Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Óbu­da. Egy­sze­rű, tisz­ta ház a Lak­ta­nya ut­cá­ban. Vá­ra­ko­zó, es­er­nyős nők mu­tat­ják az utat, így el­té­ved­ni nem le­het. A fá­kon túl a Du­na, a má­sik ol­da­lon a for­gal­mas Ár­pád híd a ta­vasz­ra­gyo­gás­ban. Var­ga Im­re, eu­ró­pai hí­rű szob­rász­mű­vé­szünk élet­mű-ki­ál­lí­tá­sa 1983 óta fo­gad­ja lá­to­ga­tó­it, szer­te az or­szág­ból és a nagy­vi­lág­ból.

Szom­ba­ton egy-két órá­ra min­dig be­néz. Kör­be­sé­tál a zsú­folt ter­mek­ben, le­ül, és friss ká­vé mel­lett idé­zi az el­röp­pent év­ti­ze­de­ket. A va­ti­ká­ni ma­gyar ká­pol­ná­ban lát­ha­tó Szent Ist­ván és Szűz Má­ria a be­já­rat mel­lett, bent az Eről­te­tett me­net vé­get nem érő vo­nu­lá­sa, Szent Er­zsé­bet és La­jos ki­rály lo­vas kom­po­zí­ci­ó­ja… Bar­tók, Mó­ricz, Der­kovits, Czó­bel, a Pro­fesszor örök tű­nő­dő alak­ja. Az ud­var lomb rej­tet­te csend­jé­ben fé­lig hunyt arc­cal a már­tír­ha­lált halt köl­tő: Rad­nó­ti Mik­lós.

Ha él­ne, most len­ne száz­éves.

Ró­la kér­dez­tem je­les szob­rá­szun­kat: a mű­ről és a nem por­la­dó ver­sek­ről.

– 1956 után, szi­len­ci­u­mok­kal a há­tam mö­gött kap­tam mint el­ső fel­ada­tot – kez­di az em­lé­ke­zést. – A meg­bí­zás úgy szólt: Rad­nó­ti port­ré­ja. Ezt le­het úgy­is ér­tel­mez­ni, aho­gyan én tet­tem: egész ala­kos port­ré­szob­ra. A mo­há­csi mo­zi elé szán­ták, ami na­gyon bán­tott, mert nem volt sem­mi kö­ze hoz­zá. Ek­kor én már Rad­nó­tit mint köl­tőt rég­óta is­mer­tem. Sze­mé­lye­sen nem. 1938-ban je­lent meg Me­re­dek út cí­mű kö­te­te, amit ké­sőbb az ő de­di­ká­ci­ó­já­val kap­tam aján­dék­ba to­vább­de­di­kál­va. Vol­tak ezen­kí­vül más meg­je­lent ver­sei is, ked­ven­cem a Ha­son­la­tok: „Olyan vagy, mint egy sut­to­gó fa­ág, / ha rám­ha­jolsz, / s rej­tel­mes ízü vagy, / olyan vagy, mint a mák, // s akár a foly­ton gyű­r­ü­ző idő, / oly iz­ga­tó vagy, / s olyan meg­nyug­ta­tó, / mint sír fe­lett a kő…”

– Gyö­nyö­rű.

– Ez na­gyon szép vers.

– Mi­kor is­mer­te meg a köl­tő tra­gi­kus éle­tét?

– Saj­nos a ké­sőb­bi tör­té­né­sek egy­be­vág­tak mind­az­zal, amit ad­dig nem tud­tunk. Rad­nó­ti Mik­lós a mun­ka­tá­bor­ban, Rad­nó­ti, a me­ne­kü­lő, aki vál­lal­ja a ha­lált, ahogy meg­ír­ta a Razg­led­ni­cák­ban: „Mel­lé­zu­han­tam, át­for­dult a tes­te / s fe­szes volt már, mint húr, ha pat­tan. / Tar­kó­lö­vés. – Így vég­zed hát te is, – súg­tam ma­gam­nak…”

Te­hát jól is­mer­tem a köl­tőt, mi­kor ne­ki­fog­tam a min­tá­zás­nak. A fel­adat, amit én tűz­tem ma­gam elé, az volt, hogy egy olyan ér­zé­keny­sé­gű port­rét ké­szít­sek, amit sze­ret­ni le­het. Egy em­bert, akit én a ver­se­in ke­resz­tül sze­ret­tem meg.

