A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Kál­vin Já­nos a Szent­írás alap­ján gran­di­ó­zus szel­le­mi rend­szert épí­tett fel legjelentősebb művében, az Ins­ti­tu­ti­ó­ban. Azért tud­ta ezt meg­ten­ni, mert imád­ko­zó, Is­ten­nel be­szél­ge­tő, tár­sal­ko­dó em­ber volt. S mert az ima na­pon­ta Is­ten fe­lé ki­nyúj­tott ke­zet je­len­tett az éle­té­ben, ezért tud­ta lel­ki­gon­doz­ni, nagy be­le­ér­zés­sel is­tá­pol­ni a rá­bí­zot­ta­kat s le­ve­le­zé­sé­vel Eu­ró­pa sok ré­szén a ta­ní­tá­sá­ra és lel­ki ta­ná­csa­i­ra vá­gyó pász­to­ro­kat, gyü­le­ke­ze­te­ket, de arisz­tok­ra­tá­kat és a szel­lem ne­me­se­it is, akik az új hit iránt ér­dek­lőd­tek. Mit je­len­tett ne­ki és nyo­má­ban a re­for­má­tus szem­lé­let sze­rint má­sok­nak is az imád­ko­zás? Né­met test­vér­hon­la­pun­kon Bar­ba­ra Sc­henk aján­dé­koz­ta meg az ér­dek­lő­dő­ket két ki­tű­nő össze­ál­lí­tá­sá­val. Az egyik­ben Kál­vin imá­i­ból kö­zöl egy tu­cat­tal, a má­sik­ban az imád­ság Kál­vin sze­rin­ti ér­tel­mé­ről, cél­já­ról ír. Ezek a pub­li­ká­ci­ók ve­ze­tik gon­do­la­ta­in­kat és is­mer­ke­dé­sün­ket az imád­ko­zó gen­fi re­for­má­tor­ral.

Re­for­má­to­runk igen nagy­ra ér­té­kel­te az imád­sá­got. „A hit leg­ki­vá­lóbb gya­kor­lá­si le­he­tő­sé­ge”, „az em­be­rek érint­ke­zés­mód­ja Is­ten­nel”, „a ke­gye­sek bi­zal­mas be­szél­ge­té­se a Min­den­ha­tó­val” – ol­vas­hat­juk vissza-vissza­té­rő­leg írá­sa­i­ban, pré­di­ká­ci­ó­i­ban és ige­ma­gya­rá­za­ta­i­ban eze­ket a meg­ál­la­pí­tá­so­kat. Az Ins­ti­tu­ti­ó­ban a III. könyv XX. fe­je­ze­té­ben jó het­ven ol­dalt, öt­ven­két sza­kaszt szen­tel en­nek a mi­nő­sí­tett em­be­ri cse­lek­vés­nek. A fe­je­zet­nek ezt a cí­me ad­ta: „Az imád­ság­ról mint a hit leg­főbb gya­kor­lá­sá­ról, amellyel az Is­ten jó­té­te­mé­nye­it na­pon­ként el­vesszük”.

Mi tör­té­nik az imá­ban?

En­nek ré­vén jut­ha­tunk azok­nak a kin­csek­nek a bir­to­ká­ba, me­lyek szá­munk­ra az Atyá­nál van­nak el­he­lyez­ve. Ugyan­ak­kor a kom­mu­ni­ká­ci­ó­nak, a be­szél­ge­tés­nek, a tár­sal­ko­dás­nak, az iga­zi, (Is­ten)tár­sas élet­nek ki­vált­kép­pen va­ló for­má­ja: „Az imád­ság ugyan­is az em­be­rek­nek Is­ten­nel va­ló bi­zo­nyos tár­sal­ko­dá­sa, amely ál­tal az ég leg­szen­tebb he­lyé­be ha­tol­va, Is­tent sze­mé­lye­sen fi­gyel­mez­tet­jük az Ő ígé­re­te­i­re.” (Inst III 20,1)

