Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Evan­gé­li­kus Hit­tu­do­má­nyi Egye­te­münk könyv­tá­ro­sá­nak aláb­bi írá­sá­val a tánc áp­ri­lis 29-i vi­lág­nap­já­nak ap­ro­pó­já­ból csem­pé­szünk né­hány gon­do­la­tot la­punk ha­sáb­ja­i­ra ar­ról a mű­faj­ról, amely min­dig is meg­ha­tá­ro­zó ele­me volt ko­rok­nak és kul­tú­rák­nak. „A ba­lett Shakes­peare-jé­nek” tar­tott Je­an-Ge­or­ges No­ver­re (1727–1810) szü­le­tés­nap­ja, áp­ri­lis 29. egyéb­ként 1982 óta a tánc vi­lág­nap­ja. Már­ton Gyöngy­vér írá­sa el­ső íz­ben az An­to­ló­gia Ki­adó gon­do­zá­sá­ban 2006-ban kiadott, Át­ke­lő cí­mű no­vel­lás­kö­tet­ben je­lent meg.

Azt mond­ják, a tánc se­gít­het el­iga­zod­ni az em­ber­nek, nő­nek és fér­fi­nak egy­aránt, hogy ki­vel le­het, ki­vel ér­de­mes akár éle­tünk vé­gé­ig össze­egyez­tet­ni a lé­pé­se­in­ket, s ki­vel nem, de egy­ál­ta­lán.

Kell hát le­gyen igaz­sá­ga a szé­ki asszony­ká­nak, aki­vel nem­rég a vil­la­mo­son ele­gyed­tem szó­ba. El­he­lyez­ke­dett ve­lem szem­ben, ki­né­zett az ab­la­kon, az­tán vissza­for­dult, jól meg­né­zett, majd a töb­bi utast is szem­ügy­re vet­te. Én köz­ben is őt bá­mul­tam. Negy­ven még nincs, ta­ka­ros nép­vi­se­let raj­ta, ül­té­ben is egye­nes, szép büsz­ke a tar­tá­sa.

Ta­lán be­szél­ge­tés­re job­ban vá­gyik, mint az unal­mas, na­pon­ta lá­tott út­vo­na­lat kö­vet­ni. Ahogy rám né­zett, meg­szó­lí­tot­tam, hogy szé­ki-e? Igen. Mint aki­ben zsi­li­pet húz­tak föl, mi­kor be­val­lom: én sem ide­va­ló­si va­gyok, er­dé­lyi, vá­sár­he­lyi, de már har­minc éve itt élek. A mu­ta­tós vi­se­let, a gyö­nyö­rű fe­ke­te-pi­ros szok­nya és a csal­ha­tat­la­nul szé­ki­e­sen meg­kö­tött, szép ken­dő jut­tat­ta eszem­be meg­kér­dez­ni: itt ho­va jár va­sár­nap temp­lom­ba? És tán­col­ni? A leg­hí­re­sebb he­lye­ket bök­te ki, ter­mé­sze­tes büsz­ke­ség­gel.

Ze­né­szek­ről, tánc­há­zak­ról kezd­tünk el be­szél­get­ni, s én a tánc után va­ló só­vár­gá­som­ról. Mert el­árul­tam, hogy az én uram saj­nos nem sze­re­tett ve­lem tán­col­ni. Nem­hogy nép­tán­cot, de sem­mi­lyent. Kez­det­ben hi­á­ba igye­kez­tem iga­zít­gat­ni, fi­no­mí­ta­ni a lé­pést, for­gást, de sem­mi­képp nem il­let­tek össze a moz­du­la­ta­ink, túl pör­gő­sen és rán­gat­va tán­colt min­dent.

Bi­zony azt mind­járt az el­ső tánc­nál tud­ni kell, érez­ni kell, hogy olyan em­ber­rel ne kös­se össze a ron­gyát fe­hér­nép… Nincs en­nél pon­to­sabb irány­tű, de nem fi­gye­lünk oda elég­gé. Túl büsz­kék va­gyunk hoz­zá, ön­tel­tek és sér­tő­dő­sek, hogy ilyen egy­sze­rű do­log­ból lec­két ve­gyünk. „Pe­dig a nagy­anyá­ink is úgy tar­tot­ták: ahogy a de­re­kad­ra te­szi a tán­co­sod a ke­zét, te már kell érez­zed, jól oda­tet­te-e, s hagy­nád-e, hogy ott tart­sa, akár éle­ted vé­gé­ig?…” – sum­máz­ta nagy rész­vét­tel a vé­le­mé­nyét, mi­kor meg­kér­dez­te, még együtt va­gyunk-e. Meg mert vol­na rá es­küd­ni!… Lát­szik a te­kin­te­tén, az ar­cán, egé­szen meg­élén­kül a kí­ván­csi­ság­tól.