– So­ká­ig ví­vó­dott a meg­ol­dá­son?

– Hosszan kín­lód­tam ve­le. Ami­kor ké­szen let­tem, már csak az volt a prob­lé­ma, ho­gyan he­lyez­zem el a kör­nye­zet­ben. Koc­ka­kő­ből ki­ala­kí­tott ala­pot rak­tam le, és vas­úti talp­fák­ból kor­lá­tot, ar­ra tá­masz­tot­tam a szob­rot. A ha­tás fre­ne­ti­kus volt. Ar­ra gon­dol­tam a le­haj­tott fej­jel, le­hunyt szem­mel, hogy ez az út min­dig nyit­va ma­rad. Ezt nem le­het el­ven­ni sen­ki­től. Nincs az a bör­tön, az a szö­ges­drót, ame­lyik az utat be­fe­lé el­zár­ná. Úgy hi­szem, Rad­nó­ti­nak ez volt az egyet­len sza­bad út­ja!

– Mi­kor ál­lí­tot­ták fel a szob­rot?

– Kap­tam egy épí­tészt, aki fe­ke­te grá­nit­ból ké­szí­tet­te el az ala­pot. Mind­ez tel­je­sen ide­gen volt az egész­től, de fel­ál­lí­tot­ták. Ször­nyen né­zett ki. De sze­ren­csém volt, mert nem sok­kal utá­na, 1969-ben el­kér­ték egy moszk­vai ki­ál­lí­tás­ra, s hál Is­ten­nek ott el­vesz­tet­ték. Mi­vel so­ká­ig volt nyit­va a ki­ál­lí­tás, új­ból el­ké­szí­tet­tem a szob­rot koc­ka­kö­vek­kel és fa­kor­lát­tal. En­nek a tör­té­net­nek van hu­mo­ra, de nem an­nak szán­tam. Hiszen a mű úgy kell, hogy has­son, bi­zse­reg­jünk tő­le, el­né­mul­junk. Mi­kor vissza­hoz­ták a szobrot kül­föld­ről, el­küld­tem Sal­gó­tar­ján­ba. Ők azon­nal meg­vet­ték, és el­he­lyez­ték egy szép he­lyen.

– Ez­zel le­zá­rult a sor­sa?

– Egy na­gyon szim­pa­ti­kus ide­gen hölgy és úr, né­me­tek, meg­lát­ták Rad­nó­tit, és meg­ren­del­ték. El­ké­szí­tet­tem és fel is ál­lí­tot­tuk. Ak­kor csak egy kér­dé­sük ma­radt: ki ez? Mond­tam, ez egy nagy ma­gyar köl­tő. Gyor­san el­men­tem a kö­ze­li vá­ros könyv­tá­rá­ba, ahol sze­ren­csé­re ta­lál­tam for­dí­tást. Mon­da­nom se kell, a két em­ber meg­ér­tet­te Rad­nó­ti Mik­lóst a ver­sei nyo­mán. Ér­de­kes és ta­nul­sá­gos volt ez a ta­lál­ko­zás, s en­gem iga­zolt, azt a szel­le­mi­sé­get su­gá­roz­ta, amit ne­ki szán­tam.

– Vas Ist­ván író­asz­ta­lán sok­szor meg­cso­dál­tam az Ön által készített te­nyér­nyi Rad­nó­ti-szob­rot…

– Egyi­ke az el­ső meg­fo­gal­ma­zá­sok­nak. Tud­tam, hogy jó ba­rá­tok vol­tak. Az egyik lá­to­ga­tás­kor ez­zel men­tem hoz­zá, és meg­lep­ve lát­tam, na­gyon el­ér­zé­ke­nyült. Csi­nál­tam Vas Ist­ván­ról is port­ré­kat a Pe­tő­fi Iro­dal­mi Mú­ze­um meg­bí­zá­sá­ból. Fe­le­sé­ge, Pi­ros­ka nem na­gyon ked­vel­te, amit ké­szí­tet­tem. Én a tisz­ta em­ber­sé­get akar­tam el­mon­da­ni, azt a lel­ki erőt, amit na­gyon sok­szor ta­nú­sí­tott. Együtt őket pél­da­adó pár­nak gon­do­lom, akik­től ta­nul­ni le­het, akik ver­se­ik­kel él­ni se­gí­te­nek!

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::