Az egyik leg­hű­sé­ge­sebb Kál­vin-ta­nít­vány négy­száz év­vel ké­sőbb a bá­ze­li nagy teo­ló­gi­ai rend­szer­al­ko­tó, Karl Barth. Az Ins­ti­tu­ti­ót ter­je­del­mi­leg több­szö­rö­sen meg­ha­la­dó, szin­tén mo­nu­men­tá­lis teo­ló­gi­ai esz­me­ka­ted­rá­li­sá­ban, a Kirch­li­che Dog­ma­tik­ban (Egy­há­zi dog­ma­ti­ka) olyan ab­la­ko­kat nyi­tott ki az imád­ság di­men­zi­ó­já­ra, me­lyek ta­ní­tó­mes­te­re gon­do­la­ta­it szár­nyal­tat­ják to­vább.

A Mi­atyánk­ról írt ma­gya­rá­za­tá­ban, de az em­lí­tett dog­ma­ti­ká­ban is így ír több he­lyen az imád­ság­ról: „Ez a vá­gya­ko­zás ak­tu­sa. Nem csak az aj­kak mű­ve­le­te, mi­vel Is­ten szí­vünk rá­fi­gye­lé­sét, Tő­le va­ló füg­gé­sét, sőt: Raj­ta csüg­gé­sét vár­ja el tő­lünk… Az ima kap­cso­la­tot lé­te­sít Is­ten és kö­zöt­tünk, en­nek ré­vén tu­dunk Ve­le együtt­mű­köd­ni. Is­ten ar­ra hív, hogy Ve­le él­jünk, s mi az imá­ban, majd éle­tünk­kel ezt fe­lel­jük: Igen, Atyám, Ve­led aka­rok él­ni.”

Az imá­ban te­hát Kál­vin sze­rint meg­va­ló­sul a leg­ma­ga­sabb ren­dű kom­mu­ni­ká­ció, az (Is­ten)tár­sal­ko­dás és az ő ne­künk szánt ja­va­i­nak az át­vé­te­le. Egy­ben an­nak a sza­bad füg­gő­ség­nek a lét­re­ho­zá­sa, amely a hit­nek és a val­lá­sos­ság­nak leg­ősibb lel­ki ref­le­xe, hi­szen a re-li­gio ezt a vissza­csa­to­lást, kap­cso­lat­lé­te­sí­tést, új­ra­ta­lál­ko­zást je­len­ti Is­ten­nel, akit az em­be­rek ezért-azért el­hagy­tak.

Mi­kor és hol imád­koz­zunk?

Az Ige sze­rint: „Szün­te­le­nül imád­koz­za­tok! Min­de­nért há­lát ad­ja­tok, mert ez az Is­ten aka­ra­ta Jé­zus Krisz­tus ál­tal a ti ja­va­tok­ra.” (1Thessz 5,17–18)

Az imád­ság te­hát Is­ten aka­ra­ta, s ezt szün­te­le­nül és há­lát ad­va kell gya­ko­rol­nia a ke­resz­tyén em­ber­nek, amint – ír­ja Kál­vin – er­re Pál apos­tol is pél­dát adott. „Is­ten azt akar­ja, hogy a leg­na­gyobb ki­tar­tás­sal, min­den­kor, min­den he­lyen és hely­zet­ben és min­den do­log­ban emel­jük fel imád­sá­gun­kat Is­ten­hez, hogy min­dent Őtő­le vár­junk, min­de­nért Őt di­cső­ít­sük, mi­vel Ő mind­un­ta­lan okot is ad ne­künk ar­ra, hogy Őt ma­gasz­tal­juk és imád­juk!” (Inst III 20,28)