Úgy be­szél­ge­tünk, mint akik nem a vil­la­mo­son s nem vé­let­le­nül ül­nek ép­pen egy­más­sal szem­ben… „Tud­ni kel­lett vol­na, ki kel­lett vol­na pró­bál­ni a tán­cát, még az­előtt, hogy be­le­sze­re­tett, s fő­leg mi­előtt hoz­zá­ment” – in­gat­ta szép, be­kö­tött fe­jét, nem is lep­le­zett rész­vét­tel, ro­kon­szenv­vel. Ha én olyan, tán­cá­ról hí­res vi­dék szü­löt­te len­nék, mint ő, biz­tos nem kö­töm össze a sor­som olyan fér­fi­val, aki nem te­szi jó hely­re a ke­zét a csí­pő­mön, s nem úgy in­dít a tánc­ba, hogy a kö­vet­ke­zőt is ve­le akar­jam jár­ni, és a töb­bit is, amíg csak élek…

Szó esett köz­tünk még a há­zak­ról, aho­va dol­goz­ni jár, hi­szen nem tán­ci­kál­ni van itt. Ki kell va­la­hogy húz­ni, míg az urá­nak új­ra lesz ke­re­se­te. Most ne­ki jár job­ban a ma­lom. Kéz­ről kéz­re ad­ják, sze­ren­csé­re, s van min­den nap­ra he­lye. Ál­ta­lá­ban ta­ka­rí­ta­ni kell, sok he­lyen va­sal­ni is, ezt-azt meg­stop­pol­ni, pár­ná­kat új­ra­töl­te­ni, fris­sí­te­ni a tol­lat, ha még jó.

Azt gyor­san el­mond­ja, mi­előtt le­száll, mert mind­járt oda­ér­ke­zünk az új he­lyé­hez, hogy sok he­lyen még csap­víz­zel sem kí­nál­ják nap­hosszat, nem­hogy egy tá­nyér étel­lel. El­hi­szem-e? Pe­dig sok­szor a tel­jes nap­ja el­te­lik a mun­ká­ban ugyan­an­nál a nagy­sá­gá­nál. Ott­hon ő meg nem tud­ná áll­ni, hogy a há­zá­ba be­té­rőt, messzi­ről jött ide­gent meg ne kí­nál­ja va­la­mi­vel, le ne ül­tes­se… Pe­dig egyik-má­sik asszony ma­gá­ra hagy­ja a la­kás­ban is, s le­megy vá­sá­rol­ni, vagy be­ül a fod­rász­hoz, meg­bíz­nak ben­ne. Van, ame­lyik a kony­há­ban tesz-vesz, fő­zőcs­ké­zik, vagy ép­pen ül a té­vé előtt, s köz­ben be­néz hoz­zá is, hogy s mint ha­lad a mun­ka. Rit­ka ki­vé­tel, hogy meg­áll­jon be­szél­get­ni, vagy kap­jon köz­ben egy ká­vét… Fi­gyel­me­sen hall­ga­tom, s lá­tom raj­ta, há­lás, hogy meg­szó­lí­tot­tam. Ne­kem is öröm volt szó­ba ele­gyed­ni ve­le.

Ked­ve­sen, is­me­rős­ként in­te­ge­tett utá­nam. Az­óta job­ban meg­né­zek min­den utam­ba ke­rü­lő szé­ki asszonyt, hát­ha még vi­szont­lá­tom és fel­is­me­rem! Kü­lön­ben is erőt me­rí­tek ma­gá­ból a lát­vány­ból: a tán­cos já­rás, szép tar­tás üde szín­folt itt, a nagy­vá­ro­si, si­vár kő­ren­ge­teg­ben, ahol rit­kán jegy­zi meg egyik utas a má­si­kát a vil­la­mo­son. Ezek­ről az asszo­nyok­ról hol Páll La­jos tán­cos-ver­sei, hol Ká­nyá­di-so­rok zsong­nak, go­mo­lyog­nak ben­nem, leg­ele­ve­neb­bül a Fe­ke­te-pi­ros­ból: „Hon­nan jár­ják, hon­nan hoz­ták? / Hon­nan e moz­du­lat-or­szág? / S mi­lyen tit­kos adó-ve­vők / fog­ják, foly­ton su­gá­roz­ván, / az egy­azon vér és ve­lő / hul­lám­hosszán?”

::Nyomtatható változat::