Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Sem­mi sem áll tő­lem tá­vo­labb, mint a hát­só ka­pun vissza­hoz­ni a „cse­le­ke­de­tek­ből va­ló meg­iga­zu­lást”. Ke­gye­lem­ből va­gyok meg­ment­ve, és ke­gye­lem­ből ma­ra­dok is meg­men­tett. Ha Jé­zus Krisz­tus­ra gon­do­lok és ar­ra, hogy mit tett ér­tem, sok­szor könnyek­re fa­ka­dok. Mi­cso­da öröm, hogy Jé­zu­sé va­gyok! De azt is meg kell mon­da­nom, hogy több mint har­minc­éves ige­hir­de­tői szol­gá­la­tom­ban gyak­ran meg­döb­ben­tett sok ke­resz­tény kö­zö­nye és ké­nyel­mes­sé­ge.

A ke­gye­lem­ről szó­ló evan­gé­li­um hall­ga­tá­sá­nál úgy tű­nik, va­la­mi el­ma­rad. A Jé­zus Krisz­tus­nak va­ló oda­adás el­tor­zult. Va­jon mi tör­tén­ne, ha ilyen oda­adást ta­nú­sí­ta­nánk az üze­mi fő­nö­künk fe­lé? Alig­ha­nem jön­ne az el­bo­csá­tó le­vél.

Föl­te­szem ma­gam­nak a kér­dést: az én Jé­zus-kö­ve­té­sem ér annyit, hogy má­sok kö­ves­sék? (1Kor 11,1) Gyak­ran job­ban sze­re­tünk al­kal­mi­lag ta­lál­koz­ni Is­ten pá­rat­lan igé­jé­vel, mint be­ha­tó­an ta­nul­má­nyoz­ni. Kí­ván­juk az ál­dá­so­kat és az el­ső ke­resz­té­nyek telj­ha­tal­mát, ám­de az ő élet­gya­kor­la­tuk nél­kül. Azt kér­dez­zük: mit nye­rek a gyü­le­ke­ze­tem­ben? Nem pedig azt, hogy mit nyújt­ha­tok én a gyü­le­ke­zet­nek, ami­vel ál­ta­lam nö­ve­ked­het, épül­het.

Imád­ko­zunk Jé­zus­hoz, de gyak­ran in­kább ér­zés­ben, mint igaz­ság­ban, mely éles, mint a bo­rot­va­pen­ge, és sza­bad­dá tesz. (Zsid 4,12–13) Sze­re­tünk éb­re­dés­ről be­szél­ni. Van fo­gal­munk ar­ról, hogy mi­lyen kö­vet­kez­mé­nyei van­nak en­nek szá­munk­ra? Hogy Jé­zus vég­té­re is Ura pél­dá­ul a bank­szám­lánk­nak is?

Az Ószö­vet­ség­ben van egy ige, amely en­gem évek óta meg­ren­dít, és ki­hí­vást je­lent szá­mom­ra: „Át­ko­zott, aki az Úr dol­gát ha­nya­gul vég­zi…” (Jer 48,10) Az Új­szö­vet­ség­ben pe­dig ezt ol­vas­suk: „…fé­le­lem­mel és ret­te­gés­sel mun­kál­já­tok üd­vös­sé­ge­te­ket…” (Fil 2,12) Bi­zo­nyos, hogy Jé­zus az örök át­kot el­for­dí­tot­ta ró­lunk, és ő mun­kál­ja az aka­rást és a cse­lek­vést. De akar­juk-e, amit Jé­zus akar? Az átok az ál­dás hi­á­nya.

Meg­kér­dez­het­jük ma­gun­kat: mi­lyen ál­dot­tak va­gyunk mi? En­gem mint ige­hir­de­tőt oly­kor sok min­den hajt, csak nem a Szent­lé­lek. De ez oda is űz en­gem Jé­zus kar­ja­i­ba, új oda­adás­ra. Jé­zu­son aka­rok füg­ge­ni gyen­ge­sé­gem­mel és erőm­mel, bo­csá­na­tán és meg­úju­ló ural­mán. Egye­dül ez ad ne­kem bá­tor­sá­got, hogy ki­nyis­sam a szá­mat – és nép­sze­rűt­le­nül is szól­jak.

Hel­mut Blatt (For­rás: idea Spekt­rum, 2009/5. For­dí­tot­ta: Marschal­kó Gyu­la)

::Nyomtatható változat::