Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Egye­sült ál­la­mok­be­li lel­kész ba­rá­tom me­sél­te a na­pok­ban, a rá jel­lem­ző ken­dő­zet­len őszin­te­ség­gel, hogy hon­fi­tár­sai ál­ta­lá­ban igen ne­he­zen bol­do­gul­nak az ál­ta­lá­nos mű­velt­ség ele­me­i­vel. Tör­té­nel­mi, föld­raj­zi, iro­dal­mi, ide­gen nyel­vi meg min­den­fé­le ál­ta­lá­nos is­me­re­te­ik elég­gé fog­hí­ja­sak.

Jó múlt­kor az egyik ma­gyar­or­szá­gi té­vé­csa­tor­nán fu­tó, A széf cí­mű mű­sor­hoz ha­son­ló, Ki mit nem tud? jel­le­gű, agy­tor­náz­ta­tó, iz­gu­lós ame­ri­kai show-t lát­tam a You­tu­be por­tá­lon. Egy har­min­cas pla­ti­na­sző­ke szép­ség pró­bál­ta el­ta­lál­ni, hogy a Hun­gary név az éh­ség­hez, egy me­nü­höz, ne­ta­lán egy ét­te­rem­hez, vá­ros­hoz, kon­ti­nens­hez vagy ép­pen Pá­rizs­hoz kö­tő­dik-e, amely szin­tén egy or­szág­fé­le va­la­hol a messze­ség­ben – akár a Mar­son.

Igye­kez­tem csöp­pet sem el­ke­se­re­dett ba­rá­to­mat na­gyon ud­va­ri­a­san vi­gasz­tal­ni: az ame­ri­ka­i­ak – le­het­sé­ges, ép­pen ke­vés is­me­re­tük mi­att – ál­ta­lá­ban könnyed, jó­ked­vű, igen op­ti­mis­ta em­be­rek, az Egye­sült Ál­la­mok úgy­is kon­ti­nens­nyi ál­lam, elég ön­ma­gá­nak, még túl sok is, meg hát az em­be­ri el­me vé­ges, az­tán túl sok tu­dás is meg­árt­hat.

Azért vé­ka alá nem rej­tett büsz­ke­ség­gel je­gyez­tem meg ne­ki, hogy ná­lunk, itt Ke­let- és Kö­zép-Eu­ró­pá­ban, kü­lö­nö­sen pe­dig ná­lunk, ma­gya­rok­nál ez nem így van. Kis nép, nagy tu­dás, nagy múlt, ke­mény ön­tu­dat és ter­mé­sze­te­sen nagy­sze­rű ok­ta­tá­si rend­sze­rünk­nek kö­szön­he­tő­en el­ter­jedt ál­ta­lá­nos mű­velt­ség. Szin­te érez­tem a bel­ső kész­te­tést, hogy fel­so­rol­jam nagy „ame­ri­kás ma­gyar­ja­in­kat”, akik Ame­ri­ká­ból Ame­ri­kát csi­nál­tak, s akik itt-ott for­gat­tak egyet a vi­lág ke­re­kén elő­re, és nagy­sze­rű ál­do­za­to­kat hoz­tak a tu­dás és ha­la­dás ol­tá­rán. Jó do­log ilyen­kor büsz­kén ma­gyar­nak len­ni és or­szág vi­lág előtt vál­lal­ni ön­ma­gun­kat.

Ám bár­mennyi­re sze­ret­jük is nem­ze­tün­ket, ál­mo­do­zunk ar­ról, hogy „bok­ré­ta le­gyünk Is­ten ka­lap­ján”, azért jó min­dig, min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött tár­gyi­la­gos és jó­zan ma­rad­ni, le­száll­ni a föld­re s ma­gunk­ba néz­ni.

Az utób­bi évek­ben szo­mo­rú­an kezd­tem ta­pasz­tal­ni, hogy mi, ma­gya­rok is min­den szem­pont­ból ke­mé­nyen ame­ri­ka­ni­zá­lód­ni kezd­tünk. Ékes anya­nyel­vünk ger­ma­niz­mu­sa­it déd­szü­le­ink­kel együtt el­fe­led­ve rop­pant tem­pó­ban, tö­me­gé­vel emel­jük be be­szé­dünk­be az an­gol mű­sza­va­kat. Job­ban ör­ven­de­nék an­nak, ha töb­ben és job­ban be­szél­né­nek an­go­lul, mint ha an­go­los ma­gyar­ság­gal vagy ma­gya­ros an­gol­ság­gal, ret­te­ne­tes ak­cen­tus­sal teszik.

