A vasárnap igéje

MENNY­BE­ME­NE­TEL ÜN­NE­PE – ÉZS 40,27–31

Hozzászólás a cikkhez

Az Úr Jé­zus menny­be­me­ne­te­lé­nek ün­ne­pe nem azért szo­rult pe­ri­fé­ri­á­ra, mert ha­zánk­ban – szá­mom­ra ért­he­tet­le­nül – még min­dig mun­ka­nap. Akár­csak a víz­ke­reszt, mely a dik­ta­tú­ra ál­tal nem érin­tett eu­ró­pai or­szá­gok­ban szin­tén mun­ka­szü­ne­tes ün­nep. Mél­tán, mert a ka­rá­csonnyal, hús­vét­tal és pün­kösd­del együtt az egy­há­zi esz­ten­dő öt fő­ün­ne­pe kö­zé tar­toz­nak. Menny­be­me­ne­tel és víz­ke­reszt ün­ne­pé­nek fé­nye azon­ban ott is meg­ko­pott, ahol a nap­tá­rak pi­ros be­tű­vel jegy­zik.

Nem­ csak sor­sát te­kint­ve van ha­son­ló­ság e két ün­nep kö­zött. Mind­ket­tő Krisz­tus meg­di­cső­ü­lé­sé­ről szól. Víz­ke­reszt­kor az Atya mennyei szó­za­tá­nak hang­ja hal­lat­szik, mellyel a Jor­dán vi­zé­ben meg­ke­resz­tel­ke­dett Fi­á­ról tesz ta­nú­sá­got, már itt a föl­dön meg­di­cső­ít­ve őt. A hús­vét utá­ni negy­ve­ne­dik nap­ra eső menny­be­me­ne­tel ün­ne­pén pe­dig a mennyei di­cső­ség fé­nyes fel­hő­je rej­ti el a fel­tá­madt Krisz­tust ta­nít­vá­nyai sze­me elől. A meg­di­cső­ü­lés té­má­ja az, ami a ra­ci­o­na­liz­mus­sal fer­tő­zött 21. szá­za­di ke­resz­tény­ség szá­má­ra ezt a két ün­ne­pet ne­he­zen ér­tel­mez­he­tő­vé te­szi.

Menny­be­me­ne­tel ün­ne­pén a ne­héz­ség min­de­nekelőtt az ese­mény nem bib­li­kus meg­kö­ze­lí­té­sé­ből adó­dik. Ezt már Lu­ther is fel­is­mer­te. Ami­kor el­len­fe­lei ar­ra hi­vat­koz­va vi­tat­ták Krisz­tus tes­té­nek je­len­lé­tét az úr­va­cso­rá­ban, hogy Krisz­tus tes­te meg­di­cső­ü­lé­se óta a menny­ben van, Is­ten jobb­ján, így vá­la­szol ér­ve­lé­sük­re: „Ha már most meg­kér­dez­zük tő­lük, hogy mit ne­vez­nek ők az Is­ten jobb­já­nak, (…) olyan fer­dí­té­sek­kel fog­nak elő­áll­ni, mint aho­gyan a gyer­me­kek­nek szo­kás me­sél­ni egy kép­ze­let­be­li menny­ről, mely­ben egy ara­nyos tró­nus áll, me­lyen a Krisz­tus fő­pa­pi fö­veg­gel és ko­ro­ná­val a fe­jén az Is­ten­nek jobb­ján ül, mi­ként a fes­tők fes­tik… Kér­dez­zük tő­lük: hol az a szent­írá­si hely, mely az Is­ten jobb­ját egy hely­re szo­rít­ja? (…) Az Írás ar­ra ta­nít, hogy Is­te­nek jobb­ja nem egy meg­ha­tá­ro­zott hely, …ha­nem hogy az az Is­ten­nek min­den­ha­tó ha­tal­ma… Fel­fog­ha­tat­lan és kor­lát nél­kü­li, min­de­nen kí­vül és fölül áll, ami van és le­het­sé­ges. Más­részt meg kell, hogy min­de­nütt le­gyen, lé­nye­gi­leg és je­len­le­vő­en, még az utol­só fa­le­vél­ben is. (…) Mert az Is­ten az, aki min­de­ne­ket te­remt… De hogy meg­te­remt­hes­sen és fenn­tart­has­son va­la­mit, kell, hogy ott je­len le­gyen, és te­remt­mé­nyét úgy ben­ső­leg, mint kül­ső­leg meg­te­remt­se és fenn­tart­sa. (…) Úgy­hogy sem­mi sem le­het in­kább je­len­va­ló min­den te­remt­mény­ben, mint az Is­ten ma­ga az ő ha­tal­má­val. (…) Mi­ként Szent Hi­lá­ri­usz is mond­ja, Is­ten lé­nye­gi­leg je­len van min­de­nütt, min­den te­remt­mény­ben és min­den te­remt­mény ál­tal, min­den egyes ré­szük­ben és tar­tóz­ko­dá­si he­lyü­kön, hogy te­hát a vi­lág te­le van az Is­ten­nel, és az Is­ten egé­szen be­töl­ti, de nin­csen ál­ta­la kor­lá­toz­va vagy ha­tá­rol­va, mert ő egy­ide­jű­leg min­den te­remt­mé­nyen kí­vül és fölül is van. (…) Ha meg­ta­lál­ta an­nak mód­ját, hogy az ő sa­ját is­te­ni lé­nye tel­jes­ség­gel min­den te­remt­mény­ben és min­den egyes­ben je­len le­het, iga­zab­ban, ben­ső­sé­ge­seb­ben, tel­je­seb­ben, mint ami­lyen a te­remt­mény ön­ma­gá­ban, és még­is egyik ál­tal sin­csen kor­lá­toz­va, úgy­hogy ő min­den dol­got kö­rül­vesz ugyan és be­tölt, de őt egyik sem ké­pes kö­rül­ven­ni és be­töl­te­ni és ben­ne len­ni: ne tud­ná an­nak mód­ját is, hogy tes­te tel­jes­ség­gel sok he­lyütt le­hes­sen, és még­sem le­gyen azok­kal azo­nos, amik­ben je­len van? Nyo­mo­rul­tak va­gyunk mi, em­be­rek, mert Is­tent és az ő mű­kö­dé­sét vé­le­ke­dé­sünk alap­ján ítél­jük meg, azt gon­dol­ván, hogy va­la­mi sza­bó­val vagy nap­szá­mos­sal van dol­gunk. (…) És ha­bár min­den te­remt­mény­ről mond­ha­tom, hogy az Is­ten la­ko­zik ben­ne, de azt már nem mond­ha­tom: ez az Is­ten ma­ga. A Krisz­tus­ról azon­ban nem­csak azt mond­ja a hit, hogy az Is­ten ben­ne la­ko­zik, ha­nem azt, hogy (…) ben­ne az Is­ten és az em­ber egy sze­mély, és ez az Is­ten nagy mű­ve és cso­dá­ja, ami min­den em­be­ri ér­tel­met csúf­fá tesz, és ami­hez a hit­nek ra­gasz­kod­nia kell. (…) Hogy Krisz­tus az Is­ten jobb­ján ül, nem je­lent mást, mint hogy ő em­ber vol­tá­ban is min­de­nek fe­lett áll, és min­de­nek alá van­nak ne­ki ren­del­ve, és ural­ko­dik fe­let­tük. (…) Hogy Úr le­gyen és ural­kod­jék, ter­mé­sze­te­sen kell, hogy előbb lé­nye­gi­leg is je­len le­gyen az Is­ten jobb­ja ál­tal, mely min­de­nütt je­len van. (…) Még­is meg­fog­ha­tat­lan ő, és nem fo­god meg­ta­pin­ta­ni, (…) ha meg nem ígé­ri, és igé­jé­vel oda nem ren­del egy bi­zo­nyos asz­tal­hoz, és igé­jé­vel ma­ga nem ér­tel­me­zi a ke­nye­ret: …ez az én tes­tem. (…) Mi tud­juk, hogy ez az Úr va­cso­rá­ja…, mert az Úr nem­csak sze­rez­te, ha­nem ma­ga ké­szí­ti is, és ő ma­ga tart­ja is meg: ő ma­ga a sza­kács, a pin­cér, az étel és az ital. … [Ez a szent­ség] az ő szol­gá­la­tá­ra és di­cső­í­té­sé­re sze­rez­te­tett. De mi­vel szol­gá­lunk ne­ki? Az­zal (…), ha ra­gasz­ko­dunk hoz­zá, hogy tes­te és vé­re je­len van.”