Cso­dá­la­to­san bont­ja ki Kál­vin az imád­ság mű­fa­ji gaz­dag­sá­gát is. „Kér­ve és kö­nyö­rög­ve önt­jük ki kí­ván­sá­ga­in­kat Is­ten előtt ak­kor is, ami­kor azo­kat kí­ván­juk, amik az Ő di­cső­sé­gé­nek ter­jesz­té­sé­re s ne­vé­nek meg­di­cső­í­té­sé­re szol­gál­nak, és ak­kor is, ami­kor az Ő jó­té­te­mé­nyei után óhaj­to­zunk, amik ne­künk hasz­nunk­ra vál­nak. A há­la­adás ál­tal pe­dig az Ő irán­tunk va­ló jó­té­te­mé­nye­it mél­tó di­csé­ret­tel il­let­jük ak­kor, ami­kor min­den jót, ami min­ket ér, öröm­mel tu­dunk be az Ő bő­ke­zű­sé­gé­nek.” (Inst III 20,28)

Majd lej­jebb így foly­tat­ja: „A di­csé­ret és a há­la­adás ál­do­za­tá­ban pe­dig sem­mi­fé­le meg­sza­kí­tás sem tör­tén­he­tik bűn nél­kül, mi­vel Is­ten nem szű­nik meg jó­té­te­ményt jó­té­te­mény­re hal­moz­ni azért, hogy min­ket, bár reny­hék és lus­ták va­gyunk, há­lá­da­tos­ság­ra kény­sze­rít­sen. Szó­val az Ő jó­té­te­mé­nye­i­nek olyan nagy és olyan ki­ter­jedt bő­sé­ge bo­rít el ben­nün­ket, olyan sok és olyan nagy­sze­rű cso­dá­it lát­hat­juk min­de­nütt, bár­mer­re te­kin­tünk is, hogy so­ha­sem fo­gyunk ki az okok­ból és anyag­ból ar­ra, hogy Őt di­cső­ít­sük, és Ne­ki há­lá­kat ad­junk.” (Inst III 20,28)

De – fi­gyel­mez­tet Kál­vin – az imád­ság­ban sem mi­énk a fő­sze­rep, ez sze­rep­té­vesz­tés len­ne, még­pe­dig igen­csak ala­pos! Egye­dül Krisz­tus az, aki meg­szen­te­li imá­in­kat. „Krisz­tus köz­ben­já­rá­sa szen­te­li meg a mi kö­nyör­gé­se­in­ket, ame­lyek kü­lön­ben nem tisz­ták, azon­kép­pen az apos­tol azon pa­ran­csá­val (Zsid 13,15), hogy Krisz­tus ál­tal ajánl­juk fel a di­csé­ret­nek ál­do­za­tát, ar­ra int ben­nün­ket, hogy Is­ten ne­vé­nek di­cső­í­té­sé­re a mi szánk nem elég tisz­ta, ha Krisz­tus pap­sá­ga ál­tal nem jár köz­be!” (Inst III 20,28)

Te­hát a kö­nyör­gés­ben, az imá­ban ilyen lel­ki al­ko­tó­ele­mek ál­tal épül föl hó­do­lá­sunk: ké­rés, há­la­adás, di­cső­í­tés, ma­gasz­ta­lás, imá­dat. Va­jon ez a gaz­dag­ság mennyi­re van je­len gyü­le­ke­ze­ti/szó­szé­ki és egyé­ni vagy kis­cso­por­tos, csa­lá­di imá­ink­ban? Er­re is vo­nat­ko­zik Kál­vin meg­jegy­zé­se: „Bár ez a szün­te­len imád­ko­zás ki­nek-ki­nek ki­vált­kép­pen a sa­ját és ma­gánimád­ko­zá­sá­ra vo­nat­ko­zik, né­mi­kép­pen azon­ban az egy­ház nyil­vá­nos imá­it is érin­ti!” (Inst III 20,29)

