Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Bár­mer­re jár­junk is az or­szág­ban, így má­jus–jú­ni­us tá­ján gyak­ran lá­tunk ün­nep­lő­be öl­tö­zött di­á­ko­kat az ut­cán. Érett­sé­gi­zők. Óha­tat­la­nul sa­ját if­jú­ko­ri em­lé­ke­in­ket idé­zik fel – le­gyünk akár öt, tíz vagy ép­pen öt­ven év­vel túl a nagy meg­mé­ret­te­té­sen. „Hogy is volt ak­kor…?”

Igen, pél­dá­ul ak­kor, ami­kor még nem volt in­ter­net, kö­vet­ke­zés­képp le­töl­te­ni sem le­he­tett vol­na a más­na­pi ma­tek­érett­sé­gi-fel­adat­sort. Sem mo­bil­te­le­fon, amely­re egy jó­aka­ró sms-ben meg­küld­te vol­na a tit­kos ada­to­kat – de azért a vizs­ga előt­ti es­tén a „mi időnk­ben” is hí­re járt az ut­cánk­ban, hogy más­nap „bi­zo­nyo­san” Ady­ra és Kosz­to­lá­nyi­ra szá­mít­ha­tunk… Per­sze, nem úgy lett, de leg­alább né­mi­leg meg­nyu­god­tunk… Nem volt emelt szin­tű érett­sé­gi sem – aki to­vább ta­nul­ni sze­re­tett vol­na, jól tet­te, ha bő­ven tar­ta­lé­kolt ener­gi­át az újabb for­du­lók­ra is. És per­sze se sze­ri, se szá­ma nem volt azok­nak a bom­ba­biz­tos tip­pek­nek, ho­gyan le­het a ta­nár or­ra előtt is pus­káz­ni, mert hát ugye ki tud­ja fej­ben tar­ta­ni négy év tan­anya­gát… Érett­sé­giz­ni te­hát min­dig is ka­land, iz­ga­lom volt, még ha azok­ban a na­pok­ban szí­ve­sen ki is hagy­tuk vol­na a nagy­ko­rú­vá ava­tás, a szá­mon­ké­rés eme klasszi­kus for­má­ját.

Mi­ért is ju­tott ez eszem­be? Nem (csak) nosz­tal­gi­áz­ni aka­rok. Egy gon­do­lat jár a fe­jem­ben, ró­luk, a ma már ta­lán ki­csit iri­gyelt érett­sé­gi­zők­ről ju­tott eszem­be. A nagy nap előt­ti utol­só ta­ní­tá­si órán vés­te szí­vünk­be osz­tály­fő­nö­künk: „Ne fél­je­tek. Higgyé­tek el, ez lesz éle­te­tek leg­könnyebb vizs­gá­ja. En­nél csak ne­he­zeb­bek jön­nek.” Hit­tük is, nem is. Pe­dig az­óta tu­dom, iga­za volt…

Nem egye­te­mi, fő­is­ko­lai szá­mon­ké­ré­sek, nyelv­vizs­gák, mun­ka­he­lyi fel­vé­te­li in­ter­júk, szak­dol­go­zat-vé­dé­sek tet­tek túl azon a bi­zo­nyos, ak­kor ha­tal­mas­nak és fé­lel­me­tes­nek tű­nő „el­sőn”. Ha­nem egé­szen más, nem várt, de sze­mé­lye­sen ne­künk szó­ló, ma­xi­má­li­san meg­ol­dan­dó pró­ba­té­te­lek. Vizs­gák, ame­lye­ken nem ün­nep­lő­ben, át­tanult éjszakák után, pre­cí­zen ki­dol­go­zott té­tel­so­rok­kal a kéz­ben je­len­tünk meg. Ha­nem csak úgy jöt­tek, sok­szor vá­rat­la­nul, nem hagyva időt a fel­ké­szü­lésre, hir­te­le­nül vagy ijesz­tő­en, és nem volt elő­lük me­nek­vés. Ki-ki tud­ja leg­be­lül, szá­má­ra me­lyik volt az iga­zi, a leg­na­gyobb, a nagy­be­tűs meg­mé­ret­te­tés.

Meg kell fe­lel­ni, fel kell nő­ni fel­ada­tok­hoz, ép ésszel, em­ber­ként, tel­jes szív­vel-lé­lek­kel ten­ni, amit kell, ak­kor is, ha ne­héz, ha ke­ser­ves, ha fáj. Mert ar­ra te­rem­tet­tünk, hogy az éle­tet, an­nak min­den ve­le­já­ró­já­val együtt, el­ve­gyük Is­ten ke­zé­ből.

Vizs­gák, em­be­ri pró­ba­té­te­lek, ahol szá­mot kel­lett és kell ad­nunk ar­ról, kik va­gyunk, mit ta­nul­tunk, mit hoz­tunk ma­gunk­kal, s mi­vé le­szünk. Per­sze: bu­ká­sok is, „rosszul ki­hú­zott té­te­lek” is vár­nak, de erő is, öröm is, si­ker is. Ma már tu­dom ezt, és nem fé­lek, mert „vizs­gá­i­mon” ott van ve­lem va­la­ki: aki Ta­ní­tóm az élet­ben – az örök Érett­sé­gik is­ko­lá­já­ban…

K. D.

::Nyomtatható változat::