Szószóró

Hozzászólás a cikkhez

Ked­ves if­jú ol­va­só! Ta­lán ép­pen ab­ban a kor­ban vagy, ami­kor nap nap után egy­re fon­to­sab­bá vá­lik szá­mod­ra, mi­ként ítél­nek meg má­sok, meg tudsz-e fe­lel­ni ba­rá­ta­id, is­me­rő­se­id el­vá­rá­sa­i­nak. Sze­ret­het­nek-e té­ged azok, aki­ket sze­ret­nél, hogy sze­res­se­nek?

Jól­le­het ké­tel­kedsz is sok­szor, hogy a csa­lá­dod­ban ta­lálsz-e meg­ér­tő szót. Hi­szen mos­ta­ná­ban a ne­ked oly fon­tos sze­mé­lyek­kel kap­cso­lat­ban – édes­anyád, édes­apád, test­vé­re­id – mind több­ször ve­szel ész­re olyan dol­go­kat, me­lyek nem a szá­mod­ra ko­ráb­ban meg­szo­kott meg­bíz­ha­tó­sá­got tük­rö­zik. Vi­sel­ke­dé­sük­ben nem lá­tod vi­szont sa­ját, ko­ráb­bi ár­tat­lan­sá­go­dat és tisz­ta­sá­go­dat. Ez bi­zo­nyo­san za­var és el­bi­zony­ta­la­nít té­ged.

Tu­dod, ked­ves if­jú ol­va­só, a vi­lág­ba be­le­szü­le­tett ki­csiny gyer­mek még Is­ten te­nye­rén él. Eb­ből a hely­zet­ből szem­lé­li a föl­di vi­lá­got, aho­vá ér­ke­zett. Te ma­gad is ilyen vol­tál, mint min­den­ki, szü­le­id is, az előt­tük já­rók is… Ab­ban a kor­ban vagy, ami­kor le kell száll­nod Is­ten te­nye­ré­ről, hogy el­in­dulj, és be­tel­je­sítsd sor­so­dat, ami­ért meg­szü­let­tél. Ek­kor egy­re több em­be­ri tu­laj­don­sá­got ve­szel ma­gad­ra és ve­szel is ész­re má­so­kon. A fur­csa­ság eb­ből adó­dik!

Meg kell ta­nul­nod meg­kü­lön­böz­tet­ni a he­lyest a hely­te­len­től, az egyé­nit a kö­zös­sé­gi­től és az iga­zat a ha­mis­tól. E né­hány év­ben, ami­kor oly so­kat ví­vódsz, Is­ten a kö­rü­löt­ted élő­kön ke­resz­tül so­kat ta­nít majd, meg­mu­tat­ja az em­be­ri lény sok­szí­nű­sé­gét, ami­lyen te ma­gad is vagy.

De mi­előtt er­re az uta­zás­ra el­in­dul­nál, kér­lek, végy egy tük­röt! Ez na­gyon fon­tos! Nézz be­le! Mit látsz? So­rold fel, írd össze, ha van tü­rel­med! Ez a sok min­den, amit a tü­kör­ben látsz, te ma­gad vagy! Még­pe­dig ép­pen úgy és pon­to­san olyan kül­ső­vel és bel­ső­vel, ahogy a te­rem­tő Is­ten meg­al­ko­tott, az­az ami­lyen­nek a leg­jobb­nak lá­tott meg­al­kot­ni té­ged! Meg­adott min­dent, hogy bol­dog le­hess. Vi­szont a vál­lad­ra he­lyez­te an­nak a fe­le­lős­sé­gét is, hogy en­gedd ma­gad bol­dog­nak len­ni. Ő ugyan­is annyi­ra sze­ret ben­nün­ket, hogy en­ged ön­ál­ló­an cse­le­ked­ni, sőt mi több, el is vár­ja, hogy egyé­ni be­lá­tá­sunk­kal is el­jus­sunk az ő igaz­sá­gá­hoz.

Ta­nuld meg, hogy mi­ként lesz a föl­di bol­dog­ság, meg­elé­ge­dett­ség, az a cso­dá­la­tos ál­la­pot, ami­kor sa­ját éle­ted­ben meg­ér­ted és el­fo­ga­dod mind­azt, ami a ne­héz­sé­ge­ket okoz­za. Ami­kor ké­pes­sé válsz ar­ra, hogy át tudd ad­ni ma­gad a meg­erő­sí­tő, fel­hőt­le­nül fel­sza­ba­dult pil­la­na­tok­nak. Így meg­ér­ted em­ber­tár­sa­dat, nem le­né­ző vagy el­né­ző le­szel ve­le szem­ben, ha­nem tisz­te­let­tu­dó és tü­rel­mes.

Igen, ez mind ben­ne van a kis­tük­röd­ben! A te­rem­tő Is­ten sze­re­te­te el­rej­tett ben­ned min­den ké­pes­sé­get, hogy vé­gig­ván­do­rol­ván a neked ada­tott éve­ken úgy tudj él­ni, hogy az a sa­ját gyö­nyö­rű­sé­ged­re és te­rem­tő­dé­re le­hes­sen. Azt hi­szem, ne­héz le­het el­hin­ni, hogy a pat­ta­ná­sa­id, a nyú­lánk ke­zed, lá­bad, a sok­szor össze­vissza gon­do­la­ta­id, a fül­len­té­se­id és a ha­nyag­sá­god mö­gött ön­nön tö­ké­le­tes­sé­ged rej­te­zik. Pe­dig így van! Lel­ked­ből jö­vő tisz­te­let­tel fo­gadd el ma­gad olyan­nak, ami­lyen­nek te­rem­tet­tél, hogy ez­zel mond­hass kö­szö­ne­tet éle­te­dért!

Ahogy mú­lik az idő, egy­re in­kább lát­ha­tod majd, hogy igen­is sze­ret­nek azok, akik­nek a sze­re­te­té­re szük­sé­ged van. El­le­ned­re lesz­nek azok, akik ez­zel se­gí­te­nek leg­in­kább. Ami a leg­főbb: te min­dig ott vagy ma­gad­nak, és ott lesz a tü­kör is, ame­lyen ke­resz­tül a jó Is­ten üzen csak­is ne­ked, hogy meg­tart­son és él­tes­sen ön­nön szép­sé­ged­ben.

Lát­ni fo­god, ha le­tér­tél a he­lyes út­ról, lel­ki­is­me­re­ted meg­szó­lal majd. So­se csi­títsd el ezt a han­got, fon­tos, hogy min­dig meg­halld! Ha Is­ten­nek tet­sző dol­go­kat cse­le­ked­tél, lát­ha­tod azt is, és ben­ső­det mo­soly töl­ti el! Hi­á­ba, az em­ber em­be­ri­nek szü­le­tik, nem pe­dig tö­ké­le­tes szu­per­lény­nek! Így él­ve el­fo­gad­nak ba­rá­ta­id, csa­lá­dod­ tagjai, mint aho­gyan te is ké­pes le­szel őket tá­mo­gat­ni.

A tü­kör üze­ne­tei mö­gött min­dig ott lesz az a vég­te­len sze­re­tet, amely a vi­lág­ba hí­vott té­ged mind­annyi­unk gyö­nyö­rű­sé­gé­re!

Haj­nal Gyön­gyi

::Nyomtatható változat::