juk meg na­gyobb pers­pek­tí­vá­ban lát­ni sor­sun­kat. Krisz­tus di­a­da­lá­ban ak­kor ré­sze­sü­lünk, ha már most ve­le együtt élünk, lé­te­zünk. En­ge­del­mes­ked­jünk te­hát az is­te­ni el­hí­vás­nak, kö­ves­sük őt, hogy meg­lát­has­suk fé­nyét, amely ránk is szór­ja su­ga­rát!

Kedd

Di­csér­je őt a nap és a hold, di­csér­je min­den fé­nyes csil­lag! Mert ő pa­ran­csolt, és azok lét­re­jöt­tek. Zsolt 148,3.5 (Jel 4,11; 2Kor 5,11–18; Jó­el 2,1–11) As­si­si Szent Fe­renc Nap­him­nu­sza jut eszem­be e so­rok ol­va­sá­sa­kor: „Ál­dott vagy, Uram, s ke­zed min­den mű­ve ál­dott, / leg­fő­kép­pen öreg bá­tyánk, a Nap: (…) Dí­csér­jen té­ged né­nénk, a Hold, meg a Csil­la­gok, / te for­mál­tad őket, s mind oly gyö­nyö­rű­en ra­gyog.” Az ige Is­ten di­csé­re­té­re szó­lít fel, s azt is meg­in­do­kol­ja, mi­ért. Az Úr sza­vá­nak ha­tal­má­val te­rem­tet­te az eget, föl­det, égi­tes­te­ket, ál­la­to­kat, nö­vé­nye­ket s min­ket, em­be­re­ket is. Ne­ki kö­szön­het­jük éle­tün­ket s mind­azt, ami kö­rül­vesz ben­nün­ket. Há­lá­val, kö­szö­net­tel tar­to­zunk mind­ezért. Di­csér­jük az Is­tent imád­ság­gal, ének­kel, mert mél­tó és üd­vös­sé­ges!

Szer­da

Egyet­len szó sem ve­szett el mind­ab­ból a jó ígé­ret­ből, amit meg­ígért szol­gá­ja, Mó­zes ál­tal. 1Kir 8,56b (Róm 9,15–16; Jn 8,31–36; Jó­el 2,12–17) Ha Is­ten tör­vé­nyei sze­rint élünk, meg­áld az Úr, meg­óv min­den el­len­ség­től, ki­me­ne­kít a ve­szély­ből, és ör­ven­de­ző éle­tet nyújt ne­künk. Ígé­re­te­i­ben bát­ran bíz­ha­tunk, azok­ban nem csa­lód­ha­tunk, mert nem gyar­ló em­ber mond­ta, ha­nem a tö­ké­le­tes és min­den­ha­tó Úr­is­ten. Hit ál­tal már most is meg­kap­hat­juk Is­ten sza­ba­dí­tá­sát, bé­ké­jét. Ha­gyat­koz­zunk rá, en­ged­jük, hogy ve­zes­se éle­tün­ket!

Csü­tör­tök

Ha pe­dig a bű­nös meg­tér, és nem kö­ve­ti el töb­bé bű­nét, ha­nem tör­vény és igaz­ság sze­rint él, ak­kor meg­men­ti éle­tét. Ez 18,27 (Lk 19,8; Róm 8,7–11; Jó­el 2,18–27) Ha va­la­mi rosszat el­kö­vet­tem gye­rek­ko­rom­ban, nagy­ma­mám­tól sok­szor hal­lot­tam: „Meg­té­rő bű­nös­nek nincs po­kol­ban he­lye!” Így sok év táv­la­tá­ból vissza­em­lé­kez­ve azt mond­ha­tom: az én egy­sze­rű, jó­sá­gos, nép­vi­se­le­tes nagy­anyám tu­laj­don­kép­pen az öröm­üze­ne­tet fo­gal­maz­ta meg ne­kem. Hagy­junk fel te­hát nyil­ván­va­ló és tit­kos bű­ne­ink­kel, mert ez­ál­tal örök éle­tet nye­rünk! Szin­te hal­lom a vá­laszt: „Sze­ret­nék meg­sza­ba­dul­ni bű­ne­im­ből, de min­dig vissza­esek oda, aho­vá nem aka­rok!” A jó hír az, hogy nem egye­dül kell küz­de­nünk, ha­nem Jé­zust kell se­gít­sé­gül hív­nunk. Nem va­gyunk ma­gunk­ra hagy­va har­ca­ink­ban!