Egy ima­pél­da

A kis­pró­fé­ták alap­ján írt imái kö­zül az egyik a kül­ső sze­gény­ség és a bel­ső gaz­dag­ság vi­szo­nyá­ról szól: „Min­den­ha­tó Is­ten! Te alá­száll­tál mi­kö­zénk, s ar­ról is gon­dos­kodsz, ami­re ne­künk eb­ben a föl­di élet­ben szük­sé­günk van, és ami hasz­nos. Ké­rünk Té­ged, en­gedd meg, hogy min­den­ben Rád ha­gyat­koz­zunk. Add re­ánk ál­dá­so­dat, hogy sem­mi­fé­le kény­sze­rí­tést vagy erő­sza­kot ne kö­ves­sünk el sen­ki­vel szem­ben, sőt még en­nek a gon­do­la­tá­tól is tá­vol tart­suk ma­gun­kat. Így hadd ta­nul­juk meg ezen a vi­lá­gon el­hor­doz­ni a sze­gény­sé­get, még­pe­dig úgy, hogy köz­ben bel­ső bé­kénk és meg­nyug­vá­sunk el ne vesszen, sőt in­kább ab­ban a lel­ki gaz­dag­ság­ban nö­ve­ked­jék, amit Te az evan­gé­li­um­ban kí­nálsz ne­künk…”

Ho­gyan és hol?

Kál­vin jó­zan­ság­ra int, és óv­va óv a sok­be­szé­dű­ség­től az imá­ban: „A szün­te­len va­ló imád­ko­zás­nak to­váb­bá sem­mi kö­ze sincs a sok­be­szé­dű­ség­hez, ame­lyet ne­künk Krisz­tus is meg­til­tott (Mt 6,7). Ő ugyan­is nem tilt­ja meg azt, hogy hossza­san, gyak­ran vagy nagy buz­gó­ság­gal imád­koz­zunk, de azt igen­is meg­tilt­ja, hogy ab­ban bi­za­kod­junk, mi­sze­rint mi ki­csi­kar­ha­tunk va­la­mit Is­ten­től, bő­be­szé­dű­ség­gel töm­ve te­le az Ő fü­le­it, mint­ha em­be­ri mó­don kel­le­ne Őt va­la­mi­re meg­nyer­nünk.” (Inst III 20,29)

A „Hol imád­koz­zunk?” kér­dé­sé­re iga­zá­ból az Ige alap­ján ez Kál­vin vá­la­sza: mi­vel az imád­ság cél­ja az Is­ten­hez emel­ke­dés akár há­la­adás­ban, akár se­gély­ké­rés­ben, ezért an­nak iga­zi he­lye a szív­ben-lé­lek­ben van. Mennyei Mes­te­rünk is azt pa­ran­csol­ta meg ne­künk, hogy bel­ső szo­bánk­ban be­szél­ges­sünk őve­le (Mt 6,6). Ez­zel Jé­zus nem ar­ra utalt – foly­tat­ja ér­ve­lé­sét Kál­vin –, hogy más he­lyen ne le­het­ne imád­koz­ni (temp­lom­ban, nyil­vá­nos he­lye­ken), „ha­nem azt mu­tat­ta meg, hogy az imád­ság va­la­mi rej­tett do­log, amely leg­in­kább a szív­ben la­ko­zik, más­rész­ről pe­dig a szív­nek min­den za­va­ró gond­tól tá­vol ­lé­vő nyu­gal­mát kö­ve­te­li meg” (Inst III 20,29).

Azért, hogy az egy­ház kö­zös imái ne­hogy meg­ve­tés tár­gya­i­vá le­gye­nek, Is­ten „haj­dan­ta ki­vá­ló mon­dá­sok­kal éke­sí­tet­te fel, kü­lö­nös­kép­pen ami­kor a temp­lo­mot az imád­ság há­zá­nak ne­vez­te. Ez­zel ugyan­is azt is ki­je­len­tet­te Is­ten, hogy az imád­ság az Ő tisz­te­le­té­nek leg­főbb ré­sze, és hogy a temp­lom zász­ló gya­nánt ál­lít­ta­tott fel azért, hogy a hí­vek ab­ban köz­aka­rat­tal gya­ko­rol­ják ma­gu­kat az imád­ság­ban” (Inst III 20,29).

