A vasárnap igéje

HÚS­VÉT ÜN­NE­PE UTÁN 5. VA­SÁR­NAP (RO­GATE) – KOL 4,2–4

Hozzászólás a cikkhez

Arisz­tarkhosz még aludt. Pál az ágyon fe­küdt ugyan, de már éb­ren volt. Ilyen­kor reg­gel ne­he­zen nyílt ki a sze­me. Min­dig gyul­ladt volt, de al­vás köz­ben le is ra­gadt. A nyí­ló kis ré­se­ken ke­resz­tül ho­má­lyo­san lát­ta az ab­la­kon be­szű­rő­dő fé­nye­ket. A kör­vo­na­lak ho­má­lyo­sak ma­rad­tak.

– Egy­re rosszabb a sze­mem – gon­dol­ta.

Az a nap, ami­kor Da­masz­kusz fe­lé le­ve­tet­te a ló, és azt a va­kí­tó fé­nyes­sé­get lát­ta, hely­re­tet­te ugyan az éle­tét, de a sze­mét vég­képp tönk­re­tet­te. Öre­ge­sen, szűk­mar­kú­an bán­va a moz­du­la­tok­kal vé­gez­te el el a reg­ge­li ri­tu­á­lis mos­dást és az imát.

– Na, ma ta­lán be­fe­jez­zük a le­ve­let – mor­mol­ta ma­ga elé.

Na­pok óta dol­goz­tak raj­ta. Bár tud­nánk imád­koz­ni mély­ről tö­rő­en, hogy meg­hall­ja az, aki a mély­ben min­ket ke­res! Bár tud­nánk imád­koz­ni el­szé­gyen­kez­ve a meg­fo­gal­ma­zás tö­re­dé­kes­sé­gén, hogy meg­ért­sen az, aki a meg­re­pedt ná­dat nem tö­ri el!

Bár tud­nánk imád­koz­ni ki­ált­va, hogy meg­hall­ja az, aki a vi­lá­got is el­hall­gat­tat­ja, hogy min­ket meg­hall­has­son!

Bár tud­nánk imád­koz­ni, el­ve­szet­ten ki­ál­ta­ni, hogy aki ke­res, meg­ta­lál­jon!

Na­pok óta dol­goz­tak raj­ta. Ő dik­tált, a fi­a­ta­lok ír­ták. Ez sem ment per­sze gond nél­kül. Oly­kor elő­re­sza­lad­tak a gon­do­la­tai, alig győz­ték az ír­no­kok. Emi­att nem is si­ke­rült min­dig a ma­ga stí­lu­sát meg­tar­ta­nia. Ide­ge­sí­tet­te az, ami Ko­los­sé kör­nyé­kén zaj­lott. A tév­ta­ní­tá­sok olyan könnyen meg­za­var­ják a fris­sen ke­resz­ténnyé lett em­be­re­ket. Ő is így volt ez­zel ko­ráb­ban: min­dent akart egy­szer­re. Mennyi idő telt el, ami­re meg­ér­tet­te Krisz­tus tit­kát!

Most ar­ra gon­dolt, med­dig lesz még mon­da­ni­va­ló­ja. Már nem akar­ta is­mé­tel­get­ni ma­gát. Fon­tos he­lye­ken mond­ta már el azt, amit akart, le is ír­ta a lé­nye­get. Né­ha úgy érez­te, már min­dent. Lesz­nek-e Is­ten igé­jé­nek újabb üze­ne­tei az ő szá­má­ra? Nem túl öreg már eh­hez? Le­het, hogy már csak a sa­ját ha­lá­lá­nak bá­tor­sá­gát kap­ja meg? Lesz-e olyan, amit még ér­de­mes lesz má­sok­kal is meg­osz­ta­nia?

Az üze­net ed­dig na­pon­ta ér­ke­zett. Lát­tam már té­ve­dést, fél­re­ma­gya­rá­zást, nem meg­ér­tést, lel­ki erő­sza­kot.

Lát­tam már rossz irány­ba ve­ze­tett, le­hul­lott éle­te­ket, ha­lál előtt fel­is­mert ku­dar­co­kat.

Lát­tam már té­ved­he­tet­len tu­dást, ret­te­ne­tes ma­ga­biz­tos­sá­got.

Lát­tam már meg­alá­zott­sá­got, meg­bot­rán­ko­zást és szel­le­mi szol­ga­sá­got.

Meg­ret­ten­ve gon­do­lok ar­ra, hogy bár­me­lyik­nek ré­sze­se va­gyok vagy le­he­tek. Az üze­net ed­dig na­pon­ta ér­ke­zett. Olyan volt ez, mint va­la­mi aján­dék. Mint­ha min­den­nap ka­pott vol­na va­la­mi újat. Ami­kor meg­ér­tett egy-egy újabb gon­do­lat­me­ne­tet, mint­ha fel­emel­ke­dett vol­na. Mint­ha ma­ga az üze­net vált vol­na az ő hor­do­zó­já­vá is. Mint­ha va­la­mi aj­tó nyílt vol­na ki, ame­lyen be­lép­he­tett, amely után egy újabb szo­ba tá­rult fel előt­te, újabb aj­tók­kal. Vagy ahogy min­den reg­gel lá­tás­ra éb­red be­teg, be­gyul­ladt sze­me az újabb cso­dák­ra.