Pén­tek

Nem szé­gyel­lem az evan­gé­li­u­mot, hi­szen Is­ten ere­je az, min­den hí­vő­nek üd­vös­sé­gé­re. Róm 1,16 (Zsolt 96,3; Jn 19,1–7; Jó­el 3,1–5) Jé­zus azt mond­ta, hogy az evan­gé­li­um hir­de­tő­i­nek ül­döz­te­tés­ben lesz ré­szük, és ör­vend­jünk is, ha az ő ne­vé­ért szen­ve­dünk. Ré­geb­ben ki­csit fur­csá­nak ta­lál­tam, hogy mi­ként le­het öröm ab­ban, ami fáj. Most már ta­pasz­ta­lat­ból ki­je­lent­he­tem: va­ló­ban ha­tal­mas öröm­for­rás Jé­zus ne­vé­ért se­be­ket vi­sel­ni. Sőt mi­nél job­ban ül­döz­nek, an­nál na­gyobb az öröm és lel­ki bé­ke. Bíz­zunk ab­ban, hogy fá­ra­do­zá­sunk so­sem hi­á­ba­va­ló, mert éle­te­ket ment­he­tünk meg, s mi ma­gunk is szá­mít­ha­tunk a her­va­dat­lan ko­szo­rú­ra!

Szom­bat

Le­gye­tek ir­gal­ma­sok, amint Atyá­tok is ir­gal­mas! Lk 6,36 (2Móz 15,13; Jel 22,1–5; Jó­el 4,1–21) Jé­zus éle­te pél­dá­já­val min­tát nyúj­tott, mi­lyen a he­lyes ma­ga­tar­tás egy adott hely­zet­ben. Mind­nyá­jan sze­ret­jük, ha sze­líd­ség, jó­ság, jó­in­du­lat vesz kö­rül ben­nün­ket. Az Is­ten nél­kül élő em­ber az őt ért bán­tá­sok­ra azon­nal tá­ma­dás­ba len­dül, s ha le­het, még töb­bet ad vissza a ka­pott go­nosz­ko­dás­ból. Ennyi te­lik az em­ber­től, er­re ké­pes a ma­ga ere­jé­ből. Jé­zus azt mond­ja, hogy a bán­tá­so­kat ne ad­juk vissza, sőt sze­res­sük el­len­sé­ge­in­ket, és még ál­dást is kér­jünk rá­juk. Ho­gyan sze­ret­he­tem én azt az il­le­tőt, aki bánt, be­mocs­kol, ás­ká­ló­dik el­le­nem? Öröm­mel je­len­tem: ez le­het­sé­ges, de csak is­te­ni se­gít­ség­gel. So­kat kell imád­koz­ni és Jé­zus ne­vét se­gít­sé­gül hív­ni. Csak így tu­dunk jó­sá­go­sak, sze­líd lel­kű­ek ma­rad­ni. Ne ad­juk te­hát vissza a má­sok­tól ka­pott sér­té­se­ket, bán­tá­so­kat, se­be­ket, ha­nem sze­re­tet­tel vi­szo­nyul­junk azok­hoz is, akik em­be­ri gon­dol­ko­dás sze­rint nem ér­dem­lik meg! Ez az ir­gal­mas­ság! Ne fe­lejt­sük el, hogy Is­ten ke­gyel­me nél­kül már mi is rég meg­ér­de­mel­tük vol­na a ha­lált, és még min­dig süt ránk a nap, sőt Krisz­tus ön­fel­ál­do­zá­sá­ból még örök éle­tet is nyer­he­tünk!

Ju­hász­né Sza­bó Er­zsé­bet

::Nyomtatható változat::