Lát­hat­juk te­hát, hogy Kál­vin­nak mind az egyé­ni, mind a nyil­vá­nos, köz­aka­rat­tal gya­ko­rolt imá­ra vo­nat­ko­zó gon­do­la­tai öt­száz év után is szer­fe­lett ak­tu­á­li­sak, mit sem ve­szí­tet­tek ér­vé­nyük­ből, mert az Igé­re, nem pe­dig em­be­ri vé­le­ke­dés­re tá­masz­kod­nak.

Mi­kor, mit?

Nem min­dig egy­for­mák a kö­rül­mé­nyek, ame­lyek imá­ra kész­tet­nek vagy akár kény­sze­rít­het­nek min­ket.

Ho­gyan is fo­gal­maz Kál­vin? „Ha va­la­ki azt hoz­ná fel, hogy nem min­dig egy­for­ma szük­ség kény­sze­rít min­ket az imád­ko­zás­ra, ezt én is el­is­me­rem. S ép­pen ezt a kü­lönb­sé­get na­gyon szé­pen ad­ja elő Ja­kab, mi­dőn így szól: »Szen­ved-e va­la­ki köz­te­tek? Imád­koz­zék! Örö­me van va­la­ki­nek? Ének­lés­sel di­csér­je Is­tent!« Te­hát ma­ga az ál­ta­lá­nos em­be­ri ér­zés hoz­za ma­gá­val, hogy Is­ten, mi­vel túl­sá­go­san is res­tek va­gyunk, amint a do­log kí­ván­ja, erő­seb­ben in­dít­son min­ket a buz­gó imád­ság­ra… Mi­nél job­ban szo­ron­gat­nak min­ket a ba­jok, a csa­pá­sok, a fé­lel­mek és a kí­sér­té­sek más­fé­le ne­mei, an­nál sza­ba­dabb utunk nyí­lik az Is­ten­hez, mint­ha csak Ő ma­ga hív­na min­ket ma­gá­hoz.” (Inst III 20,7)

De mi van azok­kal, akik nem tud­nak imád­koz­ni? Is­ten gond­vi­se­lé­se azt je­len­ti, hogy ő nyit­va tart­ja sze­mét, s fel­hoz­za nap­ját jók­ra és go­no­szok­ra egy­aránt. „Éb­ren van­nak te­hát Is­ten­nek sze­mei, hogy a va­kok­nak az ő szük­sé­gük­ben se­gít­sé­gük­re jöj­jön! Vi­szont Ő hal­la­ni akar­ja só­haj­tá­sa­in­kat, hogy irán­tunk va­ló sze­re­te­tét még job­ban be­bi­zo­nyít­sa. Igaz mind a ket­tő, hogy nem szunnyad és nem al­szik az Iz­ra­el őri­ző­je (Zsolt 121,4).” (Inst III 20,3)

Kál­vin fel­hív­ja an­nak dön­tő fon­tos­sá­gá­ra is a fi­gyel­met, hogy az aj­kak imá­ja és az élet imá­ja össz­hang­ba kell hogy ke­rül­jön ben­nünk! A Zsolt 148-ról 1554. szep­tem­ber 30-án tar­tott ige­hir­de­té­sé­ben így fo­gal­ma­zott: „Ami­kor aj­kun­kat az Ő di­csé­re­té­re nyit­juk, ak­kor egész éle­tünk­nek kell vá­laszt ad­nia, s éle­tünk­nek az aj­kak imá­dá­sá­val kell egye­sül­nie!”