Csi­kor­dul­va nyílt az aj­tó, Ti­mó­te­us ér­ke­zett. Nem volt egy­sze­rű be­jut­ni bör­tö­ne szo­bá­já­ba. Kint őrök áll­tak. A rab­ság az azért rab­ság. Ta­nít­vá­nyai még­is hű­sé­ge­sen lá­to­gat­ták na­pon­ta. A fi­a­tal­em­ber ma­gá­val hoz­ta az éb­re­dő vá­ros min­den vi­dám­sá­gát. Pál hir­te­len vá­gya­koz­va gon­dolt ar­ra, mi­lyen jó len­ne kint az ut­cá­kon, az em­be­rek­nek be­szél­het­ne a pi­a­con, vi­táz­hat­na, ér­vel­het­ne. Hi­ány­zott ne­ki a sok­fé­le szín, ame­lyet vak­si sze­me még fel­fo­gott, ki tud­ja, med­dig. He­lyet­te itt kell ros­to­kol­nia eb­ben a fél­ho­má­lyos odú­ban. Csak a szűk ab­lak ré­sén ke­resz­tül mu­tat meg ma­gá­ból va­la­mit a kin­ti vi­lág.

Az aj­tót bá­mul­ta. Bár tá­mad­ná­nak gon­do­la­tok, ér­tel­me­sek, egy­sze­rű­ek, sze­mé­lye­sek és min­dent át­fo­gók!

Bár szól­ná­nak ige­hir­de­té­sek min­dent fel­dú­lón, nyug­ta­lan­sá­got szü­lők, vi­lá­go­kat fel­ka­va­rók!

Bár len­ne vi­gasz­ta­lás, gyá­szon át­se­gí­tő, fé­lel­met osz­la­tó, ma­gányt eny­hí­tő, be­teg­sé­get gyó­gyí­tó!

Bár adat­na a sza­vak ere­je, lát­sza­na raj­tunk a Lé­lek ere­je! Az aj­tót bá­mul­ta. Megint nyi­kor­dult a sa­rok­vas, ahogy most új­ra be­csu­kó­dott. Ki­tá­rult, hogy az­tán új­ra vissza­csu­kód­jon. Igen, ilyen az ige aj­ta­ja is. Ki­tá­rul, az­tán vissza­csu­kó­dik. Ahogy Is­ten en­ge­di. Krisz­tus tit­ka így tá­rul fel, lé­pé­sen­ként, aj­tó­nyi­tó­dá­son­ként. Ami­kor kap be­lő­le va­la­mit, olyan sza­bad­dá vá­lik tő­le, mint a kint le­vő vi­lág. Ak­kor el­len tud áll­ni min­den szen­ve­dés­nek, be­zárt­ság­nak, rossz­kedv­nek, tes­te öre­ge­dé­sé­nek, a kö­zel­gő meg­ha­lás­tól va­ló fé­lel­mé­nek. Mennyi­re sze­ret­né, ha még nyíl­na ez az aj­tó! Nem ér­de­kel­te, hogy med­dig él, de az, hogy eb­ből a ti­tok­ból ad­dig min­den­nap ré­sze­sül­hes­sen, hogy még töb­bet és még job­ban meg­tud­has­son – azt na­gyon sze­ret­te vol­na.

Ti­mó­te­us le­ült, tol­lat vett elő.

Bár mer­nénk imád­koz­ni iga­zi vál­to­zá­so­kért!

Bár mer­nénk imád­koz­ni a vi­lág meg­bé­ké­lé­sé­ért, az egy­ház moz­du­lá­sá­ért, hogy az ige aj­ta­ja ki­nyíl­jon!

Bár mer­nénk imád­koz­ni, hogy em­be­ri éle­tek meg­vál­toz­za­nak, hogy ká­osz­ban le­vő sor­sok ren­de­ződ­je­nek!

Bár mer­nénk imád­koz­ni, hogy tör­tén­jen iga­zi cso­da!

Ti­mó­te­us le­ült, tol­lat vett elő. Arisz­tarkhosz is fel­ült az ágyán. Pál pe­dig dik­tál­ni kez­dett:

– Az imád­ko­zás­ban le­gye­tek ki­tar­tó­ak, és le­gye­tek ébe­rek: ne szűn­je­tek meg há­lát ad­ni. Imád­koz­za­tok egy­út­tal ér­tünk is, hogy Is­ten nyis­sa meg előt­tünk az ige aj­ta­ját, hogy szól­has­suk a Krisz­tus tit­kát, amely mi­att most fo­goly is va­gyok, hogy azt hir­det­hes­sem.

Egy da­ra­big csönd­ben állt. Túl ben­ső­sé­ges len­ne, ha el­mon­da­ná, mennyi­re fon­tos ez ne­ki. Az, aki az imád­sá­go­kat hall­ja, úgy­is tud­ja majd. A be­gyul­ladt sze­mek ha­mar könny­be lá­bad­nak.

A zá­ró kö­szön­té­sek ma­rad­tak még hát­ra. Eze­ket együtt sze­de­get­ték össze, ne­hogy ki­fe­lejt­se­nek va­la­kit. Ha­ma­ro­san út­ra kel a le­vél. De va­jon el­ér-e a szí­vek­hez és agyak­hoz, ahol ak­ko­ra a bi­zony­ta­lan­ság? Egy­ben azon­ban biz­tos volt: az ér­te el­mon­dott imád­sá­gok ki­nyit­ják előt­te új­ra és új­ra az ige aj­ta­ját. Már nem ké­tel­ke­dett eb­ben. Nem a le­vél ol­va­sói mi­att, ha­nem Is­ten mi­att, aki ezt meg­ad­ja. Tud­ta, hogy meg­ad­ja.

– A lap al­ján hagyj még, fi­am, egy kis he­lyet, aho­vá az én nagy be­tű­im­mel ír­ha­tok egy sort a sa­ját ke­zem­mel is!

Ti­mó­te­us bó­lin­tott.

Ko­czor Ta­más

::Nyomtatható változat::