Lett azon­ban en­nél is rosszabb „fee­lin­gem”, ami­kor „talk show”-ink vagy „qu­iz”-eink kö­zül az egyi­ket néz­tem, még­hoz­zá nem is a leg­rosszab­bat, a hí­res A szé­fet (a szó­nak van ma­gyar meg­fe­le­lő­je: pán­cél­szek­rény). Ta­lán nem is annyi­ra a tár­gyi tu­dás, az ál­ta­lá­nos is­me­ret, mű­velt­ség hi­á­nya a szem­be­tű­nő, ha­nem az eh­hez va­ló, fi­no­man szól­va, fur­csa vi­szo­nyu­lás.

Mert azon már nem is cso­dál­koz­tam, hogy a fen­tebb em­lí­tett ame­ri­kai pla­ti­na­sző­ke ma­gyar vál­to­za­ta nem hal­lott Le­o­nar­do da Vin­ci­ről, a La Gi­o­con­dá­ról és Mo­na Li­sá­ról, leg­fel­jebb a Le­o­nar­do ci­pő­bolt­ról, a Gi­o­con­da di­vat­sza­lon­ról és a Mo­na Li­sa par­füm­ről… Egy má­sik, fáj­dal­ma­san ki­rí­vó eset­re azon­ban föl­hí­vom a fi­gyel­met (ezt egyéb­ként Má­t­hé Éva, a Kró­ni­ka na­pi­lap ri­por­te­re is toll­hegy­re tűz­te).

„Tisz­ta Ame­ri­ka!” – mond­hat­nánk, mi­u­tán ugyan­csak A széf ke­re­té­ben egy ma­gyar­ta­nár­nő anya és egye­te­mi hall­ga­tó lá­nya szem­be­sült a nagy kér­dés­sel – a re­ne­szánsz évé­nek le­zá­rul­ta után né­hány hó­nap­pal –, hogy kit áb­rá­zol Fad­rusz Já­nos emb­le­ma­ti­kus lo­vas szob­ra Ko­lozs­vár fő­te­rén.

Ne­héz kér­dés, a le­het­sé­ges vá­lasz ele­ve meg­ad­va: Má­tyás ki­rály. Jött a nagy iz­ga­lom, kéz­tör­de­lés, ta­lál­ga­tás – én ma­gam is le­iz­zad­va ag­gód­tam, hogy dip­lo­más ma­gyar­nyelv- és iro­da­lom­ta­nár­ként idá­ig le­het „fej­lőd­ni”. Vég­re sok-sok tu­sa­ko­dás után meg­szü­le­tett a nagy dön­tés; a meg­fej­tés­hez a tu­dás hi­ány­zott, le­gyen ak­kor totó­zás, és le­gyen ak­kor Má­tyás, a ki­rály.

Bin­gó! Te­li­ta­lá­lat, meg­nyer­ték a nyolc­mil­lió fo­rin­tot, Ba­lázs, a mű­sor­ve­ze­tő pe­dig kész­sé­ge­sen tá­jé­koz­tat­ta a még min­dig iz­gu­ló, lám­pa­lá­zas ma­gyar­ta­nár anyu­kát és egye­te­mis­ta lá­nyát, hogy Má­tyás Ko­lozs­vá­ron szü­le­tett, en­nek em­lé­ké­re ke­rült oda an­no Fa­drusz vi­lág­hí­rű szo­bor­kom­po­zí­ci­ó­ja, a kin­cses vá­ros leg­emb­le­ma­ti­ku­sabb al­ko­tá­sa.

Ez­után jött a hab a tor­tán: a nem­zet szel­le­mi nap­szá­mo­sa, mi­u­tán szé­les kö­rű tu­dá­sá­ról már bi­zony­sá­got tett, or­szág-vi­lág előtt így adott han­got ékes­szó­lá­sá­nak is: „Fe­ne a bü­dös po­fá­ját!”

Mi ez, ked­ves ba­rá­ta­im, ha nem tisz­ta Ame­ri­ka? Ta­lán még annyit át­ve­het­nénk tő­lük, hogy mind­ezt ne ma­gya­ros bú­bá­nat­tal, de­presszi­ó­ra haj­la­mos pa­nasz­ko­dás­sal, zsör­tö­lő­dés­sel, ha­nem ame­ri­kás „smi­lin­gos, hap­py fee­ling­gel” te­gyük, mert ez így OK.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::