Bár Krisz­tus Is­ten jobb­ja ál­tal min­de­nütt je­len van, szá­munk­ra meg­fog­ha­tó­an még­is csak az ál­ta­la szer­zett úr­va­cso­rá­ban van je­len. Ami­kor Is­ten ha­tal­ma jobb­já­ra emel­te, ő ma­ga di­cső­í­tet­te meg ez­zel. Mi az­zal di­cső­ít­het­jük, ha az úr­va­cso­rá­ban hit­tel vall­juk je­len­lé­tét – ez a sum­má­ja Lu­ther ér­ve­lé­sé­nek.

„Krisz­tus ezen igéi: »ez az én tes­tem«, »ez az én vé­rem«, még erő­sen áll­nak” cí­mű köny­vé­ben – mely­ből a fen­ti idé­zet szár­ma­zik – Lu­ther bí­rál­ja azo­kat, akik til­ta­koz­nak „az Úr va­cso­rá­ja” el­ne­ve­zés el­len, és a szent­sé­get „a ke­resz­té­nyek va­cso­rá­ja­ként” ün­nep­lik, mint­ha az a hí­vők egy­más­sal va­ló kö­zös­sé­gé­nek meg­ta­pasz­ta­lá­sá­ra ren­del­te­tett vol­na. Ez a ra­ci­o­na­liz­mus je­gye­it ma­gán vi­se­lő fel­fo­gás nap­ja­ink­ban is „kor­sze­rű­nek” szá­mít.

De ha még a „ma­ra­di­ság” bé­lye­gét is vál­lal­va úgy tér­de­lünk az úr­va­cso­rai ol­tár elé, hogy hi­tünk­kel a tes­té­ben és vé­ré­ben va­ló­sá­go­san je­len lé­vő Krisz­tust di­cső­ít­jük, ak­kor nem­csak a ve­le va­ló ta­lál­ko­zás és ben­ső­sé­ges kö­zös­ség örö­mé­ben lesz ré­szünk, ha­nem ta­pasz­tal­ni fog­juk Ézsa­i­ás pró­fé­ci­á­já­nak iga­zát is: „Akik az Úr­ban bíz­nak, ere­jük meg­újul, szárny­ra kel­nek, mint a sa­sok, fut­nak, és nem lan­kad­nak meg, jár­nak, és nem fá­rad­nak el.”

Imád­koz­zunk! Urunk, kö­szön­jük, hogy igéd­ben meg­szó­lí­tasz, és szent­sé­ge­id­ben vég­te­le­nül kö­zel jössz hoz­zánk. Add, hogy hit­ben va­ló­di bi­zony­sá­got nyer­jünk ar­ról, hogy te ve­lünk vagy min­den na­pon, a vi­lág vé­ge­ze­té­ig. Ámen.

Vég­he­lyi An­tal

::Nyomtatható változat::