Kál­vin teo­ló­gi­á­já­nak és éle­té­nek ku­ta­tó­ja, Eber­hard Busch a re­for­má­tor gon­do­la­tai nyo­mán így fo­gal­maz köny­vé­ben: „Nem­csak »po­tya« ke­gye­lem van, ha­nem »po­tya« imád­ság is. Ez az, ami­kor va­la­ki sa­ját fe­le­lős­sé­gét az imá­ban át­há­rít­ja Is­ten­re. Is­ten­től vár­ja el azt, ami po­gány én­jé­nek tet­szé­sé­re van. Más­részt ott van az a szél­ső­ség is, hogy va­la­ki mun­ka­má­ni­á­san dol­go­zik, s nem imád­ko­zik.” (E. Busch: Re­for­mi­ert – Pro­fil ei­ner Kon­fes­si­on, 121)

Mind­két szél­ső­sé­get, te­hát a fe­le­lős­ség át­há­rí­tá­sát Is­ten­re meg az imát nél­kü­lö­ző mun­ka­őrü­le­tet is ke­rül­ni kell. A kö­zép­ko­ri, de a re­for­má­ció ál­tal át­vett jel­mon­dat eb­ben is a jó­zan utat mu­tat­ja: „Oran­do et la­bo­ran­do” – „Imád­koz­va és dol­goz­va” s nem for­dít­va vagy egyi­ket ki­ik­tat­va tölt­sük be föl­di kül­de­té­sün­ket.

Az észak-sváj­ci re­for­má­tus egy­há­zak 2005-ben kam­pányt foly­tat­tak Kál­vin szel­le­mé­ben a nyil­vá­nos­ság­ban. Sok­fé­le mó­don pub­li­kált gon­do­la­ta­i­kat ez­zel a szlo­gen­nel tár­ták a nyil­vá­nos­ság elé: „Hall­gat­ni ezüst – imád­koz­ni arany”. Igen, ezt az arany­nál is ér­té­ke­sebb szem­lé­le­tet, ma­ga­tar­tás­mó­dot, egy­há­zi és hí­vő ki­ál­lást hagy­ta ránk Kál­vin. Nem té­rünk ki a vi­lág gond­jai elől, nem for­dí­tunk há­tat ne­ki, ha­nem Is­ten szí­ne előtt ke­res­sük imá­ban, ige­meg­ér­tés­ben, ige­meg­élés­ben, szó­ban és tett­ben fe­le­lős­sé­günk konk­rét for­má­it.

Egy ima­pél­da

Ez 1,24-hez csat­la­koz­va Kál­vin így fo­gal­maz­za meg imá­ját: „Min­den­ha­tó Is­ten! Messze va­gyunk Tő­led za­rán­dok­utun­kon. Ezért azt sze­ret­néd, hogy mi minden­nek el­le­né­re Igéd ta­ní­tá­sát kö­vet­ve a he­lyes utat vá­lasszuk, s azon ma­rad­junk, hogy az­tán vé­gül er­ről le nem tér­ve el­jus­sunk Te­hoz­zád. Ké­rünk ar­ra, hogy hit ál­tal lát­tasd meg ve­lünk, ami rejt­ve még, hogy egye­dül Raj­tad csüng­ve s egye­dül a Te elő­re­lá­tá­sod­ra ha­gyat­koz­va szi­lár­dan higgyük, hogy gon­dos­kodsz éle­tünk­ről és üd­vös­sé­günk­ről, ami­nek kö­vet­kez­té­ben mi va­ló­ban biz­ton­ság­ban érez­zük ma­gun­kat. Mert még ha a leg­ádá­zabb vi­har is tör ránk, mi ak­kor is tel­jes nyu­ga­lom­ban ma­ra­dunk, míg vé­gül az örök és lel­ki nyu­ga­lom­hoz el­ju­tunk, amit a mennyek­ben már el­ké­szí­tet­tél szá­munk­ra a mi Urunk, Krisz­tus ál­tal. Ámen.”

Dr. Bé­ke­fy La­jos

::Nyomtatható változat::